Kedves testvéreim a Kegyes Iskolákban!
Ma ki evangelizál kit? Mi kísérjük a fiatalokat, vagy ők azok, akik – anélkül, hogy tudnák – utat mutatnak nekünk?
Ferenc pápa megadja az értelmezési kulcsot a Christus vivit kezdetű apostoli buzdításában: az egyháznak nemcsak mondanivalója van számukra, hanem sokat is tanulhat és kell is tanulnia tőlük. Egy teljesen új nézőpont.
Sokszor megtapasztaltam ezt: egyszerű találkozásokban, minden különösebb szándék nélküli beszélgetésekben, piarista jelenléteink meglátogatásakor. Amikor az ember valóban közel kerül az életükhöz, útkereséseikhez, belső vívódásaikhoz, olyan erőt fedez fel bennük, amely felborítja megszokott gondolkodásmódunkat. Ferenc pápa az említett buzdításban így folytatja: fiatalságuk megvilágosít bennünket, és segíthet nekünk fiatalnak maradni, valamint újra felfedezni az evangélium olyan dimenzióit, amelyeket talán háttérbe szorítottunk. Talán ezért mondhatjuk – alázattal és igazsággal –, hogy a fiatalok evangelizálnak bennünket.
A fiatalok olyan kegyelmet hordoznak, amelyet sosem lenne szabad kialudni hagynunk: az elégedetlenséget. Ezt a belső nyugtalanságot, amely nem engedi, hogy belesimuljanak a megszokottba. Néha gyanakvással tekintünk erre az elégedetlenségre, mintha meg kellene szelídíteni. Pedig áldás!
Az evolúciós antropológia felől nézve ez a valóság pontosabban is megérthető. A serdülőkor nem egy rendetlen és rendezetlen szakasz, hanem az emberi faj számára világos adaptív értékkel bíró időszak. Számos kutatás hangsúlyozza, hogy ebben az időszakban felerősödik az újdonságkeresés és a kockázatvállalás. Ez összefügg egy sajátos neurobiológiai fejlődéssel, mely elősegíti a merészebb felfedező viselkedésformákat; ezek evolúciós kontextusban döntő fontosságúnak bizonyultak az emberi élet fejlődésében és új életlehetőségek megnyitásában. Ebben az értelemben a serdülőkorra jellemző merészség nem kijavítandó probléma, hanem olyan adottság, amely lehetővé tette az emberiség számára, hogy túllépjen saját határain.
Talán ezért evangelizálnak bennünket a fiatalok: mert kizökkentenek megszokott gondolkodásmódunkból és túlzott óvatosságunkból.
Emlékszem egy római kongresszusra, a fiatalokról szóló szinódushoz kapcsolódó találkozón, amelyen különböző szerzetesi kongregációk és szerzetesrendek vettek részt. Ott jogosan hangsúlyozták, hogy a fiataloknak hangot kell adni, meg kell őket hallgatni. E párbeszéd nyomán egy meggyőződés született bennem: az igazi kihívás nem csupán az, hogy legyen hangunk, vagy hogy helyesen tudjuk kifejezni magunkat, sőt még az sem, hogy meghallgassanak bennünket; a kihívás mindenekelőtt az, hogy legyen gondolatunk. Akkor megosztottam egy meglátást, amelyet ma is kulcsfontosságúnak tartok: a kihívás az, hogy hang legyünk, ne visszhang.
Ez korunk egyik kísértése: összekeverni a hanggal rendelkezést azzal, hogy van gondolatunk. Elhadart, felületes beszédek és szüntelenül ismétlődő vélemények vesznek körül bennünket. De nem mindenki gondolkodik, aki beszél, és nem mindenki rendelkezik saját hanggal, aki véleményt mond. Itt jelenik meg a fiatalok egyik nagy ajándéka: a saját gondolat keresése, olykor ügyetlenül, olykor szenvedéllyel. Emlékeztetnek bennünket arra, hogy nem elég pusztán ismételgetni a dolgokat; hogy az árnyalat is számít; hogy az igazságot nem egyszerűen örököljük, hanem megküzdünk érte. Nem olyan birtokként, amelyet ráerőltetnek valakire, hanem olyan útként, amelyet szabadságban járnak végig, párbeszédben a valósággal, a többiekkel és Istennel. Egy olyan világban, amelyet megosztottság jár át, és ahol az igazságot gyakran összekeverik a zajjal vagy a puszta véleménnyel, ez a magatartás valóban evangéliumi.
Amikor együtt élünk a fiatalokkal, bennünk is megújul valami. Megfiatalítanak bennünket. Visszavezetnek a lényegi kérdésekhez: mi az, ami igazán számít? miért élünk? kiért élünk? A fiatalokban ott lüktet a mélység, a szenvedély és a cél iránti sürgető igény. Feladatunk nem az, hogy ezt mással helyettesítsük, hanem hogy segítsük felszínre törni, alakot ölteni és utat találni.
Itt egy döntő fontosságú pont jelenik meg: a lelki élet művelése. Sok fiatal megérzi, hogy mélyen önmagában értelemforrás rejlik, egy megtartó jelenlét, egy olyan erő, amely több puszta pszichológiai tényezőnél. De ezt fel is kell fedezniük, és meg kell tanulniuk hitelesen gondozni, minőségi lelki életet ápolva: olyan gazdag belső életet alakítva ki, amely valóban élettel teli, kiművelt, és képes megtartani az embert. E minőségi belső, lelki élet nélkül létünk széttöredezik és a közvetlen hatások kiszolgáltatottjává válik; vele azonban az élet egységbe rendeződik, irányt kap, mélységet és szabadságot nyer. Ma nevelni azt is jelenti, hogy kísérjük ezt a folyamatot, segítjük a fiatalokat abban, hogy valódi, életbe ágyazott lelki életet alakítsanak ki, mely nem menekül a valóság elől, hanem belülről világítja meg és alakítja át azt.
María Zambrano [1] a tanárt közvetítőként mutatja be, aki nem tartalmakat ad át és nem másokra erőlteti igazságát, hanem a saját világban való jelenlétének módján keresztül olyan teret nyit, ahol a tanuló találkozhat önmagával és elkezdheti megfogalmazni saját kérdéseit. „A tanár nem olyan ember, aki tanít valamit, hanem aki segít a tanulónak önmagává válni, aki segíti őt önmaga megtalálásában. […] A tanár cselekvése mindenekelőtt a jelenlét.” A fiataloknak erre a jelenlétre van szükségük: olyan felnőttekre, akiknek az élete – nem annyira a beszéde – segíti őket megnyílni, és felébreszti bennük az alapvető kérdéseket, kísérve őket abban az érzékeny folyamatban, amelyben önmagukká válnak.
Ezért olyan fontos a jelenlét: ott lenni, ahol a fiatalok vannak, nem külső megfigyelőként, hanem útitársként, ahogyan Jézus kísérte az emmauszi tanítványokat. Ha nem vagyunk jelen, aligha találkozunk velük. Ez mindannyiunk számára – szerzeteseknek, világiaknak, tanároknak, nevelőknek, közösségeknek – feladat, mert sokszor egy egyszerű, a mindennapi megélésből fakadó szó is elég ahhoz, hogy megérintse a szívet. Ne becsüljük alá a találkozás értékét, még ha váratlan is, legyünk ott olyan jelenléttel, amely meghallgat, kísér és hisz.
Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg sebeikről. Vannak fiatalok, akik önmagukról beszélve olyan szavakkal írják le belső világukat, mint az üresség, a szakadék vagy a kimerültség… Ez egy csendes kiáltás, mely sokak életét érinti. Néha elég egy türelmes és figyelmes meghallgatás, mely képes tisztelettel és ítélkezés nélkül a beszélőre tekinteni. Van egy olyan jelenlétmód, amely önmagában gyógyító, mert a másik számára azt közvetíti, hogy elismerik, megértik és kísérik. Végső soron a másikról való gondoskodás olyan közelséget jelent, amely nem erőltet folyamatokat, olyan időt jelent, amely tud várni, míg az élet újra ki nem sarjad.
Napjaink pesszimizmussal áthatott légkörében, melyet gyakran a nihilizmus fojtogat, ahol a félelem és a távlatok hiánya diktálja a szabályokat, felmerül egy kérdés, amelyet nem kerülhetünk tovább: hová tűntek a nagy álmok? Nem szabad beletörődnünk egy beszűkült életbe, melyet a félelem alakít, vagy a másnapi túlélésre berendezkedett rövid távú szemlélet határoz meg. Piaristaként a küldetésünk nem az, hogy olyan válaszokat adjunk, amelyek lezárják a misztériumot, hanem hogy nagybetűs életet kínáljunk, amely nem fél az ismeretlen jövőtől, hanem azt úgy öleli magához, mint azt a teret, ahol Isten továbbra is cselekszik.
Sürgető szükség van arra, hogy újra feltegyük azt a húsba vágó kérdést, amely a társadalmi vezetés világából származik: mire akarod fordítani életed következő kilencvenezer óráját? Ez a szám arra hív, hogy életünket egy valódi értelemhorizont elé állítsuk, távol attól a tehetetlenségtől, amely középszerűvé tesz bennünket. Szenvedélyes keresésükben a fiatalok olyan kérdésekre vágynak, amelyek kihívást jelentenek merészségük és odaadásuk számára. Ha azt látják, hogy örömmel adjuk oda életünket valami nagy ügyért, akkor ők is mernek majd nagyot álmodni, és életük döntéseivel fokozatosan felépíteni ezt az álmot.
A sok kérdés és törékenység mögött mégis ott rejlik egy olyan szépség, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Nem csupán a rendkívüli dolgokat kell kiemelnünk, hanem rá kell irányítanunk a figyelmet olyan konkrét emberi életekre is, amelyek a maguk egyszerűségében tele vannak értelemmel és elköteleződéssel.
Egy barcelonai fiatal nőre gondolok, aki egy év tijuánai önkéntesszolgálat után ma kiváló tanárként dolgozik egy olyan iskolában, ahová sok nehéz helyzetű és különleges figyelmet igénylő gyermek jár; egy budapesti fiatalra gondolok, aki szellemi folyóiratot hoz létre; egy másikra, aki misét komponál; vagy arra az agboville-i fiatalra, aki művészetével szépíti plébániánkat; vagy egy Buenos Aires-i fiatal nőre, aki a hosszú tanítási napok után önkéntesként folytatja az oktatást gyermekotthonunkban; vagy az ukrajnai Zolochiv fiataljaira, akik a háború közepette is hűségesek maradnak a piarista közösség tevékenységei melletti elkötelezettségükhöz.
Arra a nagyon sok fiatalra is gondolok, akik csoportokat szerveznek és vezetnek, különösen a Kalazancius Mozgalomban vagy jelenléteink számos szociális kezdeményezésében, így például az Itaka–Escolapiosban, a Solcában, a Camins Escola Piában… és velük együtt gondolok mindazokra is, akik a tanári hivatást választják, vagy éppen a piarista szerzetesi élet felé indulnak el. Micsoda öröm, és mekkora felelősség!
Csodálattal tekintek mindnyájatokra, fiatalok. Köszönöm azt, akik vagytok, és amit tesztek: bennetek olyan erőt találunk, amely megtart és előrevisz bennünket. Ezért is olyan fontos, hogy a fiatalok találkozzanak egymással, megismerjék egymást és közösen járják útjukat. Azok a hálózatok, amelyeket szövünk – a Kalazancius Mozgalom, az Alumni és a digitális terek révén – valódi közösségi helyek.
A következő ifjúsági fórum, melyet júliusra tervezünk, éppen ezt szeretné szolgálni: olyan teret kínál, ahol a fiatalok találkozhatnak, együtt gondolkodhatnak és növekedhetnek vezetői képességeikben, gondolkodásukban, lelki életükben és küldetésünk iránti elköteleződésükben.
A Kegyes Iskolákban a fiatal nem csupán címzett, hanem főszereplő. Az evangelizáció aktív alanya. Keresésével evangelizál bennünket, és emlékeztet arra, hogy az evangélium mindig fiatal, mindig új, mindig kifelé induló.
Végeredményben talán nem az a legfontosabb kérdés, hogy mit teszünk mi a fiatalokért, hanem az, hogy mit vagyunk készek tanulni tőlük. Mert sok tekintetben ők mutatják nekünk az utat.
Ez a valóság annak felismerésére hív bennünket – amint az egyház tanítóhivatala is emlékeztet rá –, hogy a fiatalok nemcsak a jövő, hanem Isten jelene is. [2] A Kegyes Iskolák összefüggésében ez a szemlélet különös értéket nyer: amikor kísérjük merészségüket és értelemkeresésüket, felfedezzük, hogy a Lélek általuk is működik, elégedetlenségüket alkotó erővé téve.
Ahogyan Kalazanci Szent József felismerte, a fiatalok kicsinységében és lendületében olyan jelenlét lüktet, amely nemcsak kísérésre szorul, hanem minket is átalakít. Ő maga is megtapasztalta ezt, amikor azt mondta, hogy „a lehajlás a gyermekekhez, hogy világosságot gyújtsunk nekik… a legrövidebb és legkönnyebb út önmagunk megismeréséhez… és Isten rendszerint százszorosan megfizet érte” [3]. Ebben az értelemben a fiatal nemcsak az, aki kap, hanem az is, aki evangelizálja a pedagógust, bevezetve őt Isten alázatába és irgalmába.
Jó Atyánk, adj nekünk fiatal szívet,
hogy befogadjuk fiataljaink életét és keresését!
Taníts meg bennünket velük járni,
félelem nélkül, reménnyel!
És tedd életünket olyan hellyé,
ahol találkozhatnak veled!
Ámen.
San Pantaleo, Róma, 2026. május 1.
P. Carles Sch. P.
generális atya
[1] María Zambrano: La mediación del maestro [A tanár közvetítői szerepe], in Filosofía y educación: Manuscritos, Ágora 2007, 121–128.
[2] Ferenc pápa: Christus vivit szinódus utáni apostoli buzdítás (2019. március 25.), 178, Pápai Megnyilatkozások 54, Szent István Társulat, Budapest, 2019.
[3] 1629. október 19-i levél, in San José de Calasanz: Opera Omnia, Volumen III. Cartas 1001–1600, ed. José P. Burgués – Ricardo Cerverón, Instituto Calasanz de Ciencias de la Educación, Madrid, 2019, 234–235.
