Kedves piarista testvérek!
Biztosan veletek is megtörténik, hogy amikor valami rendkívül értékeset éltek át, spontán módon tör fel belőletek a vágy, hogy elmondjátok, és másokat is részeseivé tegyetek, s így szóljatok, egyszerre meghatottan és hálásan: Bárcsak te is megtapasztalhatnád!
Amikor valami igaz és világos jelenik meg hirtelen az életünkben, ellenállhatatlan szükségét érezzük annak, hogy megosszuk. Mintha a szívünk nem tudná kizárólag magának megtartani, mintha örömünk – hogy teljes legyen – meg akarna nyílni mások felé, mintha a hallgatás elszegényítené.
A klasszikusok egyszerű és találó megfogalmazással fejezték ki: bonum est diffusivum sui, [1] a jó természeténél fogva arra törekszik, hogy kiáradjon. Valami ilyesmit tapasztaltam meg ezekben a hónapokban.
Megváltoztattam a márciusi levél eredetileg tervezett témáját. Így született meg ez a levél, melynek nincs külön kiválasztott témája: egyszerűen az életet szeretné elmesélni. Mondhatni egyfajta útinapló, amelyet a meghatottság, a hála és az elismerés ihletett. A lélek egyfajta rövid tudósítása, mely abból a meggyőződésből fakad, hogy a piarista közösség él. Igen, a piarista élet meglepő erővel virágzik továbbra is. Amikor az ember megtapasztalja ezt az életet, elkerülhetetlenül megszületik benne az öröm, amelyet nem lehet elrejteni. Erről az örömről beszél Jézus az evangéliumban: „Örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek”. [2] Ez nem felszínes vagy naiv öröm, hanem keresztből és reményből szövődő húsvéti öröm. Ez az evangélium öröme, [3] mely láthatóvá válik oly sok diák arcán, akik boldognak és biztonságban érzik magukat iskoláinkban. Ez az öröm él a fiatalokban, akik még a valóban nehéz élethelyzetekben is tovább tudnak álmodni; a nevelőkben, akik napról napra odaadással szolgálnak; és a piarista szerzetesekben, akik hitelesen élik hivatásukat.
Talán itt rejlik annak a lelki magyarázata, amit megélünk. Az evangélium jól ismeri a szív kétféle magatartását.
Az egyik a szklerokardia, a megkeményedett szív, amely akkor is képtelen felismerni Isten cselekvését, amikor az a szeme előtt zajlik. Ez az a szív, amely miatt Jézus panaszkodik, amikor ezt mondja: „Még mindig nem veszitek észre, és nem értitek? Még mindig keményszívűek vagytok?” (Mk 8,17).
De létezik egy másik magatartás is, az, amely Jézus szívét jellemzi: szplankhnizomai, vagyis a belső megrendülés képessége. Nem csupán arról van szó, hogy észrevesszük Istent, hanem arról is, hogy késztetést érzünk közeledni azokhoz, akik a leginkább magukra maradtak. Így történik akkor is, amikor Jézus meglátta a tömeget, és megesett rajtuk a szíve, mert fáradtak és elgyötörtek voltak (Mt 9,36). Nekünk milyen a szívünk? Megkeményedett vagy megrendült a szívünk? Ettől függ, hogy felismerjük-e az Istentől szüntelenül ajándékozott életet, és közelséggel, odaadással válaszolunk-e rá.
Amit most érzékelek: az élet. Őszinte, bátor és nagylelkű élet, mely néha rejtve marad. Olyan élet, amely azt bizonyítja, hogy Kalazancius karizmája termékeny mag, amely képes csírázni a mi korunkban is, képes életet fakasztani és másokat növekedésre segíteni.
Az alábbiakban szeretném megosztani veletek, amit az elmúlt hónapokban összegyűjtöttem. Természetesen csak néhány momentumot tudok kiemelni.
Peralta de la Salban részt vettünk Pedro püspökké szentelésén, a rendi közösség jelentős képviseletének jelenlétében. Nagy piarista közösségi élmény volt ez Kalazancius földjén, amikor hálát adtunk Istennek ezért az ajándékért, amelyet az egyház kap.
Beninben, a „kilépő piarista rend” [Escuelas Pías en Salida] keretében, találkoztam az első és kicsiny piarista közösséggel, amely nagy missziót végez, és szó szerint „építi” a missziót: az iskolát, a bentlakásos kollégiumokat, a plébániát a pálmafák alatt, valamint a különféle kreatív projekteket, amelyek a társadalmi környezetnek és a családok életének javítását szolgálják.
A Kalazanciusi Út [Ruta Calasancia], amely a különféle tartományokból érkező fiatal rendtársaink örökfogadalomra való felkészítését szolgálja, és amelyet szeretettel „San Pantaleo-i piarista nyári tábornak” neveznek. Ott egy új és nagy közösség jön létre: interkulturális, nyitott és a küldetés iránt szenvedélyes közösség; olyan közeg, ahol a résztvevők megoszthatják egymással a mai piarista szerzeteslét kihívását és örömét.
Vietnamban történelmi esemény részesei lehettünk: az országban először volt piarista papszentelés, és három rendtársunkat is – Phạm Văn Lượng, Nguyễn Hữu Lợi és Phạm Văn Lê – pappá szentelték. A püspökökkel való kapcsolatunk – akik várnak bennünket és bátorítanak a további növekedésre – megerősíti, hogy jelenlétünk kívánatos és szükséges. Ott vannak fiatalok, akik meghallják Isten hívó szavát, és ég bennük a vágy, hogy piaristaként éljenek.
Az Egyesült Államokban és Puerto Ricóban egyre inkább megszilárdul egy interkulturális valóság, mind a közösségekben, mind szolgálatainkban, különösen a plébániákon. Ott a hívők tanúi pásztoraik hűségének és közelségének, jelenlétünk pedig a befogadás és a kísérés helyévé válik a sokszor igen összetett környezetekben.
A Fülöp-szigeteken sok új hivatás ébredésének vagyunk tanúi: a novíciusok és prenovíciusok lelkesen és igényesen élik meg hivatásukat.
Cebúban kitartó, lépésről lépésre végzett munkával hoztak létre egy iskolát, a jellemzően piarista állhatatosság szép gyümölcseként.
Indiában olyan képzési házat találtam, amely tele van tehetséges és szolgálatkész fiatal piaristával. Ott is fejlődnek a piarista iskolák, évről évre egyre több az osztály és a tanuló, az ország egyre több államában jelen vagyunk.
Katalónia gondosan ápolja szilárd alapokon álló pedagógiáját és innovációs képességét, olyan csapatokban dolgoznak, amelyek kiváló felkészültségűek és nagy érzékenységgel rendelkeznek a leginkább rászoruló diákok iránt; valódi szakértői az inklúziónak, a karizmát minőségi és méltányos nevelési javaslattá teszik.
Brazíliában egyre megszilárdultabb piarista jelenléteket találunk, valamint olyan képzési közösségeket, ahol a fiatal piaristák identitásban és elkötelezettségben növekszenek. Ott továbbra is nagyon odafigyelnek a társadalmi dimenzióra, az Itaka–Escolapios szociokulturális központjain keresztül, kulcsszerepet betöltő, szakértő és elkötelezett munkatársakkal. Ugyancsak lenyűgöző a Sonoro Despertar projekt, melyben a zene az inklúzió és a remény útjává válik.
Magyarországon a vezetői csapatok erősödnek, melyek nagy hozzáértéssel végzik az irányító munkát mind a pedagógia, mind az identitás terén. A Kalazancius Mozgalom tovább növekszik lenyűgöző fiatalokkal, akik szeretnének elmélyülni lelki életükben és elköteleződésükben. Kolozsváron (Erdélyben) is növekszik a jelenlét, három év alatt egészen rendkívüli fejlődés ment végbe. Mindig gazdagító a párbeszéd a diákokkal, akik nyitottak az élet nagy kérdéseire.
Mexikó az elkötelezett csapatok termékeny földje. Mély vágy él az ottaniakban arra, hogy a küldetésben és a nevelési elkötelezettségben növekedjenek. Ott valódi kincseket őriznek: ott van Veracruzban az Escuelas Calasanz, és ott vannak a lakóotthonok (hogares), ahol a nevelés és az átalakító társadalmi tevékenység együtt zajlik.
Kaliforniában együtt gondolkodnak jövőképükről, együtt végeznek megkülönböztetést arról, hogy miként fejlődjenek a fiatalok és a családok lelkipásztori szolgálatában, ígéretes iskolájukban és identitásukban, a legkiszolgáltatottabbak szolgálatában olyan projektek révén, mint a „tanulást segítő iskola”, a Hocati és sok más kezdeményezés.
Franciaországban, Bobignyben (Párizsban) formálódik egy piarista jelenlét, mely saját misszióval igyekszik utat nyitni, és megteremteni a fejlődés fenntartásához szükséges struktúrákat.
Japán a piarista rend jelenlétének hetvenötödik évfordulóját ünnepelte; az öröm még nagyobb lett, amikor ezt Kim Jae Yong, Trương Quốc Cường és Vũ Đức Hưng pappá szentelésével ünnepelték Fukushima városában.
Egyenlítői-Guineában a piarista jelenlét az oktatás szolgálatával tovább növekszik egy új iskola révén. Burkina Fasóban pedig a piarista jelenlét szinte a periféria perifériáján található. Ezeken a helyeken vannak olyan piaristák, akik készek elhagyni saját országukat, hogy új utakat nyissanak, interkulturális közösségeket alkotva az élet és a piarista küldetés szolgálatában.
A Kalazanciusi Család Bizottsága először ült össze, annak a testvériségnek a gyümölcseként, amely azt a nyolc szerzetesi kongregációt köti össze, amelyek Kalazancius karizmájában osztoznak.
Ennyi élet közepette búcsút vettünk Juanan Fríastól, Peralta de la Sal házfőnökétől. A rend számára ez egy szeretett rendtárstól való búcsúzás volt; számomra személyesen a novíciusmagiszteremtől. Ha néhány szóban kellene jellemeznem: Isten embere volt, és misztagógus. Alakja arra emlékeztet bennünket, hogy az igazi termékenység a lelki hitelességből fakad.
És szinte e levél befejezésének előestéjén Rómában találkozunk majd az Itaka–Escolapios Kuratóriumával és Végrehajtó Bizottságával. Ez a találkozó egybeesik a szervezet fennállásának huszonötödik évfordulójának megünneplésével és a Piarista Testvériség Általános Tanácsának ülésével. A közösségvállalás, a megkülönböztetés és a hálaadás napjai lesznek ezek, melyek világosan megmutatják, miként teremt továbbra is közös életet Kalazancius karizmája a világiak és a piarista szerzetesek között minden területi egységben.
Erik Varden püspök, a XIV. Leó pápa számára tartott nagyböjti lelkigyakorlaton egyik elmélkedésében arra emlékeztetett, hogy a keresztény remény nem feltétlenül jelent optimizmust…, hanem azt, hogy tekintetünket Jézusra, hitünk úttörőjére szegezzük [4].
Ugyanez a tekintet élt Kalazanci Szent Józsefben is: képes volt felismerni Isten cselekvését ott, ahol mások csak nehézségeket láttak; ő életet ismert fel ott, ahol senki sem látta: a szegény gyermekekben, Róma utcáin.
Szíve nem keményedett meg a szegénység láttán; ellenkezőleg: könyörületre indult. Ebből a megrendült szívből született az a küldetés, amely négy évszázad múltán is él.
Kérjük ma ugyanazt a kegyelmet!
Jóságos Atyánk, köszönjük az életet, amelyet a piarista közösségekben és iskolákban fakasztasz. Add nekünk Kalazancius szívét, hogy életet tudjunk adni másoknak! Ámen.
Kelt 2026. március 1-én, Lê Tiến Dâng és Trần Quang Dũng ünnepélyes fogadalomtételének napján, Veracruzban (Mexikóban).
P. Carles Sch. P.
(Folytatása következik.)
[1] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, I, q. 5, a. 4, ad 2. Ebben a részben az Angyali Doktor átveszi a pszeudo-dionüszoszi axiómát: bonum est diffusivum sui.
[2] A Jn 16,22-ben olvassuk az evangélium egyik legszebb ígéretét, amelyet Jézus az utolsó vacsorán mond el, közvetlenül kínszenvedése előtt.
[3] Ferenc pápa: Evangelii gaudium, 1. pont: „Az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Akik engedik, hogy üdvözítse őket, azok megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől és az elszigetelődéstől. Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm.”
[4] Erik Varden: To Communicate Hope című elmélkedés, a Római Kúriának tartott nagyböjti lelkigyakorlaton XIV. Leó pápa jelenlétében, Vatikánváros, 2026. február 27. (Vatican News).
A generális atya levelének nyomtatóbarát, PDF formátumú verziója ide kattintva tölthető le.
