Kedves testvéreim a Kegyes Iskolákban!
Amióta először olvastam XIV. Leó pápa korunk új dolgairól (res novae) szóló, Magnifica humanitas kezdetű, nemrég közzétett enciklikáját,[1] egy kérdés nem hagy nyugodni. Az a benyomásom támadt, hogy a legmegfelelőbb pillanatban érkezett, mert szavakba önti azt az érzékenységet, amelyet mi is megélünk a Kegyes Iskolákban. Különösen az első pontjából ihletet merítve szeretném megosztani veletek ezt a kérdést: miként fogadhatja be egy nemzedék az örökséget, amelyet kapott, miként fedezheti fel a benne rejlő küldetést, és hogyan működhet együtt Istennel azért, hogy korának egyre emberibb és evangéliumibb formát adjon?
Vannak nemzedékek, melyek úgy érzik, hogy nyugodt időket élnek, és vannak mások, amelyek úgy érzik, hogy valódi történelmi útkereszteződéshez értek. Valószínűleg mindegyik nemzedék átélt valami hasonlót. A miénk is. A technológiai fejlődés felgyorsulása, az új szegénységi formák, a kulturális átalakulások, a sokféle migráció, az emberi kapcsolatok növekvő törékenysége, az új utak keresése az egyház életében és az új érzékenységek születése olyan példátlan távlatot tárnak elénk, amely megszólít és megkülönböztetésre hív bennünket.
XIII. Leó pápa rerum novarumnak nevezte korának nagy horderejű új kérdéseit. Több mint egy évszázaddal később XIV. Leó pápa újra elővette ezt a kifejezést, és segítségével arra hív bennünket, hogy tisztán lássuk azokat az új valóságokat, amelyek ma lépnek be a történelem színpadára. De Jézus tanítványaiként és Kalazanci Szent József karizmájának örököseiként nekünk talán egy lépéssel még tovább kell mennünk. Az új dolgok (res novae) kétségkívül megkívánják figyelmünket, de a válaszunkat is. Nem elég felismerni egy kor újdonságait; együtt kell működnünk a Szentlélekkel, hogy evangéliumi formát adjunk nekik: evangélium által inspirált formát.
Minden a befogadással kezdődik. Mielőtt bármit is tennénk, szinte már minden fontosat megkaptunk. Egyikünk sem adta önmagának az életet. Egyikünk sem választotta meg, melyik korban születik. Egyikünk sem találta ki az evangéliumot. Egyikünk sem alapította meg az egyházat. A Kegyes Iskolákat sem mi indítottuk el. Akkor érkeztünk, amikor a történelem már elkezdődött. Mások vetettek előttünk. Mások álmodtak. Mások dolgoztak. Mások maradtak hűségesek, talán a mieinknél is nehezebb életkörülmények között. Nekik köszönhetően kaptunk hitet, közösséget, küldetést és karizmát.
Az élet mindig először kegyelemként érkezik; csak ezt követően válik felelősséggé. Ez a bibliai logika. Izrael előbb megkapja a szövetséget, és csak azután válik néppé. A tanítványok előbb megkapják az evangéliumot, és csak azután kapnak küldetést. Kalazanci Szent József előbb meghívást kap, és csak azután alapít rendet. Mi is előbb kaptunk örökséget, és csak azután tesszük fel a kérdést, hogy mit kezdjünk vele. A felelősség mindig az ajándékból születik.
De itt érdemes egy pillanatra megállnunk. Az örökséget gyakran olyan tulajdonnak tekintjük, amelyet meg kell őriznünk. A keresztény örökség azonban sosem múzeumi tárgy. Minden kapott ajándék küldetést hordoz magában. Az örökség csak akkor marad élő, ha az, aki átveszi, felismeri, hogy valójában megbízatást is kapott vele együtt.
Talán ezért sokkal gazdagabb a hagyomány, mint ahogyan azt olykor elképzeljük. A latin traditio szó, mely a trado igéből származik, éppen azt jelenti: továbbadni, kézből kézbe adni. A hagyomány nem egy változatlan örökség megőrzése, hanem az élet továbbadása. Minden nemzedék azért kapja az evangéliumot, hogy újfent hirdesse. Minden nemzedék azért kapja Kalazanci Szent József karizmáját, hogy újfent konkrét megvalósulási formát adjon neki. Minden nemzedék azért kapja a történelmet, hogy új fejezetet írjon benne. Ha nem adjuk tovább azt, amit kaptunk, a hagyomány könnyen puszta emlékezéssé válhat.
Itt egy döntő kérdés merül fel: mit jelent hűségesnek lenni? Vannak, akik a hűséget az átvett örökség pontos megismétlésével azonosítják. Mások a folyamatos változtatással azonosítják. E két álláspont egyike sem fejezi ki teljesen az evangélium bölcsességét. Ezért a Kegyes Iskolákban mi kreatív hűségről beszélünk: ez pedig annak képessége, hogy az evangéliumba és a karizmába gyökerezve maradjunk, ugyanakkor engedjük, hogy a Szentlélek új válaszokat ébresszen minden kor új helyzeteire. Az evangélium nem változik; a történelem kérdései viszont igen. És minden nemzedéknek ugyanazzal a karizmával kell válaszolnia rájuk, még ha nem is mindig ugyanazokkal a formákkal.
Ehhez olyan erényre van szükség, amelyre talán ma különösen nagy szükségünk van: a tisztánlátásra. Nem elegendő a jó szándék. Nem elegendő a lelkesedés. Megértésre is szükség van. Meg kell értenünk az örökséget, amelyet kaptunk, a kort, amelyben élünk, és a kérdéseket, amelyek az események mögött meghúzódnak. Nem minden újdonságot kell elfogadni, de nem is kell minden újdonságot elutasítani. Mielőtt ítéletet alkotnánk, tisztánlátással megkülönböztetnünk kell.
Vannak, akik csupán kortársai egy kornak. Mások segítenek megérteni azt és formát adni neki. Úgy gondolom, ez a keresztény hivatás egyik nagy felelőssége. Nem arra kaptunk meghívást, hogy a történelem puszta szemlélői legyünk, nem arra, hogy beletörődve elviseljük korunkat, vagy szüntelenül panaszkodjunk miatta. Arra kaptunk meghívást, hogy korunkat az evangélium fényében olvassuk, s alázattal, ugyanakkor bátran feltegyük magunknak a kérdést: mit vár tőlünk Isten a történelem mai időszakában? Egyetlen nemzedék sem válaszolhat egy másik nemzedék meghívására. Mindegyik a maga meghívását kapja. Mi is.
Nem ugyanazok között a körülmények között élünk, mint Kalazanci Szent József. A szegénység formái megváltoztak. A nyelv és a kultúra megváltozott. Korunk új dolgai (res novae) mások, mint a korábbi nemzedékeké volt. Éppen ezért a kérdés ma is időszerű: milyen evangéliumi formát kell felkínálnunk ennek a kornak? Mindannyian egyszerre három nemzedékhez tartozunk. Gyermekei vagyunk azoknak, akik előttünk jártak. Együtt járjuk utunkat kortársainkkal. És felelősek vagyunk azokért, akik utánunk jönnek. Hivatásunk sosem merül ki a jelenben. Mindig van benne valami a kapott örökségből és valami a felkínált ígéretből.
Talán ez a középpontja ennek az egész eszmefuttatásnak. Az új dolgok (res novae) végeredményben minden nemzedék számára az érettség próbáját jelentik. Egyik nemzedék sem választhatja meg, milyen kérdéseket tesz fel neki a történelem, de mindegyiket válaszainak minősége alapján fogják megítélni. Így adunk formát egy kornak: együttműködve annak érdekében, hogy minden ember méltóságát tiszteletben tartsák, az igazságosság növekedhessen, és a testvériség lehetővé váljon. A történelem ránk bíz egy kort; az evangélium pedig megtanít, hogyan adjunk neki formát. Erre a lépésre kapunk ma meghívást: hogy az új dolgoktól (res novae) eljussunk az evangéliumi formáig.
Nem az a dolgunk, hogy uraljuk a történelmet vagy hogy ráerőltessük saját terveinket. A formaadás a türelmes mesterember munkája. A nevelő segít formát adni az értelemnek és a szívnek. A szobrász formát ad a kőnek. A magvető kíséri a mag növekedését.
Ez volt mindig is a Kegyes Iskolák küldetése.[2] Valahányszor egy fiú vagy egy lány felfedezi, hogy végtelen méltósággal rendelkezik, evangéliumi formát adunk korunknak. Valahányszor egy fiatal megtanul szabadon, kritikusan és felelősségteljesen gondolkodni, evangéliumi formát adunk korunknak. Valahányszor egy közösség megmutatja, hogy a testvériség megélhető, valahányszor egy piarista türelemmel kísér egy hivatást, valahányszor egy oktatási intézmény a személyt az elvárások elé helyezi, evangéliumi formát adunk korunknak.
A rend is részese ennek a felelősségnek. A Kegyes Iskolák rendje sem önmaga fenntartásáért létezik. Azért létezik, hogy Kalazancius karizmája továbbra is találkozhasson olyan fiúkkal, lányokkal és fiatalokkal, akik még meg sem születtek. Ez a valódi távlatunk. Sem a generálisi kongregáció, sem egy káptalan, sem egy tartomány, sem egy közösség nem tulajdonosa a karizmának. Mindannyian kapjuk, konkrét formában megéljük és továbbadjuk. Nem múzeumőrök vagyunk. Egy magért vagyunk felelősek.
Óriási a különbség. A múzeum tárol és őriz. A magot elvetik és gondozzák, a mag növekszik, termést hoz, és újra elvetik. A piarista karizma is arra kapott meghívást, hogy növekedjen anélkül, hogy megszűnne önmaga lenni. A következő tartományi káptalanok kiváltságos alkalmat jelenthetnek arra, hogy megkérdezzük magunktól, miként szeretnénk továbbadni ezt az ajándékot azoknak, akik akkor folytatják majd a küldetést, amikor mi már nem leszünk.
Az új dolgok (res novae) sosem fognak megszűnni. Minden kornak meglesznek a maga újdonságai. A döntő kérdés nem az, hogy lesznek-e új dolgok, hanem az, hogy milyen formát tudunk adni nekik.
Kalazanci Szent József, aki korának szükségleteiben felismerte Isten hívását, és evangéliumból fakadó kreativitással válaszolt rá, tanítson meg bennünket arra, hogy hálával fogadjuk az örökséget, amelyet kaptunk, tisztánlátással megértsük a benne rejlő küldetést, és alázattal együttműködjünk az Úrral, hogy korunknak valóban evangéliumi formát adjunk!
Ranchi (India), 2026. június 30.
Testvéri öleléssel:
Carles Sch. P.
generális atya
[1] XIV. Leó pápa: Magnifica humanitas enciklika az emberi személy védelméről a mesterséges intelligencia korában, Vatikánváros, 2026.
[2] Emlékirat Michelangelo Tonti bíborosnak, in San José de Calasanz: Opera Omnia, Volumen IX. Otros escritos 1, ed. José P. Burgués – Ricardo Cerverón, Instituto Calasanz de Ciencias de la Educación, Madrid, 2019, 303. „Feltétlenül érdemszerző, mert az egyház mindent magába ölelő szeretetével egy olyan nagyon hatékony, megelőző és gyógyító orvosszert létesít és használ a rossz ellenében, amely a jóra vezet és serkent, amely minden, bárminemű állapotú fiúnak van szánva – s ezért minden embernek is, hiszen előbb mind átmennek ezen az életkoron – és amelynek eszközei a képzettség és lelkiség, az erkölcsök és a jómodor, az Isten és a világ nyújtotta világosság.”
