Kalazanci Szent József élete és rendalapítása

Kalazanci Szent József élete és rendalapítása

Minden szent élete, tevékenysége valamiképpen a Gondviselés üzenetét közvetíti az adott korban fölvetődő kérdésekre a hívő közösség, az Egyház számára. Válasz és megoldás a kor kérdéseire, egyben eligazító pont a következő nemzedékeknek.

Kalazanci Szent József és az általa alapított piarista rend a 17. század kezdetének súlyos kihívásaira, azaz a széles néprétegek keresztény nevelésének hiányára adott megoldást az ingye­nes népoktatás, az iskolai evangelizáció intézményével. Ez akkor új karizmaként jelent meg az Egyház életében. Nem csupán saját korának gondjain kívánt segíteni, hanem a következő századokban is szolgálta az evangelizáció minőségét, és szolgálja ma is ebben az értékválsággal küszködő, globalizálódó modern világban.

Ki volt ez a messzi földről Rómába érkező pap, aki megszervezte a piarista iskolákat, és megalapította az iskolaapostolságot vállaló új szerzetesrendet a katolikus megújulás hajnalán?

Papi hivatás

Spanyol földön, az Aragón Királyság Peralta de la Sal nevű helységében született 1557-ben egy jómódú kovácsmester nyolcadik, legkisebb gyermekeként. Családja a szomszédos Calazanz helységről kapta a nevét. Szülei, Pedro Calazanz és Maria Gastón egykori nemesi családból származtak. A vallásos családban nevelkedő József alsóbb iskoláit szülőhelyén és Estadillában végezte. 1571-től Léridában tanult filozófiát és jogot. Korán megérett lelkében a papi hivatás. A teológiát Alcalában, Valenciában és Léridában tanulta. A kisebb rendek felvétele után 1583-ban az urgeli egyházmegye címére Sanahujában szentelték pappá.

A kiváló képességű, hivatásában lelkiismeretes fiatal papot több egyházmegyében bízták meg titkári, vizitátori, helynöki és plébániai feladatokkal. Szülei halála után ez a mozgalmas, változatos életmód késztette arra, hogy megszerezze a teológiai doktorátust, és állandó papi állást keressen magának. 1591-ben ezért lemondott hivataláról, és 1592 elején elhagyta Spanyolországot. Egyenesen Rómába tartott, az Egyház központjába. Zarándokként érkezett az Örök Városba, várakozó, kereső lélekkel. Már harmincöt éves volt. Vajon miért ment Rómába? Talán papi karrierje érdekében kanonoki javadalomban reménykedett? Talán isteni sugallat hatására valami belső nyugtalanság késztette erre az útra?

Iskolaalapítás

Róma, ekkor, a 16. század végén, nem volt sem szép, sem nagy város. A római bíborosok és hercegek reneszánsz palotái és a sok templom környékén, sötét sikátorok viskóiban lakott a szegényebb római nép, nyomorban és egészségtelen körülmények között. Ez a kor ordító ellentmondásokat mutatott fel. A nép szegénysége azt is jelentette, hogy ki volt zárva a művelődésből, egyáltalán a szellemi életből. A tudatlanság pedig félelmetes erkölcsi züllést eredményezett a földrajzi felfedezések következtében megszaporodott népesség körében.

József atya – vagy ahogyan maga írta nevét: „Don José Calazanz Aragonés” – eleinte Colonna bíboros házában lakott a bíboros unokaöccseinek házi tanítójaként. Csakhamar tapasztalnia kellett, hogy a kúriai bürokrácia útvesztői miatt kevés esélye van jelentős kanonoki vagy egyéb javadalom elnyerésére.

Közben szabad idejét a római templomok látogatásával töltötte. Ezek során megtapasztalta a szegény nép életkörülményeit. Tagja lett a Tizenkét Apostolról elnevezett Főtestvériségnek (Arciconfraternita dei Santi Dodici Apostoli), amelynek tagjai alamizsnát osztottak a város szegénynegyedeiben. Együtt érzett minden szerencsétlen emberrel: az öregekkel, a betegekkel, a munkanélküliekkel, a rossz útra tévedőkkel. Leginkább azonban a Róma utcáin lődörgő, neveletlen, magukra hagyott fiúk sorsa ragadta meg figyelmét. Szociális, pedagógiai érzéke, főként keresztény emberszeretete arra ösztönözte, hogy keresse a módját a gyerekek megmentésének. Hogyan is lehetne a kis vadócokat becsületes felnőtté nevelni, ugyanakkor jó keresztény polgárokká tenni, hogy megkapják emberi méltóságuk megbecsülését.

Róma minden városnegyedében voltak már iskolák, ezekben 14 fizetett tanító oktatott. A jezsuiták kollégiumába csak kevés számú szegény gyermek járhatott. Más szerzetek is foglalkoztak elemi és középfokú oktatással. Náluk azonban többnyire csak a tehetős csalá­dok gyermekei tanulhattak, tandíj fejében. A széles néprétegek fiai a tudatlanság és az erkölcsi züllés áldozataivá váltak. József atya hivatása keresésének egyik állomása az volt, hogy 1597-ben belépett a Keresztény Tanítás Testvérületébe (Confraternita della Dottrina Cristiana). Az igazi megol­dást azonban a Tiberisen túli szegénynegyedben fekvő Santa Dorotea templomban találta meg. Itt a sekrestye melletti szobában a plébános már foglalkozott néhány fiúval. József először ebbe a helyiségbe gyűjtötte össze a városrész csellengő gyermekeit 1597-ben. Telje­sen ingyen kezdte őket tanítani az írásra, olvasásra, számolásra és természetesen hitbeli ismeretekre. Iskoláját így nevezte el: „Scholae Piae”. Magyar fordításban „Kegyes Iskolák” néven vált ismertté. Ezzel egyrészt utalt az iskola vallási arculatára, másrészt ingyenességére. A vállalkozás nagy feltűnést keltett az örök városban, de a siker mellett a megütközés hangjai is hallatszottak. Miközben szép számmal csatlakoztak hozzá munkatársak, tódultak az új iskolába a tanulók, az előkelő rétegek és a város tanítói rossz szemmel nézték a kezdeményezést.

József atya már korábban is kapott indít­tatást a radikális szegénységgel való elkötelezettségre Assisi Szent Ferenc példájából, valamint a kármelita Avilai Szent Teréz írásaiból. Ugyancsak megragadta Néri Szent Fülöp derűs, nevelői egyénisége és alkotásának, az oratóriumnak a működése. Még spanyolországi papi évei­ből rendelkezett pedagógiai és didaktikai ismeretekkel, tapasztalatokkal, de felhasználta a korabeli ilyen témájú írásokat is. Jóval később, amikor meg kellett védeni karizmáját, ezt írta 1621-ben Tonti bíborosnak: „Rómában rátaláltam, hogyan szolgálhatom az Istent, mégpedig a gyermekekről való gondoskodással. Nem is cserélném fel semmivel a világon.”

A „Kegyes Iskoláknak” az első években többször is költözködnie kellett a tanulók létszámának gyors emelkedése miatt. Végül 1612-ben találtak egy olyan helyet, amely be tudta fogadni a mintegy 800 diákot. Ez a hely a Piazza Navona mellett álló Torres-palota volt, amely az 1614-ben megkapott San Pantaleo templommal együtt az új szerzetesrend anyaházává, központjává vált. 1601-től kezdve a Kegyes Iskolák világi, fogadalom nélküli kongregációjához tartozó tanítók együtt laktak az iskola épületében.

Kalazancius eközben kialakította saját nevelői rendszerét, amelyet a „Breve relatione del modo che si tiene nelle Scuole Pie per insegnar li poveri scolari” című írásában foglalt össze. Ez lett a kalazanciusi pedagógia alapdokumentuma. Az első piarista iskolák elsősorban elemi szintű olvasást, írást, számtant és hittant tanítottak, majd később latin tannyelvű gimnáziumi osztályokkal egészültek ki. Különös hangsúlyt helyeztek a szépírásra, a zenére és a magasabb matematikai ismeretekre. Utóbbi téren a legmodernebb módszereket is bevonták a tanításba. A Kalazancius által bevezetett – bár később nem mindenütt alkalmazott – módszerek közé tartozott a tanítás közben egymást váltó gyerekcsoportok által folyamatosan végzett ima (oratio continua) és a gyerekek hazakísérése az iskolából.

Rendalapítás

Kalazanci József atya eleinte úgy gondolta, hogy az önként csatlakozó tanítókkal vállalhatja az egyre gyarapodó tanítványok oktatását, nevelését. Sajnos azonban csalatkoznia kellett ebben a reményében, mert ezek nem tudták vállalni az alamizsnából fenntartott iskola szegénységét. Ezért 1614-ben a Kegyes Iskolák Kongregációja egyesült a Leonardi Szent János által alapított Luccai Kongregációval, és fölvették az Istenanya Kongregációja nevet (Congregatio Matris Dei). A luccai atyák azonban inkább a lelkipásztori tevékenységet választották az iskolai szolgálat helyett. A körülmények egyre inkább arra késztették Kalazanciust, hogy állandó és a karizmáját elfogadó munkatársakból szabályozott társaságot szervezzen.

Kérésére Végül V. Pál pápa 1617. március 8-án kelt „Ad ea per quae” kezdetű brévéjével jóváhagyta Kalazancius önálló szervezetét, a „Congregatio Paulina Pauperum Matris Dei Scholarum Piarum”-ot, azaz „A Kegyes Iskolák Isten Anyjáról Nevezett Szegényei­nek Páli Kongregációját”. Ebben rendezte és szabályozta azt a lelkiségi és apostoli életmódot, amelyet meg kell valósítaniuk a Kongregáció tagjainak. A szokásos három szerzetesi fogadalom (szegénység, tisztaság, engedelmesség) mellett külön vállalták, hogy „tevékenységüket, munkaerejüket és buzgalmukat díjazás, fizetés, adományok nélkül min­denestül a gyermekek ingyenes oktatására szentelik”.

1617. március 25-én Kalazanci József atya Giustiniani bíboros palotájában magára öltötte a szerzet ruháját, majd ugyanezt tette tizennégy társa a San Pantaleo templom oratóriumában. A pápa engedélyével néhányan a luccai atyák közül is csatlakoztak a Kegyes Iskolákhoz. Köztük volt Casani Boldog Péter, aki Kalazancius egyik legközelebbi mukatársa lett. Ekkor már Rómán kívül, 1616-ban Frascatiban, 1618-ban Narni-ban is alapítottak iskolát. A terjeszke­dés következtében 1617 és 1621 között 153 novícius öltötte magára a piarista ruhát: papok, klerikusok és világiak egyaránt. Származásukat tekintve többnyire olaszok, de akadtak köztük franciák, németek, spa­nyolok és portugálok is.

Egyrészt az új jelentkezők nagy száma, más­részt az iskolák szaporodása késztette Kalazanciust arra, hogy az 1617-es pápai bréve meghatalmazása alapján 1620/1621-ben megírja az új szerzetesi kongregáció alapszabályát, Konstitucióját. Irányadó volt számára Szent Ágoston regulája a szabályozott papok részére, de hangsúlyt helyezett a szentferenci szegénységre, és megtalálható benne a karmelita lelkiség hatása is, az egészséges, bölcs pedagógiai realizmus mellett. Az új szerzet Isten Országát szolgálja jelmondata szerint: „Omnia ad maiorem Dei gloriam et proximorum utilitatem”, azaz „Mindent Isten nagyobb dicsőségére és embertársaink javára”. Jelmondatának másik változata: „Ad maius pietatis incrementum“, szabadon fordítva: „Egyre mélyebb vallásos lelkületet!”

1621 márciusában Kalazancius benyújtott egy „memoriálét”, azaz „följegyzést” Giustiniani bíboros közvetítésével a pápa számára. Ebben a bíboros protektor támogatására hivatkozva kérte a Konstitúció jóváhagyását és szerzetének ünnepélyes fogadalmas renddé nyilvánítását. Az ügy a Szerzetesi Kongregáció prefektusának, Tonti bíborosnak kezébe volt letéve, aki ellenezte új szerzetesrendek alapítását. Kalazancius ekkor a bíborosnak szóló emlékiratában csodálatosan fejtette ki szerzetének társadalmi és egyházi fontosságát. Sikerült is meg­győznie a bíborost, aki 1622. április 20-án megengedte, hogy halálos ágyánál Kalazancius négy asszisztensével együtt ünnepélyes fogadalmat tehessen. Ugyanis addigra az új pápa, XV. Gergely 1621. november 18-án ünnepélyes fogadalmas szerzetesrenddé nyilvánította a kongregációt (és egyben törölte elnevezéséből elődje, V. Pál nevét), majd 1622. január 31-én jóváhagyta a rend konstitúcióit, és kinevezte Kalazanciust a rend generálisának (praepositus generalis).

A piarista iskolák a következő 20 évben elterjedtek egész Itáli­ában, Szicíliában, Szardínia szigetén, valamint Közép-Európában morva, lengyel és magyar földön. Az 1637. évi káptalan idején már 6 provincia 27 rendházzal, 362 rendtaggal és 70 novíciussal rendelkezett. Jóllehet Kalazancius sohasem hagyta el Itália területét, mindig nagy figyelemmel, rendszeres levelezésével kísérte és támogatta az Itálián kívüli alapításokat.

Megpróbáltatások

Az új szerzetesrendnek, mint említettük, már kezdettől fogva számolnia kellett külső és belső nehézségekkel. A külsők közül említhető a római tanítók féltékenysége, a gazdag rétegek félelme a szegény tömegek iskoláztatásától. Nem hallgatható el ugyanakkor a meglévő szerzetesrendek, a pápai kongregációk, főként pedig a Szent Officium (Szent Inkvízíció) állandó gyanakvása, óvatossága minden újítással szemben. A reformáció éveiben a pápai inkvizíció ugyanis szigorúan ellenőrizte az egyháziak működését, főként a tanítását.

A belső nehézségek egyik okaként a gyors terjeszkedést említ­hetjük, amelynek következtében sok alkalmatlan munkatárs került az iskolákba. A laikus testvérek egy része úgy érezte, hogy háttérbe szorul a felszentelt papok mögött. Ők is részt kívántak venni a papi kiváltságokban, ezért lázadást szítottak a kinevezett generális, Kalazancius ellen. 1636-ig még sikerült a viszonylagos nyugalmat és a békét biztosítani a rendházakban. A belső és külső kon­fliktusok azonban összekapcsolódtak Mario Sozzi (1608–1643) rendtag személyében, aki a firenzei rendházban rendkívüli ambíciójával és agresszív viselkedésével szembeszállt rendtársaival, elöljáróival, sőt magával Kalazanciussal is. Bizalmába férkőzött a Szent Inkvizíció vezetőjének, Francesco Albizzinek. Az ő pártfogásával megszégyenítette azokat a rendtár­sait, akik Galilei tanítványai voltak. Kifogásolta, hogy Kalazancius Frascatiban vendégül látta a börtönéből szabadult tudóst, Tommaso Campanellát, sőt növendékeket küldött hozzá filozófia tanulásra. Hamis vádakkal lejáratta Kalazanciust, azt állítva, hogy koránál fogva alkalmatlan a rend vezetésére. Kalazancius hiába védekezett leveleiben a vádak ellen, Albizzi az inkvizíció tekintélyét óva 1642. augusztus 8-án vizsgálat céljából letartóztatta Kalazanciust (bár még aznap elengedte), majd 1643-ban vizitátort küldött a rendhez.

A jezsuita vizitátor, Pietrasanta elfogult vizsgálódásaival alaposan megzavarta a rendtagokat. Kalazanciust megfosztották generálisi tisztségétől, helyébe Mario Sozzit nevezték ki a rend vezetőjének, majd halála után a hasonlóan tisztességtelen életű Stefano Cherubinit (1600–1648). Albizzi, az Inkvizíció vezetője, maga is intrikus ember lévén, elérte, hogy az új pápa, X. Ince 1646. március 16-án kelt brévéjével fogadalmak nélküli kongregációvá fokozta le a rendet, és megtiltotta novíciusok fölvételét is.

A kilencvenedik életévét betöltő Kalazancius a bibliai Jób szavaival fogadta rendjének eltörlését: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” A liguriai provinciálisnak pedig ezt írta: „Megszületett a bréve, amely rendünk teljes megsemmisítését jelenti. Ám én bízom benne, hogy minél jobban meggyötrik, Isten annál jobban fel fogja magasztalni.” Nem lelki, hanem testi erejének gyöngülése folytán azonban elég volt egy utcai lábsérülés, amely végleg ágynak döntötte. 1648. augusztus 25-én adta vissza lelkét Teremtőjének. Halálának híre nagy tömegeket vonzott a San Pantaleo templomba. Temetésekor már közbenjárására történt csodás gyógyulásokról beszéltek…

Megdicsőülés

Megdicsőülése fokozatosan következett be. 1656-ban VII. Sándor pápa a Kegyes Iskolákat ismét egyszerű fogadalmas kongregációvá, majd 1669-ben IX. Kelemen pápa ünnepélyes fogadalmas szerzetesrenddé nyilvánította. Eközben 1651-ben megindult Kalazanci József kanonizációs eljárása. XIV. Benedek pápa 1748-ban, halálának 100. évfordulóján boldoggá, XIII. Kelemen pápa 1767-ben szentté avatta, XII. Piusz pápa pedig 1948-ban, halálának 300. évfordulóján a keresztény népiskolák égi pártfogójának nyilvánította.

A Kalazanci Szent József által megvalósított papi-nevelői-szerzetesi életállapot és a karizmájából kifejlődő iskolai evangelizáció nemcsak a XVII. században, hanem születése után 450 évvel is szol­gálja Isten Országát a „pietas et litterae” (kegyeletes lelkület és tudomány) kettősségében.