2026. május 9-én a piaristák hálaadó szentmisét mutattak be a budapesti Duna-parti Kápolnában Farkas István és Varga Zoltán pappá szentelésének 50. évfordulója alkalmából. A szentmise főcelebránsa Marton Zsolt váci püspök, piarista konfráter volt.
A szentmise elején Galaczi Tibor atya felolvasta Carles Gil i Saguer generális személyes hangvételű levelét, amelyben a rendfőnök atya hálát adott az aranymisés atyák fél évszázados, hűséges szolgálatáért, kiemelve pedagógusi, lelkipásztori és a fiatalok iránti szeretetteljes odafordulásukat.
A szentmise homíliájában Zsódi Viktor tartományfőnök a „búzaszem” evangéliumi képével jellemezte az ünnepeltek életútját: olyan szolgálatként beszélt róluk, amely az önátadásból és az áldozatból hozott gazdag termést. Felidézte, hogy mindketten a kommunizmus éveiben is hűségesen őrizték hitüket és piarista küldetésüket, miközben generációkat neveltek keresztény értékekre. Külön szólt Farkas István atya tudomány és hit közötti harmóniát megélő pedagógusi hivatásáról, valamint Varga Zoltán atya lelkipásztori lendületéről, szolgálatkészségéről és rendíthetetlen idealizmusáról. A prédikáció központi gondolata az volt, hogy életük példája ma is a krisztusi szeretet, a hűség és a piarista nevelői lelkület hiteles tanúságtétele.
Az aranymisés áldás előtt a két atya értékes ajándékot vehetett át: XIV. Leó pápa apostoli áldásának dokumentumát pappá szentelésük 50. évfordulójára.
A szentmisét követően könyvbemutatóra került sor: Martos Emőke, a Kalazancius Mozgalom kommunikációs vezetője beszélgetett az ünnepeltekkel a Piaristák útja könyvsorozatban megjelent új kötetek kapcsán, amelyek a Vizsy Ferenc által lejegyzett életinterjúk formájában mutatják be Farkas István és Varga Zoltán piarista atyák életútját és hivatását. A személyes, jó hangulatú beszélgetésben részt vett a kötet szerkesztője, Koltai András történész, a piarista levéltár vezetője is.
Zsódi Viktor tartományfőnök atya homíliájának teljes szövegét alább olvashatják:
Kedves Pista és Zoli! Kedves Piarista Család, kedves rendtársak, atyák, öregdiákok, tisztelt ünneplő közösség!
Ötven esztendő. Egy fél évszázad, amely a mai délelőttön egyetlen hálaadó imádságba sűrűsödik össze itt, a Duna-parti Piarista Kápolnában. Amikor 1976. május 1-jén Lékai László bíboros úr keze rátétetett a fejetekre, egy titokzatos, élethosszig tartó kaland vette kezdetét. Ma, 2026 májusában nem két „nyugalmazott tanárt” köszöntünk, hanem két olyan aranymisés papot, akik fél évszázadon keresztül voltak Isten törékeny cserépedényei, hordozva a végtelen kincset.
A mai evangéliumban Jézus azt mondja: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz”. Ez a búzaszem-lét a ti hivatásotok kulcsa. Elhalni a saját terveinknek, a kényelemnek és a világi sikereknek azért, hogy mások – diákok ezrei és hívek sokasága – életet kapjanak általatok. Az újjászületés misztériuma kísérte végig az életeteket a noviciátustól a katedrán át egészen a mai napig.
Ahogy itt állunk, a piarista múlt és jelen összeér. Mindhárman szolgáltunk Mosonmagyaróváron, abban a városban, amelynek piarista gimnáziuma évszázadok óta neveli a „hívő embert”. Nem mehetünk el szó nélkül egy nagy előd, a magyaróvári piarista diák, majd bátor hitvalló pap Közi Horváth József alakja mellett. Az 1944-es magyar parlamentben, a hallgatás falát áttörve, egyetlen képviselő emelte fel szavát a náci jogtiprások ellen. Közi Horváth József neve ma is a morális bátorság szinonimája. Ő egy olyan korszakban volt diák (1914–1922), amikor a történelem kereke könyörtelenül gázolt át a sorsokon: világháború, összeomlás és Trianon idején. Amikor 1934-ben visszatért az iskolába, szavai ma is erővel hatnak ránk, mintha csak a ti ötven éveteket jellemezné:
„Eljöttem emlékezni. És eljöttem köszönetet mondani, nem a versekért, nem a hármasszabályért, nem a koszinusztételért, nem a görög mitológiáért, azokat elfelejtettem és nem is nagyon bánom, hogy elfelejtettem. De eljöttem köszönetet mondani a magam nevében és minden piarista öregdiák nevében azokért a nagy lelki értékekért, amiket ebben az öreg épületben kaptunk: a stabil világnézetért a törhetetlen idealizmusért és a krisztusi demokráciáért. […] Mit jelen ez? Jelenti azt, amit ma nem lehet eleget hangoztatni és amit nem könnyű megtartani, hogy a változó áramlatok között, a változó világnézeti és politikai áramlatok között változatlanul és szilárdan álljon az ember.”
Kedves Pista és Zoli! Ti ezt a hármas örökséget kaptátok és adtátok tovább. Közi Horváth szerint a stabil világnézet azt jelenti, hogy „a változó világnézeti és politikai áramlatok között változatlanul és szilárdan álljon az ember”. Ti a kommunizmus évtizedei alatt, a diktatúra gyanakvó tekintete előtt is megőriztétek ezt a szilárdságot. Közi Horváth büszkén vallotta: „Magyaróváron is volt kommunizmus. […] de mi a kommunizmus alatt is rendesen jártunk hittanra, szentmisére és vasárnaponkint a himnuszt énekeltük”. Ti ugyanezt a szellemet képviseltétek, hirdetve, hogy „hit és haza két olyan állócsillaga az ember életének, amelyhez ragaszkodnia kell még az élete árán is”.
Kedves Lupus atya! A te életed élő cáfolata annak a modern tévhitnek, hogy a hit és a tudomány ellenségei lennének egymásnak. Te, aki matematika, fizika és technika szakos tanárként szolgáltál, mindig vallottad, hogy a tudomány is csupán egyike az Istenhez vezető utaknak.
Hivatásod gyökerei a tápiósülyi földbe nyúlnak, ahol édesanyád már fogantatásodkor hálát adott Istennek. Lupus, te mindig is „időmilliomosnak” vallottad magad Isten országában. Még a katonaság alatt is, amikor Hódmezővásárhelyre vonultál be „angyalbőrbe”, Isten gondviselése ott volt veled: az egészségügyi tiszt írnoka lettél, és a kórházi lőtérépítés alatt kaptál „40 napot életed legszebb lelkigyakorlatára”.
A te hitvallásod a tettekben és a pedagógiában csúcsosodott ki. Így fogalmaztál: „Téglákból épülök fel, Ember vagyok, Tanító és Pap – ezeket a téglákat, mint malter tartja egyben a szerzetesi fogadalmam. Így tudok igazi közösségi ember lenni”.
Emlékszünk arra a mosonmagyaróvári epizódra, amikor igazgatóként perlekedtél a rendetlen diákokkal, és az egyik kislány odalépett hozzád és szelíden csitított. Abban a pillanatban minden haragod elpárolgott. Ez a te krisztusi demokráciád: meglátni a szeretetet ott is, ahol a fegyelem elbukik. Ma ugyanazzal a tűzzel hirdeted: „milyen nagy az Isten háza, milyen hatalmas az Isten!”.
Kedves Zoli atya, a te életed Közi Horváth törhetetlen idealizmusának tanúsága. Mogyoródról hoztad magaddal az ősök hitét, ahol édesapád a „Kővárban” épített házat a családnak.
A te „búzaszem-léted” a bajai laktanyában mérettetett meg. Ki hinné el egy mai kényelemhez szokott világban, hogy életed legszebb Húsvétját egy katonai fogdában élted át? Böröczky őrnagy büntetése kegyelemmé vált: a priccsen fekve, nagycsütörtöktől húsvétvasárnapig értetted meg igazán a Megváltó áldozatát.
A „törhetetlen idealizmus” számodra a betegséggel való szembenézést is jelentette. A szívműtét utáni ébredésed a feltámadás-hitünk alapköve. Ott, a jéghideg teremben, félig még a másvilágon, csak egyetlen vágyad volt: „Csak ez az ujj megmozdulna!?”. Amikor megmozdult, csak ennyit mondtál: „Megmozdultam, tehát vagyok”.
Te, aki tanítottál sokakat, mindig szerény maradtál. Számodra a papság lényege: „a szentségekből élek, és a szentségek körül szolgálok. Valamennyi szentség számomra Jézus kézzelfogható jelenléte”. Vallod ma is: a véletlen csupán Isten művészi álneve.
Közi Horváth köszönetet mondott a krisztusi demokráciáért is, amit a piaristáktól kapott. Ez nem politikai fogalom, hanem lelki valóság: „Tanár és diák közt nem volt szakadék, kedvesek, közvetlenek voltak hozzánk az iskolában és azonkívül is. […] A diáksereg vegyes volt. Városi és falusi gyerek, arisztokrata és proletár diák, de a különbséget soha nem lehetett kiérezni a tanárok bánásmódjából”.
Ti ketten, kiegészülve a már az égi hazába költözött Szegheő Józseffel (Totyával), alkottátok azt a piarista „triumvirátust”, amely 1976-ban együtt indult el az oltárhoz. Barátságotok, amely Kecskeméten gyökerezett, átívelt évtizedeken, betegségeken és nehézségeken. Ti valóban megéltétek az Apostolok Cselekedeteinek tanítását: „A hívek mind összetartottak, és közös volt mindenük. […] Mindennap összegyűltek a templomban egy szívvel-lélekkel”.
Lupus atya és Zoltán atya bár különböző utakon, de ugyanazon „krisztusi demokráciát” gyakorolva – lettetek a nép szolgái. Atyai szeretettel neveltetek, amit a diákok soha nem felejtenek el.
Kedves Aranymisés rendtársak! Ötven évvel ezelőtt a földbe hullottatok, mint búzaszemek. Ma, ha körülnézünk, láthatjuk a termést: azokat az életben megálló férfiakat és nőket, akiket ti tanítottatok. Közi Horváth József 1934-es búcsúszavai ma nektek és a ti tanítványaitoknak is szólnak:
„Eljöttem, hogy emlékezzem és eljöttem, hogy köszönetet mondjak, de eljöttem azért is, kedves diáktársaim, hogy figyelmeztesselek benneteket. Tanuljátok a latint, tanuljátok a számtant és a gyorsírást, sportoljatok, huncutkodjatok, de közben ne feledjétek magatokba szívni […] a piarista erényeket, amelyeket a mi tanáraink és a ti tanáraitok Krisztustól tanultak. Az ő szavukon, még inkább az ő példájukon Krisztus, az isteni Mester hirdeti nektek, hogy csak akkor lesztek férfiak, […] ha lelketekben az Evangélium sziklaszilárd világnézetével, szívetekben lobogó idealizmussal minden magyart testvérnek tekintve indultok neki az életnek.”
Kedves Pista és Zoli! Ti is a búzaszem útján jártatok. Lupus vallja: „Úgy mutasd be Krisztus áldozatát, hogy te magad is legyél Isten számára kedves áldozattá!”. Zoli pedig ma is így fohászkodik: „Állhatatos és áhítatos legyek! Ne szóljak, ne tanítsak rosszat és ne mutassak rossz példát”.
Kívánom nektek, hogy az aranymise fénye világítsa be az utatokat. Legyen bennetek továbbra is az a lángoló Isten- és emberszeretet, amit egy imában így kérünk a Kegyes Iskolák Édesanyjától: „Anyám vagy, szeretlek, királynőm vagy, szolgállak. Tanítóm vagy, hallgatlak, erőm vagy, nem lankadok”.
Kalazanci Szent József, könyörögj érettünk! Ámen.
