Kedves testvéreim a Kegyes Iskolákban!
Nemrég fejeztük be a rend nagyobb elöljáróinak tanácskozását a szlovákiai Pozsonyban. Több napon át együtt voltunk, olyan rendtársak [1], akikre a Kegyes Iskolák különböző demarkációinak vezetéséért és kíséréséért felelnek. Együtt imádkoztunk, gondolkodtunk, párbeszédet folytattunk, közös megkülönböztetést végeztünk. Tájékozódtunk jelenléteink valós helyzetéről, meghallgattuk kihívásaikat és aggodalmaikat, de álmaikat, kereséseiket és reményeiket is.
Mielőtt folytatnám, szeretném kifejezni hálás köszönetemet a szlovákiai rendtartománynak. Stanislav tartományfőnök atyának és Martin rendtársunknak, akik rendkívüli nagylelkűséggel fogadtak bennünket. Ugyancsak köszönöm a nyitrai közösség minden tagjának, a többi papnövendéknek, Michalnak és Mareknek, valamint Peter novíciusnak, hogy megtapasztalhattuk egy továbbra is növekvő demarkáció örömét. Találkozónkat a pünkösd közös ünneplésével zártuk egy szép liturgia keretében, amely egyben hálaadás is volt mindazért, amit átéltünk.
Találkozónkat ez a mottó kísérte: Ahol élet van. Nem szlogenről vagy lelkesítő mondatról volt szó, hanem meghívás volt arra, hogy új szemmel tekintsünk a valóságra. A rend mai fontos időszakában – éppen most kezdődött el a káptalani időszak – közösen kerestük a választ az alábbi kérdésekre: hol ismerjük fel ma a Lélek által fakasztott élet jeleit a Kegyes Iskolákban; mely reményjeleket érdemes gondosan ápolnunk; és milyen kultúrát kell építenünk ahhoz, hogy Kalazancius karizmája a jövőben is az élet forrása maradjon.
Nem egyszerűen egy találkozóról készített beszámolóként írom ezeket a sorokat. Azt a lelki tapasztalatot szeretném megosztani veletek, amely a Kegyes Iskolák egészéhez tartozik, mert bár néhányan fizikailag összegyűltünk Pozsonyban, beszélgetéseink valódi főszereplője az az élet volt, amelyet a Lélek fakaszt közöttünk.
A Gondviselés úgy akarta, hogy találkozónk egybeessen pünkösd ünnepével. Talán nincs is jobb alkalom egy egyszerű és alapvető bizonyosság felidézésére: ahol a Lélek jelen van, ott élet van. És ahol valódi életre találunk, ott Isten Lelke működik.
Az első napok során Nathalie Becquart nővér kísért bennünket [2], aki segített alaposabban megismerni a lelki megkülönböztetést és rávilágított az egyház szinodalitásra szóló meghívására. Mindenekelőtt arra biztatott bennünket, hogy legyünk készségesek a szívünkben arra, hogy a Lélek vezesse lépteinket. A nagyobb elöljárók tanácsát is, és rajta keresztül a Kegyes Iskolák életét történelme jelenlegi szakaszában. Mert mielőtt szerveznénk, döntenénk vagy terveznénk, az a dolgunk, hogy figyelmesen hallgassunk. A megkülönböztetés ott kezdődik, amikor megtanulunk figyelni, és képesek vagyunk Isten szemével nézni a valóságot.
Néha fennáll a veszélye annak, hogy kizárólag a nehézségeket nézzük, melyek persze léteznek. Bonyolult időket élünk. Egyes helyeken csökken a hivatások száma. Máshol gazdasági, oktatási vagy lelkipásztori kihívásokkal nézünk szembe. A világ gyorsan változik, és sok korábbi bizonyosságunk meginog.
A keresztény megkülönböztetés azonban nem merül ki problémák felismerésében. Azt is látnunk kell, hol születik az élet. Tanácskozásunk során számos jelét szemléltük ennek az életnek: megannyi piarista csendes odaadását; a küldetésünk mellett elkötelezett sok ezer világi férfi és nő nagylelkűségét; a lelkipásztori folyamatainkban részt vevő fiatalokat; a perifériákon születő új jelenléteket; a ma is imádkozó, kísérő és szolgáló közösségeket; a piarista szerzetesi hivatást választó fiatalokat; a jelen kihívásaira innovatív módon válaszoló nevelési kezdeményezéseket; a testvéri gesztusokat, melyek közösséget építenek személyek, kultúrák és rendtartományok között. Mindez felbecsülhetetlen gazdagság, melyet hajlamosak vagyunk olykor magától értődőnek tekinteni.
Felismertünk néhány olyan életforrást is, amelyek különleges életerővel töltik el a Kegyes Iskolákat: piarista identitásunk hitelességét; Jézus Krisztus központi helyét; a demarkációk közötti és az egész renddel való közösséget; az ifjúságpasztorációt és a hivatásgondozást; a világiakkal közös küldetésünket; a megszokott keretek közül kilépő piarista rendet, mely képes új utakon elindulni ott, ahol a legnagyobb szükség van rá; a nyitottságot a perifériák felé; a teljes körű fenntarthatóságot; a kiskorúak és a kiszolgáltatott személyek védelmét. Nem a prioritások végleges jegyzékeként mutatjuk be ezeket, hanem olyan helyekként, ahol szemlátomást a Lélek ma új életet ajándékoz rendünknek.
A döntő kérdés nem az, hogy milyen problémáink vannak, hanem az, hogy hol fakaszt Isten életet közöttünk.
XIV. Leó pápa a közelmúltban megjelent Magnifica humanitas kezdetű enciklikájában azt írja, hogy „az emberiség sorsdöntő választás előtt áll: vagy egy új bábeli tornyot, vagy egy olyan várost épít, ahol Isten és az emberiség együtt lakik” [3]. A szentatya emlékeztet bennünket arra, hogy korunk nagy kérdése nem pusztán az, milyen technológiákat fejlesztünk ki vagy milyen struktúrákat építünk fel, hanem az, hogy milyen emberiséget segítünk létrejönni. Piaristaként ebben a kérdésben Kalazancius karizmájával való mély összhangot fedezünk fel. Nevelni annyit jelent, mint alázatosan együttműködni abban, hogy a gyermekek és a fiatalok szabad, testvéri lelkületű és Istenre nyitott személyekké váljanak. Nevelni annyit jelent, mint részt venni annak a kiengesztelődött emberiségnek a türelmes építésében, amelyet a pápa a bábeli szindrómával állít szembe.
Nekünk is újra és újra fel kell tennünk a kérdést: mit is művelünk, mit is táplálunk? Vannak olyan életformák, amelyek széthúzást, bezárkózást és kimerültséget szülnek, és vannak olyanok, amelyek közösséget, bizalmat építenek, kreativitásra és reményre késztetnek. Mert az életet nem úgy őrizzük meg, hogy bezárjuk. Az élet akkor növekszik, ha megosztjuk.
E napok egyik legszebb tapasztalata talán éppen annak felismerése volt, hogy a Lélek továbbra is működik, nagyon különböző környezetekben. A helyzetek különfélék. A kihívások nem ugyanazok. A kultúrák eltérőek. Mégis ugyanazt a mély áramlatot érzékeltük: Kalazancius karizmája továbbra is életforrás sok ember számára. Mindez a Lélek műve. „Isten szava a lélek szava, amely jön és megy, megérinti a szívet és tovább megy. Nem lehet tudni, honnét jön és mikor ihlet. Éppen ezért igen fontos, hogy mindig készenlétben figyeljünk rá, nehogy váratlanul lepjen meg bennünket, és eredmény nélkül menjen tovább.”
Ezért egy egyszerű kérdés feltevésére szeretnélek bátorítani benneteket: hol fedezed fel ma magad körül a Szentlélek által fakasztott életet? Arra kérlek benneteket, hogy válaszoljatok erre a kérdésre imádságotokban, közösségetekben és intézményetekben. Ha szeretnétek, juttassátok el hozzám válaszotokat. Szeretném, ha a Pozsonyban megkezdett párbeszéd az egész rendben folytatódna.
A köztünk fakadó élet felismerése az első lépés ahhoz, hogy ennek az életnek gondját viseljük; és ez a gondozás az egyik legfontosabb feladat, amely előttünk áll.
Jóságos Atyánk,
Hálát adunk neked, mert továbbra is örömhírré teszed a Kegyes Iskolákat.
Segíts bennünket, hogy felismerjük jelenlétedet ott, ahol a Lélek életet fakaszt!
Adj nekünk bölcsességet, hogy gondját tudjuk viselni ennek az életnek, adj bátorságot, hogy növekedésre tudjuk segíteni ezt az életet, és adj alázatot, hogy együttműködjünk veled egy igazságosabb és evangéliumibb világ építésében!
Add, hogy sose szűnjünk meg bízni abban, hogy továbbra is működsz történelmünkben!
Ámen.
Kelt Pozsonyban, 2026. május 29., Szent VI. Pál emléknapján.
Carles Sch. P.
generális atya
[1] Sergio, Mateusz, Viktor, Jesús, Jordi, Zsolt, Iván, Stanislav, Sergio, Paco, Sergio Fernando, Javier, Oswaldo, Juan Alfonso, Daniel, Miguel, Moses, Samson, Pierre, Miguel, Stalin, József, Félicien, Julio Alberto, Jacek, Alex, János, Emmanuel, Javier, Daniel, Roland, Stefano (és néhány napon Ferran).
[2] Nathalie Becquart XMCJ nővér, az Institut La Xavière szerzetesi kongregáció francia tagja, aki 2021 márciusa óta a Püspöki Szinódus titkárságának altitkára.
[3] XIV. Leó pápa: Magnifica humanitas enciklika az emberi személy védelméről a mesterséges intelligencia korában, Vatikánváros, 2026, 1. pont.
[4] 131. levél (1622. november 22.), in San José de Calasanz: Opera Omnia, Volumen I. Cartas 1–500, ed. José P. Burgués – Ricardo Cerverón, Instituto Calasanz de Ciencias de la Educación, Madrid, 2019, 169.
