„A kérdések közelebb visznek bennünket az értelemhez — pontosabban az értelem nyitottságához —, mint a válaszok” – hangzott el a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanévnyitó Veni Sancte szentmiséjén, 2026. szeptember 4-én. Zsódi Viktor Sch.P. piarista tartományfőnök szentbeszédében arra buzdította a jelen levő tanárokat és diákokat, hogy ne engedjék, hogy a teológia egy önmagába zárt tudomány legyen, szőjük át helyette az emberi élet legalapvetőbb kérdéseivel.
Zsúfolásig megtelt a dunaparti Piarista Kápolna, 2026. szeptember 4-én. A Sapientia Főiskola tanárai és diákjai töltötték meg a padsorokat, akik a Szentlélek közbenjárását kérve kezdték meg bizakodással az új tanévet. Berhidai Piusz OFM tartományfőnök és Dr. Bagyinszki Péter Ágoston OFM rektor, az ünnepi szentmise koncelebrálásával emelték az alkalom fényét, az iskola többi szerzetes és pap tanárával együtt.
A leghasznosabb teológia az, amelyet kérdések szőnek át. Ez egy felkavart, kitágított, árnyalt teológia, amelyet a befogadott kérdések ereje világít meg. Ferenc pápának igaza van, mikor arra emlékeztet, hogy a teológia legnagyobb kudarca az önmagába zártság. A teológiának nem szabadna úgy haladnia, hogy csak mechanikusan osztogatja a válaszokat. A teológia arra hivatott, hogy meghallja minden korszak, minden ember kérdését. Arra hivatott, hogy a végtelenig tágítsa azt, és hogy hű maradjon a kiindulópontokhoz.
A leghasznosabb teológia az, amelyet kérdések szőnek át.
Ki tette fel az első kérdést? Ki mondta ki az első szót? Ki sírt először? Miért halunk meg? Miért szeretünk? Miért létezik a hang és a csend? Miért van idő? Miért van tér és végtelen? Miért létezem én? Miért létezel te?
Zsódi Viktor Sch.P. a Piarista Rend Magyar Tartományának tartományfőnöke ünnepi szentbeszédében kifejtette, mennyire fontos, hogy a teológia nemes tudományát művelők ne elégedjenek meg a kész válaszokkal, hiszen a teológia az emberi lét legfontosabb kérdéseivel foglalkozó tudományág.
Beszédében rámutatott, hogy a teológiának el kell kerülnie mind a korszellemhez való felhígult igazodást, mind a fundamentalista elzárkózást, hiszen a megtestesülés a világ sűrűjében való jelenlétre hív. A hit feladata a megszokásokból való felszabadító kizökkentés, amely nem mechanikus válaszok osztogatásával, hanem az ember mély belső kérdéseinek meghallgatásával valósul meg. Ezt a szemléletet a hasznosság hajszájával szembeni lassúság és belső figyelem táplálja, megóvva minket a felületes kapkodástól. Zárásként kiemelte: az Istenhez tartozásból fakadó belső szabadság tesz képessé arra, hogy elzárkózás nélkül, a társadalmat átformáló kovászként éljünk a világban.
Az alábbiakban a teljes beszéd olvasható.
Beszámoló: Barlay Vince, PRMT
Képek: Barlay Vince, PRMT és Merényi Zita
Főtisztelendő Atyák! Kedves Oktatók és Hallgatók! Kedves Testvérek!
Szeptember eleje van. Újra előkerülnek a jegyzetek, a szemináriumi dolgozatok és a teológiai kérdések. Mielőtt elárasztanak minket a határidők, tegyük fel magunknak a leghétköznapibb, mégis legőszintébb kérdést: miért vagyunk itt? Hogyan lehet a 21. században értelmesen beszélni Istenről és hitről anélkül, hogy vagy feloldódnánk a divatos korszellemben, vagy egy agresszív, bezárkózó közösség tagjaivá válnánk?
Sokáig azt hittük, erre egyszerű a válasz. Sok katolikus és protestáns gondolkodó az úgynevezett „korrelációs” modellt alkalmazta. Ennek alapja az volt, hogy a modern világ emberének kérdései és a kereszténység válaszai természetes módon összecsengenek. Úgy vélték, a szekuláris kultúra mélyén ugyanaz a humanista vágy él, amelyet a kinyilatkoztatás teljesít be, csak a vallás régi nyelvezetét kell lefordítani a mai ember nyelvére.
Ma azonban látnunk kell: ez a feltételezés mára érvényét vesztette.
A posztmodern kultúra már fel sem teszi azokat a kérdéseket, amelyekre a teológia válaszolni szeretne. Nincs közös alap, sem automatikus harmónia. Ha az Egyház ma csupán alkalmazkodni próbál, és mindenáron „releváns” akar lenni, elkerülhetetlenül felhígul: a kereszténységből pusztán egy általános, jótékonysági szemlélet vagy önfejlesztő spiritualitás marad. Amikor a teológia meg akar felelni a piaci elvárásoknak, elveszíti a sóját.
Látva, hogy a modern világ eltávolodik a hittől, sok közösség az ellenkező végletbe esik: a radikális elhatárolódásba. A fundamentalizmus és az elzárkózás a külvilágot eleve romlottnak, ellenségesnek tekintik, a hitet pedig egy ostromlott várként próbálják védeni.
Ez a hozzáállás azonban megtagadja a kereszténység legfontosabb alapelvét, a megtestesülést, azaz az inkarnációt. A keresztény hit lényege éppen az, hogy Isten nem maradt megközelíthetetlen magasságban, hanem belépett a konkrét, esendő emberi történelembe és kultúrába. Ha a hívők kivonulnak a párbeszédből, és nem hajlandók a kor valóságában élni, a kereszténységből élettelen múzeumi kiállítás vagy zárvány lesz. Isten nem a steril terekben lakik, hanem a történelem sűrűjében.
Mi hát a mi hívásunk?
A kizökkentés felszabadító ereje.
Képzeljünk el egy zenedarabot, amely egy megszokott dallamot követ. A kizökkentés nem az, amikor valaki dühében összetöri a hangszert, de nem is az, amikor észrevétlenül belesimul a háttérzajba. A kizökkentés egy váratlan, mély akkord: kibillenti a hallgatót a megszokásból, felrázza a figyelmet, és a korábbi dallamot teljesen új, mélyebb megvilágításba helyezi.
A keresztény hit pontosan így működik a világban. Nem törli el az emberi kultúrát, de nem is hagyja békén: rákérdez a kényelmes hazugságainkra, szembesít a korlátainkkal, és megnyitja az életünket valami nálunk sokkal nagyobb felé.
A valódi szentségi esemény megszakítja a profán időt: kiragad minket a haszonelvű, teljesítménykényszeres hajszából. Arra figyelmeztet, hogy az emberi élet végső értelme nem a karrierünkben, a vagyonunkban vagy a társadalmi elvárásokban van, hanem egy ingyenes, feltétel nélküli isteni ajándékban, a kegyelemben, amelyet nem kiérdemlünk, hanem elfogadunk.
A leghasznosabb teológia az, amelyet kérdések szőnek át. Ez egy felkavart, kitágított, árnyalt teológia, amelyet a befogadott kérdések ereje világít meg. Ferenc pápának igaza van, mikor arra emlékeztet, hogy a teológia legnagyobb kudarca az önmagába zártság. A teológiának nem szabadna úgy haladnia, hogy csak mechanikusan osztogatja a válaszokat. A teológia arra hivatott, hogy meghallja minden korszak, minden ember kérdését. Arra hivatott, hogy a végtelenig tágítsa azt, és hogy hű maradjon a kiindulópontokhoz.
A leghasznosabb teológia az, amelyet kérdések szőnek át.
Ki tette fel az első kérdést? Ki mondta ki az első szót? Ki sírt először? Miért halunk meg? Miért szeretünk? Miért létezik a hang és a csend? Miért van idő? Miért van tér és végtelen? Miért létezem én? Miért létezel te?
Egy napon egy írónő, Clarice Lispector végtelen listát készített csupa ilyen kérdésből. Van egy pillanat, amikor ráébredünk, hogy a kérdések közelebb visznek bennünket az értelemhez – pontosabban az értelem nyitottságához-, mint a válaszok. A válaszok természetesen hasznosak, szükségünk van rájuk ahhoz, hogy tovább éljünk, de az élet magukat a válaszokat is kérdésekké alakítja. És nem feltétlenül azért kérdezünk, mert tévedtünk, vagy mert kevésnek érezzük a tapasztalatainkat. Van olyan kérdés, amely a hiányból és a vágyból fakad, de van olyan is, amely a teljességből születik. Mintha a kérdés egy fonal lenne, amely összeköti a jelen pillanatot azzal, ami öröktől fogva van, és egyesíti azt az apró részt, amelyet látunk, azzal a teljességgel, amelyet nem tudunk meglátni, és amelyhez csak kérdezve és ámulattal közeledhetünk.
„Én magam is egy kérdés vagyok” – mondta Clarice Lispector.
Még ha kérdések vesznek is körül bennünket, a legértékesebbek talán azok, amelyek csendben kísérnek minket kezdettől fogva, azok, amelyek eggyé válnak azzal, akik vagyunk.
Több időt kellene szentelnünk annak, hogy meghallgassuk ezeket a bennünk lüktető kérdéseket. A kérdéseket, amelyeket oly sokszor elsodor a rohanás, elhallgattat a pragmatizmus vagy a félelem, és amelyeket egy olyan megfelelő pillanatra halasztunk, ami aztán soha nem jön el. A hiányok közül, amelyek később a legjobban ránk nehezednek, kiemelkedik a belső figyelemé.
Itt érkezünk el a „nem-hasznos” dolgok prófétai védelméhez.
Megnyomorít az agyonhajszoltság – mondja José Tolentino Mendonça bíboros A lassúság kis teológiája című művében. Kedvetlenül végezzük dolgainkat, ránk nehezednek a határidők és az egymást érő munkanapok, amelyek azt a nyomasztó érzetet keltik bennünk, hogy már az ébredés pillanatában is késésben vagyunk. El kellene azonban gondolkodnunk azon, mi minden vész el, mi marad némán vagy észrevétlen a háttérben; mennyi tudástól fosztjuk meg magunkat, amikor hagyjuk, hogy a sietség ily módon béklyóba kössön.
Milan Kundera találóan írja A lassúság című művében: „Amikor a dolgok ilyen sebesen történnek, senki sem lehet biztos semmiben, egyáltalán semmiben, még önmagában sem.” Majd kifejti: a lassúság mértéke egyenesen arányos az emlékezet intenzitásával, míg a sebességé a felejtésével. Vagyis a több fronton való helytállás látszata és a sietség szülte mindenhatóság mámorító érzése csupán káprázat. A kapkodás felejtésre ítél minket.
Átrohanunk a dolgokon anélkül, hogy megélnénk őket; beszélünk a másikkal, de nem halljuk meg; információkat halmozunk fel, de sosem jutunk el a mélységükig. Minden egy zajos, heves és elsöprő vágtában száguld el felettünk. Valójában az a sebesség, amellyel élünk, magától az élettől foszt meg minket.
Az egyik lehetséges alternatíva az idővel való viszonyunk helyreállítása. Apránként, lépésről lépésre. De ez elképzelhetetlen belső elcsendesedés nélkül. Épp a ránk nehezedő döntési kényszer miatt van szükségünk egyfajta lassúságra, amely megóv minket a gépies kapkodástól, a vakon ismétlődő gesztusoktól, a sablonos és kiüresedett szavaktól. Mivel arra kényszerülünk, hogy megsokszorozzuk és százfelé szakítsuk önmagunkat, újra meg kell tanulnunk a jelenlét „itt és most”-ját; fel kell fedeznünk a teljességet, az érintetlent, az összeszedett figyelmet, és az egyetlen pillanatot.
Jóllehet a modern nyugati társadalmakban a lassúság elveszítette rangját, továbbra is a leghatékonyabb ellenszere a mindent elsöprő uniformizálásnak. A lassúság menekülni próbál a szabályok merevsége elől; megkockáztatja, hogy túllépjen a pusztán funkcionális és haszonelvű kereteken. Inkább választja a csendes élettel való közösséget; érzékeli a jelentés finom árnyalatait, az ízek százféleségét és apró részleteit – azt a bensőséges és sokrétű érintést, amely képes fényt fakasztani.
De ez a jól megélt lassúság nem arra való, hogy elszigetelje a főiskolát vagy az embert a valóságtól, hanem arra, hogy felkészítse őt a világban való kovász-szerepre.
Amikor a megkeresztelésünkkor a homlokunkra rajzolják a keresztet, vagy a keresztvetéskor, azt mondjuk: nem az állam tulajdona vagy, nem is a szüleidé vagy az Egyházé vagy, hanem Istené – vagyis szabad vagy! A kereszt a szabadságunk chartája minden evilági hatalommal szemben.
Amikor most belépünk az új tanévbe, tegyük ezzel a belső szabadsággal. Ne engedjétek, hogy a hasznosság bálványa elvegye tőletek a tudomány és a hit szépségét! Védjétek meg a csendet, a kérdéseket, a lassúságot és a reményt.
Hogyan lehet a 21. században értelmesen beszélni Istenről és hitről?
