Az új év eleje, a Vízkereszt ünnepköre hagyományosan a lakásszentelések időszaka. Ilyenkor a piarista rend tereit – iskolákat, rendházakat, irodákat – is végighintik szenteltvízzel az atyák, de ez a szokás alkalmat ad arra is, hogy a szerzetesek eljussanak a rendhez kötődő családok otthonaiba. Zsódi Viktor piarista tartományfőnök idén a Török családhoz látogatott el, hogy elvégezze a lakásszentelés szertartását. Ez alkalomból készült az alábbi kettős interjú, melyben Viktor atya mellett a családfő, Török Dávid válaszolt a kérdésekre.
Viktor atya, most nem tartományfőnökként, teológusként vagy tanárként, hanem lelkipásztorként jelentél meg a lakásszentelésre. Mit jelent számodra egy ilyen alkalom?
Zsódi Viktor: Számomra ezek a személyes találkozások valódi ünnepek. Amikor beléphetünk egy család legbelsőbb életterébe, az otthonukba, és oda Isten áldását vihetjük, az a lelkipásztori szolgálat egyik legszebb része. Ez az alkalom nemcsak a családot erősíti meg, hanem magát a lelkipásztort is. A célunk ilyenkor, hogy megerősítsük őket abban a szeretetközösségben, amiben élnek, hiszen a család Isten országának egyik legfontosabb építőköve. Valójában a család hite és az Egyház imája találkozik a nappaliban, a hétköznapok színterén.
A piarista pedagógia és lelkiség lényege, hogy a teljes emberre figyelünk. A „teljes időt átfogó iskola” – azt jelenti, hogy nemcsak a tanórán állunk a diákok mellett, hanem az egész életükben. Ennek a jelenlétnek a része a házszentelés liturgiája is. Fontos, hogy a fiatalok lássák és érezzék: a megszentelő kegyelem nemcsak a templomban van jelen, és nemcsak a tanulmányokban – ami a diákok számára egyfajta imádság –, hanem az otthonuk is a megszentelődés forrásává válhat. Ferenc pápa gyakran hangsúlyozta, hogy újra kell kötni a nevelési szövetséget az iskola és a családok között. A házszentelés szertartása ennek egy remek formája. Ezzel kifejezzük a kölcsönösséget: nemcsak a család küldi a gyermeket az iskolába, hanem az Egyház, a Piarista Rend is elküldi tagjait a családokhoz. Az üdvösség rendjében ugyanis kiegészítjük, és ezáltal gazdagítjuk egymást.
Egy lakásszentelés különleges alkalmat teremt a találkozásra, hiszen ritka, hogy egy pappal vagy szerzetessel nem a templomban vagy az iskolában, hanem a család életterében találkozhatunk. Hogy éli ezt meg a család?
Török Dávid: Mi szülők is hozzászoktunk gyerekkorunkban a körülöttünk élő papok rendszeres jelenlétéhez az otthoni közegben. Hiszem, hogy alapvető életre szóló tapasztalat látni őket minden örömükkel, vidámságukkal, nehézségükkel együtt. Látogatásaiknak köszönhetően az ő életük természetes módon kapcsolódott össze a miénkkel. Ezeknek a kötetlen együttléteknek nagy szerepe volt abban, hogy papjainkra, egyházunkra ne külső szemlélőként tekintsünk. Ne rendítsék meg hitünket az egyházon belüli hibák, gyarlóságból, gyengeségből adódó visszaélések. Tudjunk különbséget tenni az egyetemes egyház intézményének hitelessége és tagjainak gyengesége között. Aki gyerekkorában megtapasztalja, hogy papjaink is esendő emberek, könnyebben felismeri, az ő életük a miénk is, az ő feladataik a mieink is. Segítségünkre és támogatásunkra szorulnak. Sokszor az ő esendőségük segít megérteni, hogy a mi alkalmatlanságunk is eszköz lehet az Úr kezében. Ahogyan 2000 éve halász emberek elég jónak bizonyultak a megváltás örömhírét őrizni és továbbadni, ugyanígy a ma esendő embere is alkalmassá válik a gondviselés kezében a rábízott feladat teljesítésére.
A lakásszentelés az úgynevezett szentelmények körébe tartozik, de ez a fogalom nem mindenki számára világos. Mi is ez valójában és milyen módon segíti a lelki életünket?
Zs. V.: Fontos tisztázni a különbséget: míg a hét szentség (mint a keresztség vagy az Eucharisztia) közvetlenül Krisztustól ered és az üdvösségünket szolgálja, addig a szentelmények – amilyen a házszentelés vagy a különböző áldások is – az Egyház imádságai. Ezekkel a hétköznapi életünket szeretnénk Isten oltalmába ajánlani. Ez a szertartás is segít tudatosítani, hogy Isten nemcsak a templomban van jelen, hanem ott is, ahol alszunk, ahol eszünk, ahol tanulunk, ahol tévét nézünk, vagy éppen ahol vitatkozunk. A szenteltvíz és az ima bizonyos értelemben szakrális térré emeli az otthont.
Hangsúlyozom: ez nem mágikus védelem, hanem sokkal inkább a hitünk megvallása. Abban segít, hogy a lakás ne csak fizikai menedék legyen, hanem olyan tér, ahol a családtagok egymásban is felismerhetik Jézus arcát, és ahol a vendégszeretet és a megbocsátás értékei meg tudnak jelenni.
A legutóbbi piarista szerzetesi összejövetelen kiemelten foglalkoztunk a rendtársak és a pedagógusok jóllétével, a töltekezés fontosságával. A túlterheltség ma valós kockázat, a pihenés pedig nem csupán elhatározás kérdése. Éppen ezért védenünk kell azokat a tereinket, amelyek a feltöltődést szolgálják: az otthonunkat. Amikor házat szentelünk, azt tudatosítjuk, hogy Isten az otthonunkat a gyógyulás, a pihenés s az ima helyévé akarja tenni, hogy egyénileg és családi közösségben is minőségi időt tölthessünk együtt. Amikor arra hívjuk az Egyházat, hogy áldja meg az otthonunkat, akkor az Egyház gondoskodó figyelemmel fordul a család felé. Tesszük ezt azért, hogy a családtagok is biztatást kapjanak: ők is ezzel a gondoskodó figyelemmel forduljanak egymás felé, és a generációk együttélése
ne teher, hanem erőforrás legyen.
Látszott a feliratból, hogy nem először történt lakásszentelés nálatok. Miért kéritek évről évre ezt az áldást?
T. D.: Jelenlegi otthonunk végleges formáját 2015-ben nyerte el két lakás összenyitásával. Korábbi 68 m2-es lakásunk már igen szűkös volt hét ember számára. A bővítés során két kép lebegett a szemünk előtt: egy terített asztal képe, melyet az egész család körbe tud ülni, és alkalom adtán még vendégek fogadására is alkalmas; valamint egy kis háziszentély képe, mely a lakásunk szellemi központját jeleníti meg a számunkra. Az átalakítás rögös útján ide-oda változtak falak, terek, helyiségek, de ez a két alapvető funkció mindig központi helyzetben maradt. A végső kialakításban étkezőasztal és háziszentély egymás mellett, a családi közösséget erősítő szellemi centrumként testesült meg. Az átalakított tér akkor vált igazi központtá, amikor első alkalommal ünnepelhettük lakásunk szentelését és a háziszentély megáldását. Téri valóság és szellemi lét azóta is kéz a kézben járnak egymással. Az éves lakásszentelés újra és újra erre az egységre emlékeztet minket.
Az áldások szavatossága nem jár le, mégis miért érdemes évente megszentelni a lakótereket?
Zs. V.: Valóban fontos leszögezni: Isten áldása nem egy termék, aminek lejár a szavatossága. Ez egy élő valóság. Ugyanakkor mi, emberek az időben élünk, és hajlamosak vagyunk felejteni, a dolgok fontossága megkophat a mindennapokban. Ezért újra és újra fel kell hívni a figyelmünket a lényegre. Ahogy a születésnapokat, névnapokat vagy évfordulókat is évente megüljük, úgy az otthonunk megáldásának is megvan ez a természetes, évi ritmusa.
Mivel a szokás Vízkereszthez kapcsolódik, benne van az új év kezdete is: átlépünk egy küszöböt. Ilyenkor az idő és a tér megszentelése összekapcsolódik: nemcsak a lakást, hanem az előttünk álló évet is Istennek ajánljuk. Azt hiszem, hogy az Egyház és a család kapcsolata egy dinamikus valóság. Ahogy a barátainkkal is szeretünk rendszeresen találkozni, úgy fontos, hogy egy család is érezze: az Egyház nem távoli intézmény, hanem vendégül láthatja egy tagját a saját otthonában, megerősítve ezzel a közösséget.
A lakásszentelés egy rövid szertartás, azonban a „Christus Mansionem Benedicat”, vagyis „Krisztus áldja meg e hajlékot” kifejezés monogramja az évszámmal kiegészítve ottmarad a szemöldökfán. Ez erőt ad a mindennapokban?
T. D.: Családi életünk egyik fontos tapasztalata, hogy a mindennapos hajtás, erőfeszítés, a városi élet zajai után a hazaérkezés pillanata feloldja a napi nehézségekből ránk telepedő nyomasztó érzéseket. Családunk őszinte, felszabadult légköre olyan ajándék, mely biztosan nem saját érdemeink, erőfeszítéseink eredménye, hanem ajándékba kapjuk nap mint nap. Igazi kegyelem ez, mely sokkal inkább annak a meghívásnak az eredménye, amit leglátványosabban a lakásszentelés cselekedetével fejezünk ki. Fontos, hogy évről évre emlékeztessük magunkat arra, saját igyekezetünk legfeljebb a tiszta lakás elégedett érzéséhez segíthet minket, az igazi boldogság megtalálása túl nő egyéni erőfeszítéseinken. Nem egyszer fordult már elő, hogy iskolai program keretében az otthonunkba látogató diákok későbbi visszaemlékezésükben megemlítik azt a nyugodt légkört, amit nálunk tapasztaltak.
A Török család sok szálon kötődik a piarista rendhez, így, Viktor atya, szinte családtagként érkeztél hozzájuk. Mit adott ez a körükben eltöltött este?
Zs. V.: Sok-sok szálon kapcsolódunk, elsősorban az öregdiákokon keresztül, hiszen a családban többen is a piarista gimnáziumba jártak, sőt, egyiküket jelenleg is tanítom. Rendalapítónk, Kalazanci Szent József a Piarista Rendet egy nagy családnak álmodta meg, és úgy hiszem, az ilyen esték mindebből meg is valósítanak valamit. Egy ilyen alkalom mindig hálaadásra is indít. Örömteli látni egy családot, akik a mai szekularizált világ kihívásai közepette is megélik a hitüket. Ilyenkor nemcsak adok, hanem én is sokat kapok. A beszélgetés, a közös ima és a vendéglátás légköre emlékeztetett arra, milyen gazdagsága és szépsége van az evangéliumi útnak – különösen akkor, ha azt közösségben tudjuk megélni.
Nem mindenkinek adatik meg, hogy a Piarista Tartományfőnök személyesen áldja meg a lakást és a családot, hogy alakult ki ez a jó kapcsolat?
T. D.: A piarista család kiemelten fontos a számunkra. Meghatározó élmény volt a szerzetesek között eltöltött négy év számomra is, pedig az az iskola, amiben mi töltöttük diákéveinket, egyáltalán nem hasonlítható ahhoz a figyelmes, tudatos, közösségi légkörhöz, amit ma az iskolában tapasztalunk. Tulajdonképpen megismerkedésünk is a piarista iskolához köthető: első randevúink a Mikszáth Kálmán téri gimnázium tornatermében, a szalagavató táncpróbák keretében zajlottak. Ennek köszönhetően nem csak nekem, de Kingának is kedves emlék a piarista iskola, így sosem volt kérdés, hogy fiaink első számú célpontja a kegyesrendi atyák gimnáziuma lesz.
Nagy öröm, hogy eddig mindkét fiunk megtalálta helyét az iskolában, büszkeséggel és örömmel öltik magukra a piarista nyakkendőt még érettségi után is. Reméljük, hogy legkisebb gyermekünknek is lesz alkalma megtapasztalni ezt a légkört! A Tartományfőnök úr látogatása csak tovább erősíti bennünk azt az érzést, hogy egy család részei vagyunk, ahol a legkisebb és a legnagyobb a maga módján ugyanannak az örömhírnek a hordozója.
Szabó Csaba, PRMT
