Szeretettel adjuk közre Valaczka János Sch. P. atya nagypénteki prédikációját:
Hallhattuk itt a Passió végén, hogy az utolsó rész egy magasabb hangra kerül. Nem véletlen van ez így megkomponálva. És ha megfigyeljük, akkor a legdíszesebb, legnagyobb a melizma ezen a tónuson, amit énekeltünk, az a 100 font mennyiségnek a 100 részén hallatszott.
Szokták kérdezni, hogy miért van ez így, miért olyan lényeges ez a 100 font, miért van ennyire ez kiemelve?
Jézusnak a temetéséről szól ez a rész. Két férfi van ott, akik a temetést végzik. Az egyikük, Nikodémus, hoz magával 100 fontnyi fűszeres illatszert, amit a gyolcsba betekernek, és ezzel tekerik be a holttestet, és teszik a sírboltba. Egy font az valamivel több, mint 300 gramm, tehát egy ilyen 100 fontnyi illatszer vagy kenőcs, az egy 30 kilogrammot meghaladó mennyiség. Ez hatalmas mennyiség illatszerből, ha belegondolunk.
Ha kicsit visszalapozunk János evangéliumában a 12. fejezetig, akkor találunk egy hasonló, vagy legalábbis párhuzamba állítható történetet. Amikor Jézus ellátogat Betániába, Lázár, Mária és Márta otthonába, akkor Mária fog egy liter kenetet, egy liter nagyon drága olajat, nagyon drága fűszeres illatszert, és azt Jézusnak a lábára önti. Az az egy liter illatszer, az 300 napi munkabérnek megfelelő értékű olaj, amit odaönt Jézus lábára. Hatalmas mennyiség. Júdás szóvá is teszi, hogy miért pazarolja ezt ennyire, hiszen ha ezt eladták volna, akkor ebből a pénzből a szegényeket eltarthatnák. S Jézus akkor mondja, hogy hagyjad, ne bántsd őt, mert temetésem napjára teszi. S most látjuk, hogy Jézus temetése napján valóban odahoznak egy ilyen hatalmas mennyiségű illatszert és azzal temetik őt el.
Nem annyira túlzás ez a szám. Történészek jobban tudják, ennél akár kétszeres mennyiséget is használtak királyoknak, főuraknak a temetésére. Valójában, amikor Nikodémus odahozza ezt az illatszert Jézus temetésére, akkor egy királyi temetéshez való hozzávalókat hozza el neki. Az a Nikodémus, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz, a sötétben akart találkozni vele, mert félt, hogy mit szólnak hozzá, most, amikor Jézus meghal a kereszten, és ő már találkozott vele, akkor nyíltan odamegy, ráadásul egy királynak való ajándékot hoz.
Arimateai József a másik férfi ebben a történetben, aki Jézus tanítványa volt, de csak titokban, mert ő is félt attól, hogy mit szólnak hozzá, hogy ő Jézust követi. Most odamegy, és engedélyt kér Pilátustól, hogy levehesse a testet. És ők ketten temetik el Jézust. Ez a két ember, aki eddig félt, csak titokban, csak óvatosan próbálta követni Jézust, azzal, hogy találkoztak vele, és látták a kereszten meghalni, azzal elismerik őt, és bátran kiállnak amellett, hogy ő valóban király, és egy királyhoz méltó száz fontnyi illatszerből megrendezett temetést csinálnak neki.
Mi is, amikor a kereszthódolatra készülünk, egy király előtt akarunk hódolni. De vajon mennyire lehet ez könnyű? Látjuk, hogy ez a két ember is először fél. Nem úgy működik, hogy rögtön kiállnak Jézus mellett. Kell egy személyes találkozás, ami aztán őket, az ő életüket meg tudja változtatni annyira, hogy merjék fölvállalni, ha úgy tetszik ezt a királyságot.
S ebben a passióban itt van egy másik ember is. Egy férfi, aki ingázik folyamatosan a történetben a külső zaj, a hatalmas tömeg nyomása, illetve hangereje és egy csendes kihallgató szoba között. Néha ide megy ki, néha oda megy be, hogy ezzel a vádlottal beszéljen. S amikor találkozik a megvádolt Jézussal, a csöndben ő is találkozik vele, akkor van egy olyan pont, amikor azt mondja, hogy innentől fogva Pilátus azon volt, hogy megmentse Jézust, hogy őt szabadon bocsássa. Úgy tűnik, hogy az a találkozás, ami Jézussal történik, meg tudja változtatni az embereket. Oda akarnak hozzá tartozni – Pilátus is ezt teszi. De ő, mikor kimegy a tömeghez, ők egyre jobban ráéreznek arra, hogy mi is az, ami nehéz neki. Tudniillik a karrierje: „mert, ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja”, akkor Pilátus már hiába találkozott Jézussal, nem meri meglépni azt a lépést, amit a másik két férfi a történet végén megtesz, hanem kiszolgáltatja Jézust, és inkább úgy dönt, hogy annak ellenére, hogy ő megérzett valamit a vele való találkozásból, mégis keresztre feszítteti őt.
Talán a mi életünkben is találkozunk hasonló érzésekkel, hasonló attitűdökkel, hasonló hozzáállással, hogy hogyan is vagyunk mi az Istennel… Valószínűleg a mi életünkben is vannak olyan csendes pillanatok, amikor megéreztünk valamit az Isten jelenlétében, megéreztünk valamit abból, hogy itt van egy király, akit én szívesen szolgálnék az életemben. Itt van egy király, akinek odaadnék szívesen bármilyen drága ajándékot, akár száz fontnyi kenetet is, de lehet, hogy nem mindig van erőnk, hogy ki tudjunk állni, és bátran meg tudjuk vallani ezt a királyt. Néha lehet, hogy mi is ilyen Pilátusok vagyunk. Mégis ennek a történetnek a végén nem Pilátus szerepel, hanem ez a másik két férfi, aki oda tudott lépni és meg tudta vallani azt, hogy az ő életének a királya a megfeszített és értünk meghalt Jézus Krisztus.
Most, amikor hamarosan a kereszthódolat következik, imádkozhatunk magunkban azért, hogy amit kifejezünk a gesztusainkkal azáltal, hogy térdet hajtunk egy király előtt, kérhetjük az ő segítségét, hogy adjon nekünk bátorságot abban a világban, ahol az igazság nem biztos, hogy ilyen könnyen fölfedezhető. Ahol lehet, hogy könnyen mi is csak addig jutunk, mint Pilátus, hogy: „mi az igazság?”, de nem jön rá válaszunk, ott legyen bátorságunk és erőnk hallgatni az ő szavára, aki megmutatja, milyen az igaz embernek lenni, milyen emberként élni. És kérjük őt, hogy adjon erőt ahhoz, hogy ki tudjunk állni mellette, meg tudjuk őt vallani életünkkel, szavainkkal és tetteinkkel királyunknak, aki érettünk adta az életét azért, hogy az Istenhez vezessen minket. Ámen.
Fotó: Szabó Csaba
