A piarista rend augusztus 25-én alapítója, Kalazanci Szent József főünnepét ünnepelte. A rendalapító szent mennyei születésnapjának évfordulóján a piarista közösségek ünnepi szentmisében emlékeztek meg róla. A budapesti piarista kápolnában Zsódi Viktor tartományfőnök mutatott be szentmisét, amelyen több rendtársa is koncelebrált.
Az augusztus végi időpont arra is alkalmat ad, hogy az ünnep egyfajta nem hivatalos tanévnyitóvá váljon, hiszen ilyenkor már mindenki gondolatai a hamarosan kezdődő tanév körül forognak. Különös kegyelem, hogy erre az új kezdetre Kalazancius alakját és példáját felidézve készülhet a piarista közösség. Ehhez kapcsolódva a tartományfőnök prédikációjában is a következő tanév pasztorális mottóját, az „Egyek vagyunk” gondolatát állította középpontba.
Viktor atya hangsúlyozta: a keresztény egység nem egyformaságot jelent, hanem olyan közösséget, amelyben különbözőségünk megőrzése mellett közös meghívottságunk és Isten felé vezető utunk kapcsol össze bennünket. A piarista közösség tagjai arra kapnak meghívást, hogy talentumaikat, tudásukat és figyelmüket továbbadva áldássá váljanak mások számára, különösen a gyengék, magányosak és nehézségekkel küzdők mellett állva. A tartományfőnök a hegy képével érzékeltette, hogy minél közelebb kerülünk a közös középponthoz, Istenhez, annál közelebb jutunk egymáshoz is. Kalazancius példája nyomán arra hívott, hogy ezt az egységet ne kikényszerítsük, hanem közös zarándoklatként éljük meg, amelyben egymást hordozva a széthúzás és az önvédelem energiáit termékeny, közös szolgálattá alakíthatjuk.
A szentmisén részt vett több jelenlegi és volt diák is családtajgaikkal együtt, akiket a rendi közösség finom agapéval vendégelt meg a szentmise után.
Tartományfőnök atya a prédikációban elhangzott gondolatok mentén levélben is megszólította a piarista család tagjait, melyet szeretettel adunk közre:
Kedves Rendtársak, Kollégák, Diákok és Öregdiákok!
Az előző évi „Meggyökerezve benne”[1] gondolata után a 2026/2027-es tanév piarista mottója: „Egyek vagyunk”. Rendalapítónk több alkalommal is idézi[2] a latin közmondást: „Egyetértésben a kis dolgok is növekednek, széthúzásban a legnagyobbak is elbuknak[3]”.
A bábeli tégláktól a krisztusi egységig
A Biblia legelső lapjain a bábeli torony építői talán mai korunkhoz hasonló szorongással küzdöttek, amikor ezt mondták: „Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, szerezzünk nevet magunknak, nehogy szétszóródjunk!” Emberi technológiával, egyforma téglákból akartak védelmet húzni maguk köré, mintegy kikényszerítve a tökéletes egyformaságot. A bábeli kísérlet vége azonban a nyelvek összezavarodása és az elszigetelődés lett. Ha a biztonságunkat a legyártott egyformaságra alapozzuk, végül elveszítjük a képességünket arra, hogy megértsük a másik embert, aki mellettünk áll.
Ebben a feszültségben szólít meg minket a tanév mottója: „Egyek vagyunk”. Ez a mondat első hallásra talán riasztó lehet, mintha a diákoknak, a tanároknak és a szülőknek egyetlen szürke sémába kellene beszorulniuk. De a keresztény egység nem teljes, szabályozott egyformaságot jelent. Nem azért vagyunk egyek, mert azonosak a módszereink, nem azért, mert a diákok egyforma stílusban öltözködnek, és nem is emberi rokonszenv tesz azzá. Az egységünk nem görcsös szervezőmunkánk gyümölcse, hanem ajándékba kapott valóság.
Egyek vagyunk abban a meghívásban, amely a piarista közösséghez és küldetéshez kapcsol bennünket. A történelem során a kiválasztottságot sokszor kirekesztésként értelmezték. A Szentírás logikája gyökeresen más: a bibliai kiválasztottság nem privilégium, hanem szolgálat. Isten nem azért gyűjtött egybe minket a piarista iskolák falai közé, mert különbek vagyunk másoknál. A kiválasztottság nem a saját túlélésünk miatt születő egyéni megoldás, hanem egy olyan közös út, amely sokak megáldására szolgál.
Az angyali hivatás: áldássá válni a világban
Ez a közösség nem önmagáért létezik. A tanári kar elköteleződése, a szülők bizalma és a diákok jelenléte mind egyetlen célt szolgál: áldássá válni a világ számára. Isten Ábrahámnak tett ígérete így hangzik: „Megáldalak s te magad is áldás leszel.” A zsidó hagyományban az áldás nem egy statikus állapot, hanem megszentelő áramlás.
Ezt ismerte fel Kalazanci Szent József is, amikor a nevelést a legnemesebb szolgálatnak nevezte, mert az „angyali és isteni hivatás, amelyet az Őrangyalok végeznek, s amelyben az emberek az ő munkatársaikká válnak[4]”. Amikor a pedagógus belép az osztályterembe, a matematika képletei, a fizika törvényei és a nyelv szépsége mind az isteni Ige lenyomataivá válnak a kezében, így emelve be a diákokat a világ megszentelésének áramlásába. Ugyanez az áldás éled újjá, amikor a szülő türelemmel meghallgatja a gyermekét, vagy amikor a diák megáll segíteni a lemaradó osztálytársának – hiszen mindannyian az őrangyalok munkatársai vagyunk. Tudásunk és tehetségünk igazi áldása a megosztásban rejlik; amint bástyáink védelmébe zárjuk, áldás helyett bábeli káoszt szül.
A szolidaritás immunrendszere és az Oltár csendje
Pál apostol a Krisztus-test képével mutat rá erre a közösségre. A testben a tagok nem különálló egyéniségek, de nem is arctalan alkatrészek. Ha az egyik tag szenved, vele együtt szenved valamennyi tag. Mivel közös a szentségi vérkeringésünk, a mellettünk álló kolléga kimerültsége, a diák szorongása vagy a szülő kétségbeesése nem tőlünk idegen esemény, hanem a test belső sérülése. Az ókorban a beteg végtagot habozás nélkül amputálták. Pál apostol modellje teljesen felforgatja ezt a kegyetlen logikát: a Krisztus-testben a leggyengébb, a leginkább sebezhető tagok kapnak kiemelt figyelmet és tisztességet.
Közösségünk immunrendszerének vizsgája az, hogyan tekintünk a leggyengébb láncszemekre. Magára hagyjuk a lövészárokban a kudarcokkal küzdő tanárt, a nehezen beilleszkedő diákot vagy a túlterhelt szülőt? Vagy melléjük lépünk, és hordozzuk a terhüket? Kalazanci Szent József tudta, hogy ez a fajta szeretet a tanítványság igazi jele. Amikor az Eucharisztia megalapításáról ír, emlékeztet minket: Jézus az utolsó vacsorán a lábmosás alázatával buzdított minket a lelkek közötti egységre: „Erről ismerik majd meg, hogy a tanítványaim vagytok[5]”. A gyermekek azonnal megérzik, ha a felnőttek világában hidegség uralkodik, de ha azt látják, hogy képesek vagyunk egymást támogatni, a közösség megtartó erővé válik számukra.
Ennek a szolidaritásnak a forrása az Oltáriszentség. Ferenc pápa emlékeztet arra, hogy a liturgia nem egy esztétikai menedék a külvilág elől, hanem a hely, ahol saját önzésünk elnémul. A liturgia nem „én”-t, hanem „mi”-t mond. Kalazancius a rendházakban kötelezővé tett egy régi liturgikus könyörgést: „Áraszd ránk, Uram, Lelked világosságát, hogy akiket a húsvéti Szentséggel tápláltál, azokat jóságoddal testvérekké tedd![6]” Amikor a szentmisén együtt vagyunk jelen a csendben, levetjük a szüntelen bizonyítás kényszerét. Nem kell hősnek vagy erősnek mutatkoznunk, nem kell elfednünk a gyengeségeinket. A csend az a szentély, ahol engedjük, hogy a Teremtő tekintete meggyógyítson minket. Az oltár előtt mindannyian koldusként állunk: ez a közös rászorultság tesz valóban egyenlővé és testvérré diákot, tanárt és szülőt egyaránt.
Zarándoklat a Sion hegyére: kardokból ekevasat
Ez az egység ugyanakkor nem statikus állapot, hanem élő zarándoklat. Izajás és Mikeás próféta egy megrendítő látomást hagyott ránk. A fogság és a szétszóratás idején is ott lesz majd az Isten által felállított hegy: Sion hegye. Mindkét próféta azt mondja: a nemzetek az utolsó időkben odaözönlenek majd erre a hegyre. A népek folyói ebben a látomásban felfelé folynak, legyőzve a szellemi gravitációt. Mi indítja el ezt a mozgást? A központ vonzása.
Ebben a látomásban benne rejlik az egységünk igazi geometriája. Amikor az emberek a saját erejükből próbálnak közeledni egymáshoz, szinte mindig a völgyben, a horizontális síkon próbálkoznak. De a völgy a rivalizálás helye, ahol óriási szakadékok választják el az embereket, és a határok mentén tett próbálkozások gyakran csak újabb feszültséget szülnek. A népek tehát ehelyett inkább ezt mondják: „Gyertek, menjünk fel az Úr hegyére, hogy megtanítson minket útjaira!” Különleges fókuszváltás történik: a vertikális középpont felé fordulnak.
Ahogy elindulnak felfelé, a csúcs felé, a geometriai törvényszerűség okán automatikusan közelebb kerülnek egymáshoz is. A csúcs közelében a távolságok maguktól elfogynak. Nem azért találunk egymásra a tanáriban, az osztályteremben vagy a szülői értekezleten, mert kierőszakoltuk a szimpátiát, hanem mert mindannyian ugyanarra a középpontra figyelünk. Minél közelebb kerülünk Istenhez és a saját belső csendünkhöz, annál közelebb kerülünk a mellettünk lépkedőhöz is.
A hegymászás fáradsággal jár, az út meredek. Puszta akaraterővel nem lehet feljutni a csúcsra. Kalazanci Szent József emlékeztet minket, hogy Jézus „az úton mint kenyeret” adta önmagát[7]. Az Oltáriszentség zarándoklatunk eledele, amely erőt ad a meredek úton. Ahogy emelkedünk, meg kell szabadulnunk a sértettség és a neheztelés terheitől. A hegyen egymásra vagyunk utalva: ha az egyikünk megcsúszik, a másiknak kell tartania a kötelet.
Fent a hegyen pedig radikális átalakulás történik. A próféta szerint a népek a kardjaikból ekevasat, a lándzsáikból pedig sarlót kovácsolnak. A kard és az ekevas ugyanabból a nyersanyagból készül: vasból. A különbség az irányultságban van. A kard a pusztítás és a gyanakvó önvédelem eszköze. Arra való, hogy határokat húzzunk, megfélemlítsük a másikat, és megvédjük a saját bástyáinkat. Az ekevas a termékeny munka eszköze: feltöri a kemény talajt, hogy a mag befogadására alkalmassá váljon.
Isten nem megsemmisíti a bennünk lévő energiákat, hanem átkovácsolja azokat. Ugyanazt az energiát, amit a tanév során önvédelemre, szurkálódásra, klikkesedésre vagy a másik bírálatára fordítanánk, éltető munkává lehet átkovácsolni. Ez a belső átkovácsolás fájdalmas lehet, mert le kell tennünk a sértett egónkat, de az eredmény a megrendíthetetlen béke.
Arra kapunk meghívást ebben az új tanévben, hogy induljunk el együtt a hegyre. Merjük felvállalni a közös kapaszkodás fáradságát. Engedjük, hogy a Központ vonzásában közelebb kerüljünk egymáshoz, és a kegyelem erejével fegyvereinkből az új tanév gyümölcsöző munkájának eszközei váljanak.
____________________________________________________________________
[1] „Meggyökerezve Benne” – Tartományfőnöki levél a fiatalokhoz, 2025.
[2] A Girolamo Laurenti atyának írt levél (Róma, 1639. június 1., 3089. levél) és a Pietro Paolo Grien atyának írt levél (Róma, 1647. február 16., 4440. levél).
[3] Concordia parvae res crescunt, discordia maximae dilabuntur (Sallustius: Bellum Jugurthinum, 10,6)
[4] Kalazanci Szent József: Emlékirat Michelangelo Tonti bíborosnak, 1621.
[5] Kalazanci Szent József: Opera Omnia X, 370. o.
[6] Kalazanci Szent József: Opera Omnia X, 145. és 159. o.
[7] Kalazanci Szent József: Opera Omnia X, 386. o.
