A generális atya 2010. áprilisi levele – „Vinod. A gyermekekért, akik nem léteznek”

NID-1196_Pedro_01

„Élénk és egyben elgondolkodtató emlékeim vannak a nemrégiben Ázsiában tett látogatásomról, ahol találkoztam egy Vinod nevű fiatalemberrel. Hindu vallású, és rendtársainkkal az ar

Élénk és egyben elgondolkodtató emlékeim vannak a nemrégiben Ázsiában tett látogatásomról, ahol találkoztam egy Vinod nevű fiatalemberrel. Hindu vallású, és rendtársainkkal az aryanadi kollégiumunkban él. Nevelőként segíti a kollégium működését, amely több mint ötven kamaszkorú fiatalt fogad be. Szerettem volna megismerni, ezért elbeszélgettem vele. Huszonkét éves, és élettörténete különös módon piarista történet. Gyermekként az utcán élt az édesapjával. Semmijük sem volt, reménytelen jövő elé néztek. Amikor apja súlyosan meg-betegedett, az aroori piaristák fogadták be a fiút, szállást, szeretetet és tanulási lehetőséget adtak neki. Mára befejezte középiskolai tanulmányait, egyetemre készül, dolgozik a kollégiumban, és nagy lelkesedéssel vesz részt a szervezésben és a programok lebonyolításában. Beszélgetésünk során az egyik gondolatát időről időre nagy meggyőződéssel ismételte meg: „Mindazt, ami vagyok, a piaristáknak köszönhetem. Ők megváltoztatták az életemet. Nagyon hálás vagyok a piarista rendnek."

Nemcsak azért mesélem el ezt a történetet, mert érdekesnek találom, hanem arra is szolgál, hogy bevezesse ezt a testvéri levelet, amelyet most, a húsvéti időszak kezdetén írok, akkor, amikor arra kapunk meghívást, hogy hitünk és hivatásunk legvégső értelmét, az Úr fel-támadását éljük újra és ünnepeljük meg. Piarista hivatásunk által arra vagyunk hivatottak, hogy a teljes életnek ezt az örömhírét hirdessük a gyerekeknek és a fiataloknak, különösen a legrászorultabbaknak.

Éppen úgy, ahogyan Kalazanciusnak a saját korában, számunkra is kihívás meglátni a gyerekeket, a fiatalokat, és felfedezni bennük Isten jelenlétét. Hányszor láthatta Kalazancius azokat a fiúkat Róma utcáin! Hányszor állapíthatta meg, hogy nincs számukra iskola, nincsenek nevelőik, sem szüleik! Ám csak amikor szívében megérett rá, amikor a szemei Isten tekintetével néztek, akkor látta meg bennük Jézus képmását, és csak akkor értette meg, hogy életét arra kell áldoznia, hogy nekik életet adjon. Nem előbb.

Jelen testvéri levelemet ennek az emléknek, a piarista hit és hivatás erejének szeretném szentelni, ennek a rendünket életre hívó karizmatikus eseménynek. Ebben a kalazanciusi meg-győződésben való elmélyülésre szeretnélek hívni benneteket: mi értük vagyunk. És értük írok én is. Mindenekfölött a gyermekekért, akik nem léteznek, akiknek senkijük sincs, akiket semmiféle nyilvántartásba nem jegyeznek be, akiknek még csak számuk sincsen, akiket senki nem tart számon, akik – ahogyan Vinod fogalmazott – „jelöletlenek". Statisztikai adatok csupán, mint azok, akikről e levélben szeretnék megemlékezni. Bár – éppúgy, mint Vinod – a társadalom számára nem léteznek, a piarista rend és a piarista iskolák létértelmét éppen ők adják. Valamit kell, hogy jelentsen ez nekünk. Valamit gondolnunk kell erről, nehogy abban a meggyőződésben éljünk, hogy mi már minden tőlünk telhetőt megtettünk. Kalazancius óta ez nem lehetséges. Biztosítalak benneteket, hogy a rendben tett látogatásaim során találkozom a gyermekek szükségleteire adott mélységesen piarista válaszokkal.

Szeretnék veletek megosztani négy rövid gondolatot. Akkor fogalmazódtak meg bennem, amikor Kalazancius karizmájának lényegén és azon a válaszon gondolkodtam, amelyet azoknak a gyermekeknek adott, akikben meglátta Jézus arcát.

 

Első gondolat: Többet kell tudnunk. Jó, ha több időt fordítunk arra, hogy világunk gyermekeinek és fiataljainak valóságát megismerjük, és elgondolkodjunk rajta. Ennek a levélnek nem célja statisztikák és adatok sorolása; de az igen, hogy arra hívjalak benneteket: ismerjétek meg az oktatás helyzetét világunkban, és gondolkodjatok el rajta. Jó, ha tudjuk, hogy a befektetett és gyümölcsöket is hozó erőfeszítések ellenére (például az elmúlt tíz évben több mint 30 millióval csökkent a beiskolázatlan gyermekek száma a világon; az iskolába nem járó lányok aránya 58%-ról 54%-ra változott; az írni-olvasni tudó felnőttek száma 10%-kal emelkedett), az „oktatást mindenkinek" program kihívása továbbra is érvényes és aktuális. 175 millió alultáplált gyermek él a földön, 70 millió nem jár iskolába, gyermekek milliói hagyják abba a tanulást az alapvetően szükséges ismeretek megszerzése nélkül, és kétmillió oktató hiányzik a rendszerből. Mindezek az UNESCO által ismertetett adatok az „Oktatást mindenkinek, millenniumi fejlesztési cél, 2015" című jelentésében. Tovább kell beszélnünk arról, hogyan juthatunk el a társadalom kirekesztettjeihez, tovább kell beszélnünk az integráló nevelési rendszerekről, tovább kell beszélnünk egy a gyermekek számára alkalmas világról. És nem csak a kisgyermekek számára. Még ma is több mint 120 millió középiskolás korú tizenévesről beszélhetünk, akik kívül esnek bármiféle oktatási rendszeren. Ez a mi valóságunk, annak a világnak az összefüggései, amelyben mi, piaristák, azért fáradozunk, hogy válaszokat adjunk. Lehet, hogy ezek az adatok nem újak nekünk; mindazonáltal fontos, hogy gondolkodjunk róluk és fontolóra vegyük őket.

  • Javaslat: Lépéseket kell tennünk, amelyek segítenek abban, hogy legyenek információink, hogy ezeket kiértékelhessük, és próbáljuk őket intézményi szintű megoldásokká alakítani. „Antennák", „megfigyelőállomások" kellenek, kiadványok, anyagok, amelyek segítenek naprakésznek lenni, tudni, hogyan élnek gyermekeink és fiataljaink, mire van szükségük, hogy mit kérnek. Szükségünk van olyan piaristákra, akik szeretnének erre specializálódni, hogy közösségeink az effajta érzékenységben növekedjenek. Jó lenne, ha közösségi összejöveteleink egyikét minden évben annak szentelnénk, hogy ebben a kérdésben – és ennek különböző aspektusaiban – képezzük magunkat. Csak ha nyitott szemmel és füllel járunk, akkor érthetjük meg, hogy mi is történik, mit élnek meg azok, akiknek szolgálatára meghívást kaptunk. Lehetséges lenne elindítani a piarista rendben egy „Kalazanciusi megfigyelő-állomást a gyermekekért és fiatalokért"? Majd eldöntjük, milyen nevet adunk neki: arról van szó, hogy gondolkodjunk arról, s ha tudjuk, úgy szervezzük a dolgokat, hogy rendelkezhessünk a magunk, az egyház és minden hozzánk közel álló számára olyan intézménnyel, amely „a gyermekekből és fiatalokból kiindulva gondolkodik és javasol". Várják az ötleteket. Még inkább, kérik.

Második gondolat: Kalazancius Istenből kiindulva adta meg válaszát. A hit válaszát. Jézus követőjeként alapélményének központjában kétségtelenül a Tiberisen túli gyermekek és fiatalok álltak. Rájuk gondolva imádkozott, nekik szentelte életét, függvényükben alakította visszavonhatatlan módon hivatását, és hívta életre az egyházban a piarista rendet, az ő leg-főbb válaszát. Erről töprengenünk kell, és le kell vonnunk következtetéseinket. Vajon személyes és közösségi imádságainkban szentelünk-e időt arra, hogy Kalazanciusnak erről a mindent megalapozó tapasztalatáról elmélkedjünk? Imádkozunk a gyermekekért és a fiatalokért? Dolgozunk-e hivatásunkon, próbálunk-e növekedni a „legelesettebb gyerekek nevelésére irányuló lelkületben"? Gondozzuk-e ezt a dinamikát konkrét tapasztalatokból és eszme-cserékből kiindulva a kezdeti képzés során? Ha piaristaként nem dolgozunk bensőnkben hivatásunk ezen kulcsfontosságú elemén, eltévelyedhetünk, vagy bármilyen életformával megelégedhetünk. Sose feledjük Kalazancius kijelentését: „akiben nincs meg a szegények tanítására irányuló lelkület, annak nincs piarista hivatása, vagy a gonosz elrabolta azt tőle" (EP 1319). Ez nemcsak azt jelenti, hogy a piarista számára a szegények iránti szeretető lelkület alapvető, hanem azt is, hogy ezt el lehet veszíteni. Ahogyan minden hittapasztalattal ez a helyzet, bármennyire központi fontosságú legyen is. Amit nem gondozunk, amin nem dolgozunk, amit nem helyezünk gyakorta Isten kezébe, ami nem él, az megszűnik középpont lenni, csupán alkatrésszé, üres eszmévé, emlékké válik.

  • Javaslat: Minden közösség olvassa el A piarista szolgálat „szegény gyerekek tanítására irányuló lelkületet" kíván című káptalani dokumentumot, és próbáljon felfedezni né-hány gondolatot, amely mint közösséget segíti, hogy a piarista létnek ezt a központi tapasztalatát teljesebben és tudatosabban élje meg. Csak példaként: vizsgáljuk felül, hogyan beszélünk diákjainkról; szervezzük meg karizmánk ezen központi tapasztalatának megünneplését minden hónapban; évente egyszer hívjunk meg a közösségeinkbe valakit, aki a gyermekek és fiatalok helyzetéről beszél, stb. Nagyon jó len-ne, ha minden közösségünk havonta legalább egy napot arra szentelne, hogy imájában a gyermekek és fiatalok szükségletei, reményei és problémái megjelenjenek. Imáinkon keresztül munkálkodunk szívünkön, ápoljuk hivatásunkat és álmodjuk meg döntéseinket. Személyes és közösségi imáinkon keresztül növekedünk piaristaságunkban. Tudjuk, hogy az ima legfontosabb gyümölcse, a szeretetre való képességünk.

Harmadik gondolat: válaszadási képességünk a gyermekek és fiatalok szükségleteire. Ennek a levélnek A gyermekekért, akik nem léteznek címet adtam. Emlékszem, hogy amikor La Romanába látogattam (Dominikai Köztársaság), sok olyan családról hallottam, amely sem-milyen nyilvántartásban nem szerepel, amelynek létezéséről senki nem tud. Számos gyermek van ebben a helyzetben a világ sok országában. Gyermekek, akiknek a piaristák adják a létet, ők adnak identitást, és segítik őket a növekedésben.

Mi, piaristák arra szenteltük az életünket, hogy a gyermekek és fiatalok létezzenek, hogy legyenek, hogy emberként formálódjanak. Ebben a küldetésben nagyon sokan kísérnek bennünket, akik – ahogyan mi – hívást éreztek e valóság felé. Velük együtt próbáljuk önmagunkból a legjobbat nyújtani, hogy gyermekeink és fiataljaink hiteles emberként és – ha közben rátalálnak – keresztényként növekedjenek.

Minden iskolánkban, minden intézményünkben, minden nevelési programunkban ugyanazért dolgozunk. Kétségtelen, hogy különböző körülmények között és eltérő választá-sok mentén, hiszen a földkerekségen semmi sem ugyanaz. Mindenhol, ahol dolgozunk, lehetséges piarista válaszokat adni, és tenni ezt úgy, hogy a legutolsókat részesítjük előnyben. Sok gyermek van, aki azt várja és kéri tőlünk, hogy segítsünk megtalálni identitásukat. Például:

  • gyermekek és fiatalok, akik értelmet keresnek az életüknek, akik szeretnének olyan javaslatokat hallani és felfedezni, amelyek segítik fejlődésüket;
  • gyermekek és fiatalok, akiknek családja nem szentel időt rájuk, és akiknek szülőkre, testvérekre van szükségük, hogy magukat érezzék valakinek;
  • gyermekek és fiatalok, akik szeretnének a hit útján járni, és életük középpontját Jézusban felfedezni és hivatásukat néven nevezni;
  • gyermekek és fiatalok, akiknek életkörülményeik miatt szétzilálódott a személyisége, és sok támogatásra, elfogadásra van szükségük ahhoz, hogy újra felépítsék ön-magukat, és képesek legyenek növekedni;
  • gyermekek és fiatalok, akik olyan nevelést kapnak tőlünk, mely átfogó akar lenni, és amely igyekszik fénnyel kísérni őket, hogy az evangéliumi értékekből kiindulva éljenek.

Nevet és identitást adunk ezeknek a gyermekeknek és fiataloknak, amikor nevelő tevékenységünket, lelkipásztori folyamatainkat, elfogadásunkat, és a személyes növekedés tereit kínáljuk nekik. Életünkkel és hivatásunkkal személyeket alakítunk, emberi lényeket formálunk belőlük, és identitást adunk nekik. Értékelnünk kell mindazt, amit teszünk, és még nagyobb erőfeszítéseket tenni, hogy megismerjük az általunk adott válaszok sokszínűségét. Azt gondolom, hogy többet kell tudnunk saját magunkról, saját valóságunkról. Ezért a Megosztott Szolgálat és Küldetés Titkárságával együttműködve annak lehetőségén dolgozunk, hogy a különböző piarista szolgálatok valóságáról megfelelő információkat szerezzünk, hogy mindenki számára ismertté váljanak.

  • Javaslat: Kétségtelen, hogy intézményeink legnagyobb része azt gondolja, az általuk adott válaszok megfelelnek a vizsgálatunknak. Talán néhány már régen nem tanulmányozta a gyermekek és fiatalok valóságát, illetve szükségleteit, ezért pedagógiai válaszaik éppen olyanok, mint sok éve, kétes sikerrel és jelentőséggel. Jó len-ne, ha minden demarkációnk figyelembe venné ezt, és komolyan elgondolkodna azon, hol tartanak a gyermekek és fiatalok, milyen a valóságuk, melyek a valódi, mély szükségleteik, hogy olyan pedagógiai programot kínálhassunk nekik, amely segíti és megerősíti őket. Fontos, hogy időről időre szánjunk időt arra, hogy megvizsgáljuk viszonyainkat és munkánk irányait.

Negyedik gondolat: ezt a dinamikát hivatásként kell megélni személyes és intézményi szinten is. Végeredményben arról van szó, hogy mindezt hivatásként éljük meg, minthogy valóban az. Minden keresztény hivatásban jelen van a megismerés eleme (az átgondolásé, a „meglátásé"), a hittapasztalat eleme (Isten jelenlétébe helyezzük döntéseinket) és a válaszé (elköteleződés, tevékenység, önátadás). Van sok más elem is, de erre a háromra összpontosítottam, hogy egy számomra fontos dolgot sugalljak nektek: mi, piaristák az életünket mint hivatást éljük meg (emlékszem, hogy ez volt a címe egy ismert könyvnek, igaz, már régen), vagy nem vagyunk hűek saját középpontunkhoz.

Hivatásunknak megfelelően járni az életünket azt feltételezi, hogy mindig úton vagyunk, feltételezi, hogy ügyelünk a döntéseinkre, feltételezi, hogy imádságban és a közösségben éljük meg őket; készen állást feltételez az új küldetésekre, és feltételezi, hogy képesek vagyunk új válaszokat adni. Nem arról van szó, hogy hivatásunk van, hanem hogy a hivatás rendelkezik velünk, önnön benső középpontunk mozgósít, életünk a megnyílásban és a keresésben működik.

És ezt el kell tudnunk mondani valamennyiünkről, a rendről és a piarista iskolák összességéről is, és mindazokról, akik hivatásukat ugyanabból a tapasztalatból kiindulva fedezik fel, amelyből Kalazancius is tette. A rendnek magának is nyitottnak kell lennie az új hívások előtt, szüksége van arra, hogy új válaszokat adjon, és – miért ne? – olyan új dinamizmusokra is szüksége van, amelyek saját középpontjához, szíve közepéhez, önnön lényegéhez térítik vissza. Ez az egyik kulcseleme a rend „revitalizációjának", amelyről annyi érdeklődéssel és reménnyel beszéltünk. Életünket rendként is gazdagítanunk kell olyan eszközökkel, amelyek segítenek cselekvően élni válaszadásainkban.

  • Javaslat: Sokat tehetünk, és arra hívom mindannyiótokat, hogy gondolkozzatok minderről. Részemről azt javaslom, hogy próbáljunk meg újraírni egy könyvet, amelyet évekkel ezelőtt már megírtak, és amelyet jó időnként újrafogalmazni „Los escolapios se interrogan" [A piaristák kérdéseket tesznek fel maguknak]. Ezekben az években sokatok együttműködésére építve újra fogjuk írni. Remélem, hogy ha-marosan javaslatot készíthetünk a megvalósítására.

Minden jót kívánok nektek a húsvéti időben. Imádkozzunk az Úrhoz egymásért, hogy abból a rendkívüli tapasztalatból élhessünk, hogy tudjuk: Jézus hívott és választott ki bennünket arra, hogy piaristaként éljünk.

 

Szeretettel:

Pedro Aguado

generális