Engedjétek meg, hogy ezt a levelet egy személyes emlékkel kezdjem. 2006-ban Dakar egyik külvárosában, Sam Samban éltem, ahol van egy piarista közösségünk és több, igazán kalazanciusi intézményt is működtetünk. Az esős évszakban érkeztem, és ahhoz, hogy bejussak a házba, egy kis szeméttelepen kellett áthaladnom. Az első napon felháborodva, kőről kőre ugrálva igyekeztem átkelni rajta, hogy ne érjek hozzá a szeméthez, és próbáljam elviselni a mindent beborító bűzt. Két hónappal később már úgy mentem át rajta, mint bármelyik szomszéd, különösebben nem törődtem vele. Két dolgot tanultam meg ott: a szegénység láthatatlanságát – talán ez a legnagyobb problémája –, mert senki sem mozdul meg azért, amit nem lát, vagy nem vehet észre; valamint annak szükségességét, hogy legyenek, akik ébren tartanak bennünket, hogy ne szokjunk hozzá, mint az a gazdag ember, aki naponta többször is elment Lázár mellett anélkül, hogy észrevette volna.
Az évek során megtapasztaltam, hogy a piarista küldetés képes megváltoztatni az életeket – sőt, akár meg is mentheti azokat; vagy személyesebben fogalmazva: szerencsém volt látni, hogy sok piarista – férfi és női szerzetesek egyaránt – döntő szerepet játszott abban, hogy sok ember élete méltóbbá vált, olyanoké, akiknek az arcát és nevét is ismerem.
Mert ez olyan téma, amelyet sosem lehet befejezni; ezért újra és újra át kell gondolnunk közösségeinkben, intézményeinkben és tartományainkban. Bátran szembe kell néznünk a saját ellentmondásainkkal, és mindig bátorítanunk kell egymást.
Ez a hónap, október, arra hív, hogy Máriára tekintsünk; hogy felidézzük Assisi Szent Ferenc alakját, az evangéliumi szegénység példaképét, radikalitásával, üldöztetéseivel, a meg nem értésekkel, amelyeket el kellett viselnie; hogy készüljünk a szegények világnapjára [1], amelyet Ferenc pápa vezetett be; hogy összhangba kerüljünk XIV. Leó pápa első apostoli buzdításával, a Dilexi te-vel, amely a szegények iránti szeretetről szól [2]; és hogy tájékozódjunk a szegénység mai helyzetéről a szegénység felszámolásának nemzetközi napja kapcsán, amelyet az ENSZ vezetett be, ás amelyet minden év október 17-én tartunk, ennek idei témája a családokra összpontosít: hogy egységben maradjanak, boldoguljanak és alakítsák saját jövőjüket [3].
Ezt a témát három dimenzióban szeretném megközelíteni: az evangéliumi szegénység, a piarista szemléletű szegénység és azok szegénysége, akik a szegénység csapdájában vergődnek.
Jézus a boldogmondásokkal kezdi tanítását: Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa (Mt 5,3). Az evangéliumban újra és újra megjelenik a szegénység: az özvegyasszony, aki odaadja mindenét; Zakeus, aki szétosztja vagyonát; a gazdag ifjú, aki nem fogadja meg Jézus tanácsát; a gazdag, aki közömbös a szegény Lázárral szemben… Az evangéliumi szegénység nem nyomorúság és nem is kényszerű lemondás, hanem az evangéliummal összhangban álló életforma. Azt jelenti, hogy hamis biztonságok nélkül élünk, teljes bizalommal Istenben, és nyitott szívvel felebarátaink felé. Szép, mert felszabadít, emberibbé tesz, és lehetővé teszi, hogy kötöttségek nélkül szeressünk.
Amint tudjuk, Kalazanci Szent József már 1618-ban [4] Isten anyja szegényeinek nevezett bennünket [5]; ez valószínűleg az első írásos említés, amelyben ezt a kifejezést a rendtagokra használja, egy olyan levélben, ahol az aláírásában is szerepel. Egy másik, 1620-as levelében [6] nemcsak használja ezt a kifejezést, hanem el is magyarázza annak teológiai és lelki értelmét: Vegye észre, hogy mi Isten anyjának szegényei vagyunk, nem pedig az embereké; ezért a mi kérlelésünk anyánkhoz szóljon, ne az emberekhez, mert ő sosem fárad bele könyörgéseinkbe, míg az emberek igen.
Kalazancius megértette, hogy szegénységünknek az isteni gondviselésbe vetett abszolút bizalmon kell alapulnia – Márián keresztül –, nem pedig az emberi jótékonyságtól való függésen. Ezért mondhatjuk azt is, hogy arra kaptunk meghívást, hogy Isten anyjához hasonlóan szegények legyünk. Mária Izrael anawimjai – az Úr szegényei közé – közé tartozott. Azok közé a kicsinyek közé, akiknek nincs más gazdagságuk, mint Istenbe vetett bizalmuk. A Magnificatban annak az Istennek a nagyságát hirdeti, aki letaszítja a hatalmasokat trónjukról, és felmagasztalja az alázatosakat. Szegénysége nem nyomorúság volt, hanem a hit és a követés teljességében élt élet. Mária szegényeinek lenni azt jelenti, hogy az övéi vagyunk; Máriához hasonlóan szegénynek lenni pedig azt jelenti, hogy követjük bizalmát és teljes önátadását. Ő példaképe annak, aki semmihez sem ragaszkodik, hogy Isten lehessen minden mindenben.
A szegény rád hagyatkozik – milyen szép hivatás ez! Milyen gyönyörű a mi hivatásunk: a szegény Isten kezébe helyezi magát, de titokzatos módon a mi kezünkbe is. Ránk, mindannyiunkra, van bízva törékeny élete. A zsoltárban ez a tibi közvetlen, tolakodó és megkerülhetetlen. Név szerint mutat ránk. Nem fordíthatjuk el tekintetünket. A szegény Istenbe vetett bizalma küldetéssé válik, amelyet a kezünkbe helyez: ott lenni, ahol az Úr meghallja a szegények kiáltását, osztozni sorsukban, és velük együtt hordozni a reményt, mely a törékenység közepette is utat talál. A szegénység nem statisztika és nem ügy: arca, tekintete és neve van, a mi piarista hivatásunk pedig abban áll, hogy ezt a ránk bízott életet gyengéden, értelmesen és elkötelezetten befogadjuk. Mert minden szegényben, aki ránk bízza magát, Isten önmagából bíz ránk valamit.
A Piarista Rend azért születhetett meg, mert Kalazanci Szent József találkozott egy szegény gyermekkel. Nem akarta végzetként elfogadni a szegénységet, hanem az oktatás által át akarta alakítani. Ezért a mi küldetésünk nem az, hogy a szegényekről beszéljünk, hanem hogy ténylegesen csökkentsük a szegénységet a világban.
Ez három magatartásformát kíván meg tőlünk:
Amióta a szegénység szó bekerült a szókincsembe, soha nem hagytam abba, hogy rákérdezzek a titkára. Nem elég értelmileg boncolgatni és megérteni, hanem érezni kell, engedni, hogy megérintsen, megszólítson, és fájjon. Ptókhogógosz [7] emberekre van szükségünk, vagyis olyanokra, akik elvezetnek a szegényekhez, felráznak a tespedésből, és visszaadják az együttérző tekintet képességét. Ők azok, akik segítenek kialakítanunk azt az érzékenységet, amely nem dermed meg a szenvedés láttán, és nem szokik hozzá az igazságtalansághoz.
Most arra kérlek benneteket, akik olvassátok ezt a levelet, hogy tartsatok egy kis szünetet az olvasásban, és emlékezzetek meg hálával azokról az emberekről (talán piaristákról is), akik felnyitották szemünket és felébresztették szívünket. Osszuk meg azokat az olvasmányokat és tanúságtételeket is, amelyek ezen az úton kísértek bennünket! Az enyémek közül az egyik első Majid Rahnema Quand la misère chasse la pauvreté című műve volt [8]. Örülnék, ha megismerhetném a tieteket is – azokat a személyeket, élményeket vagy olvasmányokat, akik, illetve amelyek segítettek mélyebben és nagyobb reménnyel tekinteni a szegénységre.
A szegénységet nem elég érezni; meg is kell érteni a maga teljességében, soktényezős okaival együtt: gazdasági, társadalmi, kulturális, politikai, nevelési és lelki dimenzióiban is. Ha ezeket nem értjük, fennáll a veszélye, hogy segélyező vagy felszínes módon cselekszünk, a tüneteket enyhítve anélkül, hogy a gyökereket érintenénk. A szegénység megismerése azonban nem csupán elméleti kérdés, hanem belső elhelyezkedés dolga. Ahogy mondani szoktam: ott van a fejünk, ahol a lábunk – ha a lábunk távol van a szegényektől, az értelmünk is távol lesz. A kihívás tehát nemcsak az, hogy gondolkodjunk vagy tanuljunk, hanem hogy megfelelően elhelyezkedve gondolkodjunk. A környezet formálja tekintetünket; és ha környezetünk kényelmes és biztonságot nyújtó, észrevétlenül elpolgáriasodhatunk, sőt igazolhatjuk is távolságtartásunkat.
Küldetésünk csak a szegények valóságából kiindulva hiteles. Nem elég értük dolgozni, sőt még velük sem; szükséges, hogy belőlük kiindulva dolgozzunk. Vagyis az ő életfelfogásukból és az ő kitartásukból. Ez a belőlük való kiindulás új helyre állít minket: már nem jótevők, hanem testvérek vagyunk.
A szegényekért, a szegényekkel és a szegényekből kiindulva dolgozni újraértelmezi identitásunkat. Nem egyszerűen szolgáltatásokat nyújtunk, nem is pusztán oktatási vagy szociális intézmények funkcionáriusai vagyunk; hanem hivatásukat élő szerzetesek és világiak, akik életüket adják, anélkül, hogy hátratekintenének. Ez nem pusztán társadalmi elköteleződés, hanem spirituális tapasztalat: amikor közeledsz egy szegényhez, Jézus az, aki közeledik hozzád [9]. Aki a legnagyobb kegyelmet kapja az alamizsnából, az, aki adja, mert lehetővé teszi, hogy az Úr tekintete ráessen. És ebben a közelségben valami döntő dolog történik: a legtöbb kegyelmet nem az kapja, aki ad, hanem aki engedi, hogy az Úr a szegény szemén keresztül rátekintsen.
Ahol a körülmények vagy a történelem miatt nem tudjuk szerkezetileg megváltoztatni a valóságot, ott legalább azon kell lennünk, hogy szociális és szamaritánus tekintettel éljünk: az igazságtalanság tudatában és annak megszüntetésére vágyakozva. Emlékezzünk az irgalmas szamaritánus példabeszédére: ha nem tudjuk közvetlenül ellátni a sebesültet, legalább bízzuk rá a fogadósra (vö. Lk 10,35), aki segítségünkre lehet.
Szövetségeink, hálózataink és szociális projektjeink ezek a fogadósok, amelyek lehetővé teszik, hogy továbbra is gondoskodjunk a kirekesztettek életéről. Eszembe jut Don Antonio Brandini is, aki a Santa Dorotea plébánosa volt 1597-ben. Segíteni akarása arra indította, hogy a plébánia mellett egyszerű helyiségeket nyisson, ahol néhány tanító tanította a környékbeli gyerekeket. De Szent József Kalazanci érkezése alakította tartós intézménnyé ezt a jó szándékot. Zsenialitásával és szenvedélyével struktúrát és jövőképet adott annak, ami végül Európa első ingyenes népiskolájává vált. Ez az epizód emlékeztet bennünket arra, hogy néha Brandinihoz hasonló embereknek kell lennünk: akik felajánlják azt, amijük van – teret, időt vagy bizalmat –, hogy mások a fiatalok életét megváltoztatni képes projekteket valósíthassanak meg. A piarista küldetés így is születik: alázatos együttműködésből azokkal, akik álmodnak, és azokkal, akik lehetővé teszik az álmot.
Szeretnék gratulálni mindazoknak a piarista szerzeteseknek és világiaknak, akik mindennapi odaadásukkal életet és reményt adó lehetőségeket kínálnak. Sokan nincsenek is tudatában annak a jónak, amit tesznek; mások pedig szenvednek és felőrlődnek a munkakörnyezetük bonyolultsága miatt. Mindannyiuknak hálás vagyok és mindannyiukért imádkozom.
De szükségünk van állandó önvizsgálatra is. Nem bizalmatlanságból önmagunk iránt, hanem alázatos megkülönböztetésből. A piarista jelenléteknek és a tartományoknak egyszerűen és őszintén meg kell kérdezniük maguktól, vajon továbbra is Kalazancius karizmájára, a küldetésünket elindító alapítói intuícióra és piarista hivatásunk mély értelmére válaszolunk-e.
Talán érdemes engednünk, hogy néhány kérdés megszólítson bennünket:
Adja meg nekünk az Úr, Mária közbenjárására, azt a kegyelmet, hogy Isten anyjának szegényeiként és Isten anyjához hasonlóan szegényen éljünk, hogy életünk és intézményeink örömhírré váljanak a kicsinyek számára!
Testvéri szeretettel:
Carles atya Sch. P.
generális atya
Jegyzetek
[1] Megosztom veletek azt a nyolc üzenetet, amelyet Ferenc pápa a szegények világnapja alkalmából intézett hozzánk. Ezt a világnapot ő vezette be, minden évben az évközi idő XXXIII. vasárnapján tartjuk. Kérlek, olvassátok el őket: https://www.vatican.va/content/francesco/es/messages/poveri.html
[2] A Dilexi te (Szerettelek téged) című apostoli buzdítás témája a szegények iránti szeretet lesz, a vatikáni sajtó híradása szerint. [Az apostoli buzdítást 2025. október 4-én írta alá XIV. Leó pápa, és október 9-én mutatták be a Szentszék sajtóközpontjában. Hamarosan magyarul is megjelenik a Pápai megnyilatkozások sorozatban a Szent István Társulat kiadásában.]
[3] A szegénység felszámolásának nemzetközi napja – az ENSZ kezdeményezésére, október 17-én. https://www.un.org/es/observances/day-for-eradicating-poverty
[4] Október 19-én levelet ír „Krisztusban szeretett, Angyalos Boldogasszonyról nevezett Gio Pietro testvérnek, Isten anyja szegényének, Frascatiba, lásd: Opera Omnia. volumen I. Cartas 1–500, ed. José P. Burgués – Ricardo Cerverón, Instituto Calasanz de Ciencias de la Educación, Madrid, 2019, 63.
[5] Április 4-én; úgy írja alá mint Isten anyja szegényeinek helyettes elöljárója, lásd: Opera Omnia. volumen I. Cartas 1–500, ed. José P. Burgués – Ricardo Cerverón, Instituto Calasanz de Ciencias de la Educación, Madrid, 2019, 54.
[6] December 23-án, in Opera Omnia. Volumen I. Cartas 1–500, ed. José P. Burgués – Ricardo Cerverón, Instituto Calasanz de Ciencias de la Educación, Madrid, 2019, 105.
[7] πτωχὸς + γωγoς: a ’szegény’ (Lázár történetében, Lk 16, 20) és ’vezet’, ’irányít’ szavak összetétele.
[8] Majid Rahnema: Quand la misère chasse la pauvreté [Amikor a nyomor elűzi a szegénységet], Essai [Esszé], Fayard – Actes Sud, Paris, 2003.
[9] Ferenc pápa: Úrangyala, 2024. október 27.
