Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közreadjuk.
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Béke veletek!
Eminenciás és Excellenciás Urak, Paptestvérek, kedves Testvérek!
Örülök, hogy találkozhatom veletek ezekben a napokban, amikor a világiakért, a családért és az életért felelős dikasztérium plenáris ülését tartjátok. Munkátok középpontjában a keresztény képzés és a világtalálkozók témája áll, melyek az egész egyház számára fontos valóságok.
A világtalálkozók nagyszámú résztvevőt mozgatnak meg, és összetett szervezőmunkát igényelnek. Meg kell hallgatnotok a helyi közösségeket és együtt kell működnötök velük, továbbá olyan személyekkel és szervezetekkel is, akik közül sokan hosszú és értékes evangelizációs tapasztalattal rendelkeznek.
De különösen a keresztény képzés, a keresztény emberformálás témájánál szeretnék elidőzni. Szent Pál szavai, melyeket találkozótok címéül választottatok, e tekintetben világos irányt mutatnak. Ha az egész verset nézzük, melyből ezek a szavak származnak, ezt olvassuk: „Gyermekeim, a szülés fájdalmait szenvedem újra értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek” (Gal 4,19). Az apostol a galatáknak ír, „gyermekeimnek” nevezi őket, és arra a „szülésre” utal, amellyel – nem szenvedések nélkül – elvezette őket Krisztus befogadására. A képzés így a „szülés”, az „életadás”, a „világra segítés” jegye alá kerül, olyan dinamikában, amely – bár fájdalommal jár – élő egységre vezeti a tanítványt az Üdvözítő személyével, aki benne élve és működve képes átalakítani a „test szerinti életet” (vö. Róm 7,5) „Krisztus életévé bennünk” (vö. 2Kor 13,5; Gal 2,20).
Kedves ez a téma az apostol számára, leveleinek több helyén is megjelenik. Például ott, ahol a korintusiakhoz fordulva ezt mondja: „Ha tízezer tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok. Krisztus Jézusban az evangélium hirdetése által én lettem atyátok” (1Kor 4,15).
El kell ismernünk, hogy az egyházban a vallási ismeretek és készségek átadására törekvő oktató, „pedagógus” alakja olykor háttérbe szorította az „atya”, a „szülő” alakját, aki képes a hitre „szülni”. Küldetésünk azonban ennél sokkal nagyobb: nem állhatunk meg egy tanítás, egy törvénykövetés, egy erkölcsös életvitel továbbadásánál, hanem azt kell megosztanunk, amit megélünk, nagylelkűen, a lelkek iránti őszinte szeretettel, készséggel a másokért való szenvedésre, fenntartások nélküli odaadással, úgy, mint a szülők, akik áldozatot hoznak gyermekeikért.
Ez elvezet bennünket a képzés egy másik vonatkozásához: annak közösségi dimenziójához. Amiként az emberi élet egy férfi és egy nő szeretete által adódik tovább, úgy a keresztény életet egy közösség szeretete közvetíti. Nem egyedül a pap, nem a hitoktató vagy egy karizmatikus vezető az, aki a hitre szül, hanem az egyház (vö. Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás [2013. november 24.], 111): az összetartó, élő egyház, mely családokból, fiatalokból, egyedülállókból és megszentelt személyekből áll, amelyet a szeretet éltet, s ezért arra vágyik, hogy termékeny legyen, hogy mindenkinek – különösen az új nemzedékeknek – továbbadja az örömet és értelemteljességet, amelyet megél és megtapasztal. Ami a szülőkben felébreszti annak vágyát, hogy gyermekeknek adjanak életet, nem a birtoklás igénye, hanem az adás vágya, a bennük lakozó túláradó szeretet és öröm megosztásának vágya. Itt gyökerezik minden emberformáló tevékenység is.
Feltámadása után Jézus misszionáriusi küldetést ad az apostoloknak. Azzal bízza meg őket, hogy „tegyék tanítvánnyá mind a népeket”, „kereszteljék meg őket” és „tanítsák meg őket parancsainak megtartására” (vö. Mt 28,19–20). Ezeket a megfogalmazásokat azért idézem, mert bennük összefoglalva találjuk meg a nevelő küldetésének további alapvető elemeit, amelyeket szintén szeretnék kiemelni.
Elsőként itt van annak szükségessége, hogy tartós, az egész embert megszólító és személyre szabott életutakat segítsünk elő, melyek a keresztséghez és a szentségekhez – vagy azok újrafelfedezéséhez – vezetnek, mert ezek nélkül nincs keresztény élet (vö. XVI. Benedek pápa: Sacramentum caritatis apostoli buzdítás, 2007. február 22., 6).
Ezután annak fontosságára kell rámutatnunk, hogy segítsük a hit útjára lépőket egy olyan új életforma kibontakoztatásában és megőrzésében, amely az emberi létezés minden területét – a magán- és a közéletet egyaránt – átfogja, így a munkát, a kapcsolatokat és az egész mindennapi életet (vö. Szent II. János Pál pápa: Beszéd a Kultúra Pápai Tanácsa plenáris ülésének résztvevőihez [2002. március 16.], 3).
Továbbá elengedhetetlen, hogy közösségeinkben gondot fordítsunk azokra a nevelési szempontokra, amelyek az emberi élet tiszteletét szolgálják annak minden szakaszában. És különösen kell figyelnünk azokra a szempontokra, amelyek hozzájárulnak a kiskorúakkal és kiszolgáltatott személyekkel szembeni visszaélés minden formájának megelőzéséhez, valamint az áldozatok kíséréséhez és támogatásához.
Amint láthatjuk, az emberformálás művészete nem könnyű, nem is rögtönözhető: türelmet, meghallgatást, kísérést és értékelést igényel, személyes és közösségi szinten egyaránt. Nem nélkülözheti azok tapasztalatát és közelségét, akik már megélték mindezt, hogy tanuljunk és példát vegyünk tőlük. Így az évszázadok során a lélek olyan óriásai születtek meg, mint Loyolai Szent Ignác, Néri Szent Fülöp, Kalazanci Szent József, Bufalo Szent Gáspár és Leonardi Szent János. Ebben a szemléletben írta meg a nem sokkal korábban püspökké választott Szent Ágoston is a De catechizandis rudibus [A képzetlenek hitre neveléséről] című értekezését, amelynek útmutatásai mindmáig hasznosak és értékesek.
Ezért hát, kedves testvéreim, e példaképek fényében is bátorítlak benneteket szolgálatotokban, és köszönetet mondok azért a segítségért, amellyel támogatjátok a dikasztériumot e témák átgondolásában.
Az előttetek álló kihívások olykor meghaladhatják erőiteket és lehetőségeiteket. De ne csüggedjetek! Induljatok ki a kicsiből, követve hitben a „mustármag” evangéliumi logikáját (vö. Mt 13,31–32), bízva abban, hogy az Úr a megfelelő időben megadja majd nektek a szükséges erőt, személyeket és kegyelmeket. Tekintsetek Máriára: amikor nekünk adta Krisztust, „szeretete által együttműködött abban, hogy az egyház számára megszülessenek a hívők, akik annak a Főnek a tagjait alkotják” (Szent Ágoston: De sancta virginitate, 6, 6). Kövessétek az ő hitét, és bízzátok magatokat mindig közbenjárására!
Testvéreim, ismételten köszönetet mondok nektek, ígérem, megemlékezem rólatok imáimban, és szívből adom rátok áldásomat.
(Fordította: Tőzsér Endre SP)
