Engedjétek meg, hogy ezt a levelet egy olyan emlékkel kezdjem, amely még mindig elevenen él szívemben. Nemrég vettünk részt a fiatalok jubileumán Rómában, s úgy gondolom, sokan még mindig érezzük azoknak a napoknak az izgalmát: az Örök Város megfiatalodott a zarándokok lelkesedésétől, a San Pantaleo-ház élettel telt meg: tele volt fiataljainkkal, akik mintha újraélték volna alapító szent atyánk, Kalazanci Szent József idejét, amikor a generálisi ház egy vidám és szépreményű diákoktól nyüzsgő iskola volt.
Számunkra, piaristák számára megható volt látni oly sok fiatalt beszélgetni, énekelni, hitüket őszintén és egyszerűen megosztani. A piarista nap – a Sant’Andrea della Valle-ban tartott megható misével – segített újrafelfedezni zarándok voltunk igazi értelmét: nem turisták vagyunk, hanem úton lévő vándorok Isten felé. Elhagytuk életünk kényelmet nyújtó kereteit, nem helyszíneket fedeztünk fel, hanem Isten csodáit az emberekben, férfiakban, nőkben, fiatalokban, gyermekekben, és annak nagyságát, hogy az ő szolgálatában állunk. Szeretném kifejezni legőszintébb köszönetemet a piarista jubileumot szervező bizottság tagjainak. Diszkrét és odaadó munkájuk lehetővé tette, hogy minden részlet gondosan kidolgozott volt, és hogy mindannyian megtapasztalhattuk ezekben a napokban a remény ajándékát.
A Bibliában szereplő jubileumot – melyről részletesen a Leviták könyvében olvashatunk – az ötvenedik évben ünnepelték meg, miután eltelt hét évhét, vagyis hétszer hét év (Lev 25,8). A jubileumot azonban nem szabad pusztán egy kerek szám elérésének ünnepére redukálni, mintha pusztán egy szimbolikus évfordulóról lenne szó. A jubileum ezzel szemben egy beteljesedett, teljes és túláradó időnek a gyümölcse, amely egy új jövő távlatával ajándékoz meg. A jubileum annak a jele, hogy az időt az ember hűségesen művelte, ápolta és élte meg. A jubileum a mindennapi állhatatosságból fakadó teljesség.
Ebben a szent évben kihirdetik a szabadságot, elengedik az adósságokat, helyreállítják az igazságosságot, és visszaadják, ami elveszett. A jubileum a kegyelem ideje, amely nem a napok számlálásából fakad, hanem Isten irgalmából és a vetni tudók tisztességes erőfeszítéséből. Olyan jel, amely képes átalakítani a történelmet, helyreállítani a méltóságot és elindítani az újrakezdés útjait. Ezért minden jubileum egyben meghívás arra, hogy mély, személyes és közösségi megújulásra készítsük elő szívünket.
Olyan időket élünk, amelyeket bizonytalanság, igazságtalanság, háborús konfliktusok, intézményi válságok és az élet értelmének hiánya jellemez. Közösségeinkben is érezzük a fáradtságot; a megszokás kimerít, és akár el is homályosíthatja a küldetést. Vannak megfáradt rendházak, szerzetesek és világiak, akik túlterheltek, rengeteg feladat terhe nyomja a vállukat, és nem kevesen kénytelenek szembesülni érzelmi vagy pszichológiai törékenységükkel. Ebben a helyzetben saját sorsunk kérdése erőteljesen tör felszínre szívünkben. Ez egy nagy kérdés, amely túlmutat rajtunk, mégis döntő: Mi lesz velem holnap? A válasz pontos, világos és türelmes megkülönböztetést igényel, mert egy téves válasz fatalizmusba vagy reménytelenségbe sodorhat, vagy pedig hamis biztonságba, amely valójában nem tart meg bennünket.
E nyugtalansággal szemben a remény nem luxusként jelenik meg, hanem létfontosságú szükségletként. Nem naivitás, nem egyszerű optimizmus, hanem valódi erő, amely megtart és előrelendít. Mint isteni erény megnyit bennünket annak bizonyossága felé, hogy Isten velünk jár, még a legsötétebb éjszakában is.
Amikor felmerül bennünk a csüggedésből fakadó kérdés – hol találok reményt, amikor erőm elhagy? –, talán egy másik, ugyanolyan döntő kérdéssel válaszolhatunk: Mikor tapasztaltam utoljára olyan reményt, amely valóban megtartott? Tekintsünk vissza és idézzük fel azokat a helyzeteket, amikor a remény megtartott bennünket, amikor úgy tűnt, nincs kiút. Ez segít felismerni, hogy ez nem egy elvont eszme, hanem olyan valóság, amelyet már átéltünk. Személyes és közösségi történelmünkben konkrét nyomai vannak ennek a reménynek: olyan alkalmak, amikor váratlan támogatást kaptunk, amikor az imádság visszaadta békénket, amikor valaki segítő kezet nyújtott, amikor a hit menedéket adott. Ez a hálás emlékezet a reménytelenség ellenszere. Arra tanít, hogy amint Isten megtartott korábban, úgy újra meg fog tartani bennünket. A remény ebből az élő tapasztalatból táplálkozik, abból a bizonyosságból, amely a konkrét üdvösségtörténetből születik, amelyet Isten velünk ír.
Tavaly karácsonykor néhány rendtársammal a San Pantaleó-i és montemariói közösségből elmentünk a Szent Péter térre, hogy részesüljünk a Szentatya Urbi et Orbi áldásában. Üzenetében [1] Ferenc pápa tizennégy, különösen szenvedő országról emlékezett meg, amelyek közül hétben mi, piaristák is jelen vagyunk. Szavai mélyen megindítottak, és arra a sok piaristára gondoltam, akik nehéz körülmények között is életet közvetítenek, tanítanak, kísérnek, evangelizálnak, akik a remény csendes tanúi. Mindnyájatoknak köszönöm! Ti vagytok a kézzelfogható és élő jelei annak, hogy a keresztény remény nem illúziókra támaszkodik, hanem annak bizonyosságára, hogy a feltámadt Krisztus előttünk jár és velünk van.
A remény – a hit és a szeretet mellett (vö. 1Kor 13,13) – isteni erény, amely másik létsíkra emel bennünket. Nem érzés, nem optimizmus, hanem radikális bizalom Isten ígéreteiben, szorongattatások közepette is, sőt, különösen ott. Minél szilárdabb a hitem, minél osztatlanabb a szívem, minél inkább meg vagyok győződve arról, hogy Jézus az Úr és meg tud szabadítani, annál inkább teret kap a remény.
A remény értelmének elmélyítéséhez megvilágosíthatnak bennünket néhány szerző gondolatai, akik különböző nézőpontokból reflektáltak a remény átalakító erejére. Három gondolkodóra utalok: Jürgen Moltmann [2], Erich Fromm [3] és a kortárs Byung-Chul Han [4]. Meglepő látni gondolataik időszerűségét és érvényességét: párbeszédet folytatnak korunk lelki és kulturális kihívásaival, és értelmezési kulcsokat kínálnak ahhoz, hogy irányt és mélységet kapjunk életünkhöz. Ha megengeditek, melegen ajánlom a harmadik szerző könyvét: A remény szelleme. Rövid szöveg, szinte csak egy kortynyi szöveg, amely mély, realista és integráló betekintést nyújt abba, hogy mit jelent remélni. Különösen időszerű olvasmánynak tartom ebben a jubileumi esztendőben.
Az egyház tanítóhivatala részletesen tárgyalt a reményről mint olyan ajándékról, amely megtartja és átalakítja életünket. XVI. Benedek a Spe salvi enciklikában biztosít bennünket arról, hogy a remény nem olcsó vigasz, hanem szilárd erő, amely a jelen legnagyobb kihívásait is elviselhetővé teszi, olyan bizonyosság, amely a feltámadt Krisztusban gyökerezik, aki tartalmat ad a jelennek, és utakat nyit a jövőbe, amikor azt mondja: reményt kaptunk, megbízható reményt, amelyre támaszkodva meg tudunk birkózni jelenünk gondjaival [5].
Ferenc pápa a 2025-ös szentévet meghirdető Spes non confundit bullában elmélyíti ezt a látásmódot, emlékeztetve arra, hogy mindenki remél. Minden ember szívében ott él a remény, mint a jó utáni vágy és várakozás, még ha nem tudjuk is, mit hoz a holnap [6]. Arra hív, hogy ismerjük fel: a remény az emberlét legmélyebb identitásának része, egyetemes törekvés, amelyet a szentév fel akar ébreszteni, lángra akar lobbantani és meg akar erősíteni. Ferenc pápa Szent Páltól vette a címet ehhez a bullához: Spes non confundit [7], emlékeztetve bennünket, hogy a remény nem csal meg, mert Isten hűségére támaszkodik. Ez a szentév tehát kivételes alkalommá válik arra, hogy megújítsuk reményünket, és hogy megosszuk azt az értelemre és együttérzésre szomjazó világgal.
Imádkozzatok és tartsatok ki a munkában, az isteni segítség biztos reményében, amely sohasem fog hiányozni szolgáinak semmilyen időben [8]. Ezekkel a szavakkal, melyeket 1647. január 25-én írt, Kalazancius lelki életének kulcsát tárja fel: a szilárd reményt, amely a kitartó imából, a Gondviselésbe vetett teljes bizalomból és az Isten által rábízott oktatói-lelkipásztori szolgálat hűséges végzéséből fakadt. Imádkozni, dolgozni és remélni – ez volt hivatásának és örökségének tengelye.
A belső feszültségek, gazdasági nehézségek és külső támadások idején Kalazancius soha nem engedte, hogy a csüggedés legyőzze. A próbákban edződött hite a jövőben azon a bizonyosságon alapult, hogy a Kegyes Iskolák intézménye Isten műve, és ő soha nem hagyja el, még a legnehezebb időkben sem. Kalazancius számára a remény nem menekülés volt, hanem aktív erény és mindennapi döntés: kitartani, imádkozni és dolgozni, bízva abban, hogy Isten utat nyit majd. Példája ma is inspirál bennünket: emlékeztet arra, hogy a hűséges mindennapok, ha reménnyel éljük meg, átalakítják a közösségeket, megtartják a küldetést és gyümölcsöt hoznak az általunk szolgált gyermekek és fiatalok életében.
A remény nem lelki dísz vagy rövidlátó optimizmus, amely képtelen lángra lobbantani bennünket aziránt, ami még nem létezik. A remény Istenre alapozó életmód. Értelmet és célt adó jelenből születik, és egy olyan jövőre irányul, amelyet nem uralunk, hanem Istenre bízunk. Békés örömben nyilvánul meg, amelyet senki sem vehet el tőlünk (vö. Jn 16,22). Reményben élni azt jelenti, hogy elfogadjuk az életet a maga fény és árnyoldalaival, de nem beletörődéssel; azt jelenti, hogy hisszük: a meddő életet adhat, a rejtett mag gyümölcsöt hozhat, a sírás aratássá változhat (vö. Zsolt 126,5).
A remény ápolása több mint eszmény. Olyan erő, amely lendületet ad nevelő és evangelizáló küldetésünknek, az a dinamizmus, amely hajt előre bennünket. A reményt nem tanítják, nem magyarázzák, hanem tanúságtételünkkel terjed, amikor naivság nélkül merünk álmodni, amikor szenvedélyesen dolgozunk, és amikor hitből élünk. A piarista szívben ez a remény konkrétan az oktatásban és az evangelizációban valósul meg, abban a meggyőződésben, hogy minden gyermek és fiatal a jövő ígéretét hordozza.
Piaristának lenni, piarista szerzetesnek vagy laikusnak lenni azt jelenti, hogy elpiforoszok [9], reményhordozók vagyunk. Ez a feladat nem egyéni, hanem közösségi: a remény alanya a mi, a közösség. Isten ránk bízza reményének ajándékát, hogy osszuk meg és terjesszük, hogy jelenlétünk szétáradó fény legyen. Ezért arra hívlak benneteket, hogy hagyjátok visszhangozni magatokban az utolsó kérdést: ki az, akinek ma szüksége van arra, hogy számára reményhordozó legyek? Ha engedjük, hogy ez a kérdés vezessen bennünket, küldetésünk gyümölcsözőbb lesz, és jövőt vetünk ott, ahol mások csak bizonytalanságot látnak.
Ma, rendünkben, közösségeinkben és piarista jelenléteinkben szükség van reményünk megújítására. Nem menekülésként, hanem hajtóerőként. Nem távoli jövőként, hanem a jelen értelmes megélésének konkrét módjaként. Ez legyen elköteleződésünk piarista családként!
Urunk Jézus, reményünk forrása,
Újítsd meg bennünk evangéliumod örömét,
és tégy bennünket reményhordozókká mindazok számára, akikkel találkozunk!
Ámen.
Carles atya Sch. P.
[2] Jürgen Moltmann: Teología de la esperanza, Sígueme, Salamanca, 1964. [Theologie der Hoffnung. Untersuchungen zur Begründung und zu den Konsequenzen einer christlichen Eschatologie, Gütersloher Verlags-Haus, Gütersloh, 2005.]
[3] Erich Fromm: La revolución de la esperanza. Hacia una tecnología humanizada, Fondo de Cultura Economica De España, 1970. [The Revolution of Hope. Toward a Humanized Technology, HarperCollins, New York, 1968.]
[4] Byung-Chul Han: El espíritu de la esperanza, Herder, Barcelona, 2024. [Der Geist der Hoffnung. Wider die Gesellschaft der Angst. Eine philosophische Gegenposition zum derzeitigen Krisenmodus, Ullstein, Berlin, 2024.]
[5] Vö. XVI. Benedek pápa: Spe salvi enciklika a keresztény reményről (2007. november 30.), 1, in XVI. Benedek megnyilatkozásai. Pápai dokumentumok 2005–2013, I. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 2018, 55.
[6] Vö. Ferenc pápa: Spes non confundit bulla a 2025-ös év rendes jubileumának meghirdetésére (2024. május 9.), Pápai Megnyilatkozások 65, Szent István Társulat, Budapest, 2024.
[7] „A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe Isten szeretete” (Róm 5,5).
[8] San José Calasanz: Opera Omnia. Volumen VIII. Cartas 4001–4577, ed. José P. Burgués – Ricardo Cerverón, Instituto Calasanz de Ciencias de la Educación, Madrid, 2019, 358.
[9] ἐλπὶς, a reményre használt kifejezés a Róm 5,5-ben, φόρος a φέρω ’visz, hoz, hordoz’ igéből.
