Szeretettel adjuk közre Zsódi Viktor piarista tartományfőnök nagycsütörtöki prédikációját:
Kedves Testvérek!
Nagycsütörtök estéjén egy olyan titokba lépünk be, amely egyszerre zajlik az asztalnál és a porban, az imádság csendjében és az árulás éjszakájában.
Virrasztani a sötétségben
Az utolsó vacsora után az út a Getsemáni-kertbe vezet. Itt Jézus nem látványos csodát tesz, nem tanít tömegeket, csupán egyetlen dolgot kér a barátaitól: „Maradjatok itt és virrasszatok velem!” Ez a kérés a piarista nevelés és a keresztény nevelés alapja is. A „jelenlét pedagógiája” nem a sikerek idején mutatkozik meg leginkább, hanem akkor, amikor a fiatal, a ránk bízott ember sötétségbe kerül. A piarista küldetésünk lényege: ott maradni a fiatal mellett a sötétségben, a válságban, a bizonytalanságban is. Nagycsütörtökön, az utolsó vacsora során Jézus leveti felsőruháját – méltóságának egy jelképét –, hogy csak a lényeg maradjon: a segítő jelenléte. Mi is csak akkor tudunk igazán nevelni, ha levetjük a távolságtartás köpenyét, és merünk ott lenni a másik ember válságának éjszakájában.
A sebezhetőség mint ablak a kegyelemre
Gyakran hisszük, hogy a tekintélyünk alapja a sebezhetetlenség. Azt gondoljuk, falakat kell emelnünk, hogy ne lássák a gyengeségeinket. De nézzük Jézust: Isten Fia letérdel és sebezhetővé teszi magát. Meg kell értenünk: az elfogadott gyengeség nem fal, hanem olyan ablak, amelyen keresztül betör a kegyelem váratlan átlátszósága. Csak ott tudunk találkozni az isteni irgalommal, ahol beismerjük saját rászorultságunkat. Aki nem ismeri el a saját sebzettségét, az mások sebeit is csak távolról nézheti és nem igazán tud hatékonyan mellé állni.
Lázadás a hatékonyság ellen
A mi világunk a teljesítmény megszállottja. Ami nem gyors, ami nem hoz azonnali profitot, azt feleslegesnek tartjuk. Az öregséget, a betegséget, a lassúságot tehernek érezzük. Ebben a világban is, ahogyan más okból az ókorban, Jézus lábmosó gesztusa valóságos botrány. Jézus azzal, hogy letérdel a tanítványai elé, lebontja a hatékonyság és erő kultuszát. Megmutatja, hogy a kísérés és a másikkal való törődés nem „időpazarlás”, hanem a legnagyobb művészet. Nagycsütörtök arra hív, hogy ne féljünk a saját és mások gyengeségétől, hanem fedezzük fel benne a Krisztussal való közösség lehetőségét.
Szent lassúság a rohanó világban
Szent Pál azt mondja: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Az emlékezéshez azonban idő kell. A sebesség a felejtés barátja: aki rohan, az nem lát, nem érez, és végül elfelejti, honnan jött. A lassúság mértéke egyenesen arányos az emlékezet intenzitásával. Az Eucharisztia egyfajta „szent lassúságra” hív minket. Megállítja az órát, hogy valóban jelen lehessünk Krisztus áldozatában. Ha nem lassítjuk le belső ritmusunkat, az ünnep csak egy kipipálandó feladat marad a naptárunkban.
A törött tükör titka
Sokan kérdezik: hogyan lehet Krisztus ott minden apró ostyában, minden oltáron? Gondoljunk csak egy egyszerű tükörre. Ha egy nagy tükör elé állsz, látod az arcodat. Ha a tükröt darabokra töröd, a kép nem vész el. Ahogy egy tükröt darabokra törünk, minden egyes kis szilánkban a teljes arc tükröződik. Krisztus teste megtöretett, de ebben a megtöretésben lett teljessé a jelenléte számunkra. Minden kis szilánkban, minden átváltoztatott ostyában Ő van ott egészen, értünk.
A stóla és a törölköző szövetsége
Az Egyháznak két alapvető ruhadarabja van: a stóla és a törölköző (a lábmosáshoz kötött kendő). A kettő elválaszthatatlan. A stóla az oltárnál végzett szolgálat szimbóluma, a törölköző az emberek felé hajló munka, a segítő szeretet jele. A stóla szövetét is a törölköző alázata hitelesíti. Az imádságunk csak akkor igaz, ha utána készek vagyunk odalépni a másikhoz. Az Eucharisztia nem múzeumi tárgy, hanem egy különleges lelki üzemanyag: azért vesszük magunkhoz, hogy legyen erőnk a szolgálathoz.
Engedni, hogy szeressenek
Végül nézzük Pétert, aki tiltakozik: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!” Elsőre azt hinnénk, Péter alázatos. Valójában fél. Fél a kiszolgáltatottságtól, fél attól, hogy adósa marad Istennek. Sokkal könnyebb adni, mint elfogadni. Adni – az a hatalom pozíciója. Elfogadni – az a rászorultságé. Pedig elfogadni, hogy Isten szolgál nekünk, nehezebb, mint nekünk szolgálni Istent. A modern ember autonómia-vágya, a büszkeségünk gyakran megakadályoz abban, hogy engedjük magunkat egyszerűen csak szeretni. De Jézus válasza ma nekünk is szól: ha nem engeded, hogy megmossalak, semmi közöd nem lesz hozzám.
Nagycsütörtök az az asztal, ahol erőt gyűjtünk ahhoz, hogy kimenjünk a világba. Ma vigyük magunkkal a felismerést, hogy minden ember arcában, különösen is a küzdő fiatalokéban és a szenvedőkében ott van Krisztus arca. Nagycsütörtök nem a múlt emléke, hanem a holnap üzemanyaga. Menjünk, és mossuk meg egymás lábát, nem pusztán vízzel, hanem sokkal inkább figyelemmel, idővel és hűséggel. Ámen.
Fotó: Szabó Csaba
