Dr. Kopniczky Zsolt a Szent János Kórház Idegsebészeti Osztályának osztályvezető főorvosa, dr. Lang György a tüdőátültetés magyarországi meghonosítója és dr. Wettstein András, a Budai Irgalmasrendi Kórház kardiológusa. Mi a közös bennük? Orvosok. Életeket mentenek. Osztálytársak voltak.
Dr. Kopniczky Zsolt a Szent János Kórház Idegsebészeti Osztályának osztályvezető főorvosa, dr. Lang György a világ első, aktív koronavírus-fertőzött betegen elvégzett sikeres tüdőtranszplantációjának megvalósítója, a tüdőátültetés magyarországi meghonosítója, a Bécsi Orvostudományi Egyetem tüdőtranszplantációs programjának vezetője és dr. Wettstein András, a Budai Irgalmasrendi Kórház kardiológusa, Wettstein József piarista szerzetestanár öccse. Mi a közös bennük? Orvosok. Életeket mentenek. Osztálytársak voltak. Miközben a magyar rendtartomány 300 éves jubileumát ünnepli, ők 40 éves érettségitalálkozójukra készülnek. És ez egy hosszú írás lesz, mert mindannyian rengeteget köszönhetnek, köszönnek a piaristáknak!
A műfaj egyszerű: 5 kérdés és mindegyikre 3 válasz napjaink három elismert orvosszemélyiségétől, vagy ha úgy tetszik: egyszerűen csak 3 nagyon hálás piarista öregdiáktól, akik mind 1981-ben érettségiztek a budapesti piárban, Farkas István, azaz „Lupus” atya osztályában.
Pázmándy György SP (1936-2011) volt a biológiatanáruk, mint megannyi évfolyamnak, ahonnan számos későbbi neves orvos került ki. Idén nemcsak arra emlékezünk, hogy 300 éve jött létre a Piarista Rend Magyar Tartománya, az Önök osztálya pedig éppen 40 évvel ezelőtt érettségizett, hanem arra is, hogy immár 10 éve nincs közöttünk az egykori kiváló piarista biológia-kémia tanár. Mesélne róla, hogy hogyan volt ő hatással az Ön hivatásválasztására, ha volt?
dr. Kopniczky Zsolt: Hogyne, természetes, hogy hatással volt rám és a döntésemre, hogy orvosnak mentem. Az ő inputja és lelkes oktatása mindenképp kellett ehhez. Tartott biosz szakkört is, amire jártam. Máig emlékszem például, hogy a 12 pár agyideget latinul is be kellett bifláznunk, és ez tetszett akkor, érdekesnek találtam. Talán ott és akkor meg is pecsételődött a sorsom, hogy idegsebész leszek.
dr. Lang György: Nagy hálával a szívemben emlékezem vissza Pázmándy György tanárúrra. Az összes tanárunk közül ő volt talán a leghalkszavúbb, legfinomabb ember. Nagyon érdekesen tudta oktatni a biológiát, nagyon szerettem az óráit. Ha azt nem is állíthatom, hogy az orvosi pálya felé ő indított el, de a biológiát mindenképpen ő szerettette meg velem, ezt biztosan neki köszönhetem. A szakkörei pedig egyszerűen zseniálisak voltak. Ma ugye fantasztikus audiovizuális eszközök állnak a tanárok rendelkezésére, amik akkor még nem léteztek, de ő zseniális eszközöket, módszereket talált mindig arra, hogy közelebb hozza, kézzelfoghatóbbá és izgalmassá tegye számunkra a biológiát. Például emlékszem, hogy egyszer az egyik szakkörre szerzett valahonnan egy nagy pontyot és azt együtt egészében felboncoltuk és mindent megnéztünk rajta. Később, egyetemi oktatóként, amikor a Semmelweis Egyetemen tanítottam, akkor is azt vallottam, hogy borzasztóan izgalmas a gyakorlati dolgokat közelebb vinni a diákokhoz, és első dolgom volt, hogy megpróbáltam gyakorlatiasabbá, kézzelfoghatóbbá és így izgalmasabbá tenni az ottani oktatást a hallgatók számára. Úgy gondolom, hogy ebben elsősorban és mindenekelőtt az a jó példa inspirált, amit annak idején Pázmándy tanárúrtól láttam a biológia órák és szakkörök alkalmával.
dr. Kopniczky Zsolt: Ha szabad itt egy közbevetést tennem, szeretném jelezni, hogy a pontyot én vettem s vittem aznap reggel, ami életre is kelt a szatyorban a magyarórára. Dr. Sóczó tanárúr nem volt annyira lelkes tőle!
dr. Wettstein András: Ami számomra emlékezetes maradt Pázmándy tanárúrból, az a lelkessége és alapossága, amivel felkészített minket a felvételire. Nekünk nem volt szükségünk különórákra ahhoz, hogy felkészülten érkezzünk az orvosi egyetem felvételijére, mert amit az órákon megkaptunk tőle tudásként, az bőven elegendő volt. Ugyanez igaz volt egyébként az osztályfőnökünkre, Farkas István „Lupus” tanárúrra is, aki a fizikaóráin készített fel minket ugyanilyen alapossággal a felvételire. Amit még kiemelnék Pázmándy tanárúr kapcsán, hogy emberileg is példaértékű személyiség volt, kedves, gyermekbarát hozzáállás jellemezte minden mozdulatát.
Gimnáziumi tanárai közül kiemelne még valakit, aki szintén nagy hatással volt Önre diákéveiben?
dr. Kopniczky Zsolt: Első helyen az osztályfőnökünket, Lupust (Farkas István) emelném ki, aki nagyon jó osztályfőnök volt. Mi voltunk az első osztálya, és nagyon egymáshoz nőttünk. De hát rajta kívül is gyakorlatilag az összes tanárunkat megemlíthetném, mert mindannyian nagyon nagy egyéniségek voltak. Tényleg még az orosz tanárunkat, Kincs Lajos SP-t is említhetném, pedig ha valami, akkor az orosz nyelv tanulása abszolút nem volt meghatározó későbbi életemre nézve, de tanárként mégis ő is hatással volt rám. Jelenits tanár úr hittanjai is nyilvánvalóan nagy hatást gyakoroltak mindenkire, de mi dr. Sóczó Ferenc tanár urat is szerettük. Kovács Mihály is nagyon jelentős volt, de őszintén szólva engem személy szerint a kibernetikától kirázott a hideg, az nagyon nem az én világom volt. A biosz szakkör mellett még az irodalmi körbe jártam.
dr. Lang György: Hű, ez egy hosszú lista lesz, mert hatalmas tanáregyéniségek jutottak nekünk, és nagyon szerencsések voltunk abból a szempontból is, hogy minket még szinte csak piarista szerzetestanárok oktattak. Akit mindenképpen első helyen kell kiemelnem, az az osztályfőnökünk, Farkas István „Lupus” atya, aki elsősorban nem is a matematika-fizika oktatással ragadott meg, hanem azokkal az olvasókörökkel, amiket szervezett. Kalazanci Szent József nem feltétlenül magas tudományos ismeretekre tanította Rómában az utcagyerekeket, de megragadta a figyelmüket, a lelküket és maga köré vonzotta őket. Ehhez tudnám hasonlítani azokat a beszélgetéseket, olvasóköröket, amelyeknek Lupus atya szobájában a részesei voltunk. Mindig nyitva állt előttünk az ajtaja, bármilyen kérdéssel mehettünk hozzá, ami épp foglalkoztatott minket, mindig volt ránk ideje, és mindig voltak olyan válaszai, amik segítették a világlátásunkat, az életben való eligazodásunkat. Ez egy nyiladozó értelmű kiskamasznak, akit szétfeszítenek a kérdések, hatalmas, életre szóló ajándék volt. Egész életemben élek abból, amit tőle kaptam. Máig ő egyébként a lelki vezetőm, múlt héten is találkoztam vele a húsvétra való lelki készülődés jegyében.
A másik, akit mindenképp meg kell említenem, az Medvigy Mihály atya. Az ő ajtaja is mindig nyitva állt előttünk, és az ő szobájában hallottam életemben először a Jézus Krisztus szupersztár című rockoperát vagy Pink Floydot, és mindezt egy kvadrofónián hallgattuk, amit szintén életemben ott láttam és hallottam először. Ő egyrészről művészettörténetet tanított nekünk és a művészet szeretetét is részben neki köszönhetem, de morális erkölcstant is tanított nekünk és hihetetlen rendet tudott vágni a fejekben. Olyan váratlan, zseniális felütéseket tudott adni az óráinak, amire csak a legkiválóbb oktatók képesek szerintem. Örök emlék marad számomra például a káromkodásról szóló órája, aminek felejthetetlen felütést adott, és ezzel abszolút megnyerte a figyelmünket, ittuk a szavait.
Aztán ott volt Jelenits tanár úr, akit valószínűleg mindenki nagyon jól ismer, akinek valaha bármi köze volt a piaristákhoz, így őt aligha kell bárkinek bemutatni. Számos konkrét bibliai összefüggést és különösen ószövetségi összefüggést tudnék említeni, amiket tőle tanultam, tőle értettem meg, és a bibliai szövegek helyes értelmezéséről is rengeteget tanultam tőle. Ezek a tudások, bölcsességek máig elkísérnek. De hogy egy anekdotát is meséljek, mert igazából egy kamaszfiú rajongását inkább az ilyen nem mindennapi dolgokkal lehet megnyerni, zseniálisan tudta kezelni azt, ha mondjuk egy nap végi, 6. órában az óra vége felé közeledve elkezdett lankadni a figyelmünk és ezzel párhuzamosan kezdett erősödni az ilyenkor jellemző alapzaj. Sok, kevésbé gyakorlott tanár ilyenkor elkezd egyre hangosabban beszélni és a végén már szinte kiabál, hogy figyeljenek rá a diákok. Jelenits tanár úr viszont ilyenkor egyre és egyre halkabban kezdett beszélni, aminek az lett az eredménye, hogy egy idő után mindenki elhallgatott és síri csendben figyelt arra, amit mondott. Egy másik ilyen kedves anekdotám róla, hogy egyszer arra jött be egy hittanórájára, hogy a táblán fennmaradt egy matekórai egyenlet. Erre ő nem leszidott minket, hogy miért nem töröltük le a táblát, és nem is törölte le egyből az egyenletet, hanem megkérdezte tőlünk, hogy tudjuk-e hogyan kell megoldani azt, majd fogta magát és megoldotta, és csak utána törölte le a táblát.
Természetesen nem mehetünk el szó nélkül Kovács Mihály tanár úr mellett sem, aki bár akkor már nyugdíjas volt, amikor mi tanultunk a piaristáknál, de a számítástechnika alapjait tőle sajátítottam el.
Aztán nagyon jó szívvel emlékszem vissza Fórián-Szabó Zoltán tanárúrra is, akinek a kémia óráin sok kémiát őszintén szólva nem tanultunk, de annál több emberséget. Később, az egyetemen én háromszor buktam meg kémiából, de Isten ments, hogy őt hibáztassam ezért! Már a gimiben sem voltak jó jegyeim kémiából, nem szerettem azt a tantárgyat soha, de máig nem felejtem el, hogy a szüleim egy fogadóórán arról faggatták a tanárurat, hogy hát miért ilyen rosszak a jegyeim és mit tehetnénk ez ellen. Erre ő rájuk nézett, és csak annyit felelt nekik: „A jegyek nem fontosak!”. Igazi jó nevelő piarista egyéniség volt ő, emberileg, lelki fejlődés terén nagyon sokat kaptam tőle.
Sóczó Ferenc tanárúrral voltak ugyan diákként komolyabb összezördüléseim és meccseim, de mégis rá is hálával emlékezem vissza, mert az irodalom szeretetét ő ültette el bennem, és ő nyitotta ki a látókörömet a világirodalom felé. Nekünk a ’70-es évek végén kötelező olvasmányunk volt Heinrich Böll Biliárd fél tízkor című regénye, és biztos vagyok benne, hogy abban a korban nem volt még egy olyan gimnázium az országban, ahol Böll nevét egyáltalán megemlítették volna irodalomórán. Később a kedvenc íróm lett és minden művét elolvastam. Sóczó tanárúr nagyon jól ráérzett arra, hogy mit kell megmutatnia egy kiskamasznak a világirodalomból ahhoz, hogy megszeressen olvasni, hogy élmény legyen számára az olvasás.
Vízvári László tanárúrról is szép emlékeket őrzök, ő civilben az Astra bábegyüttes vezetője volt, amikor minket tanított – elvileg földrajzra. Azért mondom így, hogy elvileg, mert földrajzról nemigen esett szó az óráin, de ezt nem is bántuk, azt megtanultuk odahaza. Viszont olyan lebilincselő stílusban tudott előadni, hogy a Fábry és az összes mai stand-up-comedy-s elbújhatott volna mögé a sarokba! Rengeteg vidám percet szerzett nekünk, és ezért nagyon hálásak voltunk, vagyunk neki.
dr. Wettstein András: Nekünk nagyon nagy szerencsénk volt a tanárainkkal, mert nagyon sok pozitív hatású pedagógus oktatott minket, és szinte csak paptanáraink voltak. Lupus osztályfőnökkel különlegesen szoros kapcsolata alakult ki az egész osztályunknak. Rengeteget vitt minket túrázni, és nagyon felkarolt minden botladozó diákot is. Egy életre szólt az a nevelés, amit tőle kaptunk.
Jelenits atya hittanárunk volt, de annál is több. Abban az időben minden reggel volt egy 5-10 perces elmélkedés, amit Jelenits atya tartott, és amin a diákok önkéntes alapon vehettek részt. Szinte mindannyian ott voltunk minden egyes alkalommal, ami elég sokat mondó, hiszen kiskamaszok voltunk, ez pedig egy lelki foglalkozás. Olyan szellemi-lelki bázist kaptunk ott, ami egész további életünkre elkísért minket.
Ön szerint minek köszönhető az, hogy ilyen sok kiváló orvos került ki a budapesti piarista gimnázium padjaiból abban az időben, amire ugye kiemelkedő példa az Önök osztálya is?
dr. Kopniczky Zsolt: Tény, hogy nagyon sok orvos került ki azokban az időkben a piarista diákok közül, és ez alapvetően nemcsak a mi osztályunkra volt igaz, hanem majd’ mindegyik évfolyam adott legalább 1-1 orvost a magyar társadalomnak. Én két okra vezetném ezt vissza. Az egyik a nem elhanyagolható politikai ok: akkoriban katolikus gimnáziumból kikerülve humán irányban gyakorlatilag nekünk nem volt lehetőségünk továbbtanulni, tehát például egy filozófiára vagy közgazdaságtanra, vagy tanárképzőre mi be sem juthattunk volna annak idején piarista öregdiákként. Tehát maradt a reál irány, és aki nem akart matematikus, fizikus vagy mérnök lenni, azok közül sokan az orvosi szakmában találtuk meg a hivatásunkat. Ez tehát egy egészen prózai ok: erősen be voltak határolva a lehetőségeink a továbbtanulást illetően, így kis túlzással, aki nem mérnöki irányba ment, de tovább akart tanulni, az viszonylag jó eséllyel orvosi pályára lépett. Emellett azonban nyilvánvalóan ott volt másik okként a kalazanciusi neveltetés, a keresztény értékek, amiket a tanáraink közvetítettek felénk, szóval egyfajta evangéliumi kitekintés a világra. Egészen biztosan ez is szerepet játszott abban, hogy ilyen sokan valamiféle segítő hivatást választottunk. Jó ajánlólevél egyébként az orvosi egyetemen sem volt az, hogy a piaristáktól jöttünk, de oda legalább volt esélyünk bekerülni, mert a Marx Károlyról elnevezett közgáz esetében ez nyilván szóba se jöhetett. A mi osztályunkból négyen, az évfolyamunkból összesen öten felvételiztünk orvosira, és én akkor nagyon tudatos voltam ebben is: mivel úgy éreztem, hiába kiválóak az eredményeink, mind az ötünket nem fognak felvenni a piárból a budapesti orvosira, ezért én eleve Szegedre adtam be a jelentkezésemet. Ez bejött, mert mindannyiunkat felvettek oda, ahova jelentkeztünk.
dr. Lang György: Jó kérdés, ezen még nem gondolkodtam. Ami biztos, hogy a piaristák jelmondata, a „pietas et litterae” akkor 100%-ig érvényesült, és tényleg ez volt az iskola szellemisége. A budapesti piaristák akkor vállaltan elitképzést folytattak. Azt, amit akkoriban meglehetett adni egy jövendőbeli értelmiségi elitnek tudásként, azt mi mind megkaptuk. Tudtak időt szánni ránk, tudtak magas szinten oktatni, nevelni. Tehát ennek biztos, hogy szerepe volt abban, hogy függetlenül attól, hogy ki milyen pályát választott magának, általában minden osztálytársamra igaz, hogy boldogulni tudott az életben, mert kellő mennyiségű munícióval eresztettek minket útnak a gimnáziumból. A másik része a dolognak, hogy a mi generációnk esetében már érzékelhető volt egy enyhülés a kommunista rendszeren. Édesanyám háromszor írt 100%-os felvételit az orvosi egyetemre, mégse vették fel a keresztény hite miatt és nem lehetett orvos. Ez a mi időnkben szerencsére már nem így volt: mi ha jól megírtuk a felvételit, akkor be lehetett kerülni az orvosira, felvettek minket, annak ellenére, hogy a piarista gimnáziumból jöttünk. Erről hadd meséljek el egy kedves történetet, ami megint csak azt is bizonyítja, hogy milyen felkészülten távoztunk a piarista oktatásból. A szóbeli felvételimen én egy baloldali, ateista professzorhoz kerültem, ő volt a bizottság elnöke. Persze a KISZ-ből is ültek ott mellette, és tőlük meg is kaptam azt a kérdést, amire egyébként minket felkészítettek, hogy meg fogjuk kapni, miszerint „Hogyan látom én a KISZ-t, és ha felvennének az egyetemre, akkor belépnék-e a KISZ-be?”. Soha nem felejtem el, hogy Csaba professzor, ez az egyébként baloldali, ateista ember közbevágott, még mielőtt felelhettem volna, hogy „Hát igen, ez is egy érdekes kérdés, de engem sokkal jobban érdekel, hogy tud-e Ön nekem mondani az evolúcióelmélettel kapcsolatos teológiai ismereteket, vagy közelebbről: ismeri-e Pierre Teilhard de Chardin evolúcióra vonatkozó nézeteit. És hát ismertem, amit Jelenits atya hittanóráinak köszönhettem. Chardin művei csupán 1-2 évvel azelőtt jelentek meg, én frissen érettségizett diákként – kiváló tanáraimnak hála – mégis birtokában lehettem a kor legmodernebb ismeretanyagának. Annyit kaptunk a piaristáktól útravalóul a puttonyba, hogy azzal egyszerűen boldogulnunk kellett, még ilyen szembeszélben is, mint ami akkor fogadott minket katolikus gimnáziumból kilépve a világba.
dr. Wettstein András: Azt tudni kell, hogy az előttünk végzett osztályokból még alig-alig vettek fel valakit orvosi egyetemre. Az egyik felettünk levő osztályban, a néhány évvel idősebb diáktársaink közül volt, aki ötször próbált felvételizni színjeles bizonyítvánnyal az orvosira, de mindannyiszor elutasították, nyilvánvalóan nem a képességei miatt, hanem mert katolikus iskolából jött. Ezzel szemben a mi osztályunk példája azt mutatja, hogy mire mi leérettségiztünk, már puhult annyit a rendszer, hogy a legjobb képességű diákokat akkor is felvették az orvosi egyetemre, ha katolikus gimnáziumban végeztek – talán rájöttek, hogy ezzel ők is jól járnak hosszú távon. Az osztályunkból összesen négyen jelentkeztünk orvosira (Ambrus László fogorvosnak ment), és mind a négyünket felvettek, csakúgy, mint a másik osztályból dr. Andrássy Pétert, aki ma a Bajcsy-Zsilinszky Kórház belgyógyászati-kardiológiai osztályvezető főorvosa. Úgy gondolom, hogy ez nem a mi érdemünk volt, hanem ennyit változott a rendszer: ellenszelet éreztünk ugyan, de ha jól teljesítettünk, beengedtek minket. Persze azért az én felvételimen is ott volt egy KISZ-es, aki megkérdezte, hogy miért nem vagyok KISZ-tag, mire azt feleltem, hogy a piaristáknál nincs ilyen. De ennek ellenére felvettek. Az is igaz viszont, hogy a Marxról elnevezett közgázra például a mi időnkben is teljesen reménytelen lett volna bejutni, így ezt az irányt én is részben ezért vetettem el, pedig egy ideig gondolkodtam rajta.
Ön milyen útravalót kapott a piaristáktól? Mi az, amit magával vitt a gimnáziumi évekből a további életére és amit máig őriz?
dr. Kopniczky Zsolt: Hű, sok mindent kaptam azokból az évekből, így nehéz lenne egy vagy két dolgot kiemelni. De mindenképp kaptam egyfajta fegyelmet és egyfajta lendületességet és bátorságot. Annak a készségét, hogy érdemes bátran belevágni a dolgokba. A környezetemben azt látom, hogy sokakban ez nincs meg, és félnek hozzálátni egy-egy dolog megvalósításához, és én ezt látom, hogy mi, piarista öregdiákok talán bátrabban bele merünk állni egy-egy új kezdeményezésbe. Talán ez a sok gimis kirándulásból, a fiús légkörből is adódik – ott ciki volt azt mondani, hogy nem, ezt én nem merem, inkább mindenbe bátran belevágtunk. Ezenkívül a keresztény értékrendet tudnám itt is kiemelni, mint legfőbb útravalót, amit a piaristáktól kaptam. Hogy tudom, hogy nemcsak a szakma van, hanem ott van Isten és ott a család is. Hogy tudom, hogy felelősséggel tartozom embertársaimért, tudom, hogy ezt a világot nekünk kell valahogy összetartani. Hogy van egy nem evilági nézőpontom is, nem mindig mindent csak földi szemmel nézek. Isten és a hitem máig fontos szerepet töltenek be az életemben és négy gyermekemet is ebben a szellemben nevelem.
dr. Lang György: Egész egyszerűen azt köszönhetem a piaristáknak, hogy eligazodok a világban. Kaptam az élethez egy térképet és egy iránytűt, és megtanítottak, hogy hogyan kell ezeket használni. Olyan kézzel fogható tudást tudtam ott magamba szívni diákként, aminek azóta is jó hasznát veszem az életben. És még egyszer mondom, minket az érettségi után alapvetően egy zárt burokból, egy inkubátorból egy ellenszeles világba engedtek ki, de ennek ellenére minden adott volt számunkra ahhoz, hogy boldoguljunk ebben az ellenszélben is, mert minden szükségesből bőséggel pakoltak a tarisznyánkba útravalóul tanáraink. Amit kiemelnék még az eddigieken felül, mert ezt is a piaristáknak köszönhetem, az a túrázás szeretete, amit azóta is szenvedéllyel űzök. Lupus atya annak idején rengeteg kirándulást szervezett nekünk, és gyakorlatilag ezeket az élményeket éltem újra akkor, amikor például tüdőátültetésen átesett fiatalemberekkel megmásztam a Kilimandzsárót. A piaristáknál szerettem bele minden olyan tevékenységbe, ami a természethez közel viszi az embert.
dr. Wettstein András: Mi még a rendszerváltás előtt érettségiztünk. Kivételek voltunk azzal, hogy egyházi iskolába járhattunk. Nagyon benne volt akkor a piaristák szellemiségében, hogy nekünk a tudásunkkal és az emberségünkkel kell kiemelkednünk. „Tőletek több váratik el” – ezt sokszor hallottuk tanárainktól, és azt is, hogy mindannyiunknak külön-külön küldetésünk van a világban, és hogy bárhová is sodorjon minket az élet, mindenhol helyt kell állnunk. Eleve úgy készítettek fel minket, hogy a tudásunknak és emberségünknek köszönhetően egy adott esetben nem támogató közegben is boldogulni tudjunk és be tudjuk tölteni hivatásunkat.
Emellett belénk oltottak egy – mai szóval élve – társadalmi felelősségvállalást a természetjárás öröme és az önzetlen, egymást támogató közösségi lét megtapasztalásán túl. Mindezek életre szóló "kötelező házi feladatot" jelentettek számomra, hogy továbbadjam és mások számára is segítsek megteremteni e pozitív élmények megtapasztalását. E piarista forrásokból táplálkozva alapítottunk feleségemmel, Andrásfalvy Etelkával 25 évvel ezelőtt Budakalászon cserkészcsapatot, mely immáron közel 400 fős tagságával Magyarország egyik legnagyobb cserkészcsapata. Több évtizedes önkéntes cserkészmunka során nyaranta 150 fős nomád szárazföldi és vízi cserkésztáborokat szerveztünk, grundot, csónakházat, cserkészházat és utóbbi években óriás sátorral fedett közösségi műjégpályát építettünk, ahol utánpótlás jégkorongcsapatot szerveztünk, melynek létszáma közel 100 fő. Lang Gyuri barátommal hoztuk létre a kezdetben az amatőr evezést, most már a versenyszerű jégkorongozást is szolgáló VIDRA Sportegyesületet, melynek neve mozaikszó és jól kifejezi céljainkat és egyben gyökereinket is, hisz az egyesület hivatalos teljes neve: Vízi Diákok, Roverek és Amatőrsportolók Sportegyesülete.
Tombol a koronavírus-járvány harmadik hulláma. Lesz 40 éves érettségitalálkozójuk?
dr. Kopniczky Zsolt: Nagyon bízom benne, és – mint osztálytitkár – gőzerővel szervezem! Már a helyszín is megvan, hogy hol lenne, és reméljük, hogy májusban már az egészségügyi helyzet is lehetővé teszi majd az összejövetelt számunkra. Az orvoskollégákkal természetesen rendszeresebben tartjuk a kapcsolatot, hiszen minket mégiscsak a közös hivatásunk is összeköt, de nagyon jó lenne az osztályközösségünk többi tagjával is találkozni és újra felidézni a régi emlékeket.
dr. Lang György: Nagyon bízom benne, hogy megtartjuk. Tihanyba tervezzük és 3 napos összejövetelt szeretnénk, amiben lelki program is helyet kapna, azt Lupus atya vezetné. A vasárnapi szentmisére pedig a családtagokat, feleségeket, gyermekeket is várnánk szeretettel. Amúgy is nagyon összetartó közösség a miénk, és noha nem mindenki mindenkivel tartja rendszeresen a kapcsolatot, de nagyon szoros barátságok alakultak ki, például keresztgyerekeink vannak az osztálytársaink gyermekei között stb. Tehát kicsit olyan ez a közösség, mint egy nagy család. Nehéz megmondani, hogy májusig hogyan alakul a vírushelyzet és biztonsággal meg lehet-e tartani már ilyen összejöveteleket, de reméljük, hogy igen, mert nagyon készülünk rá.
dr. Wettstein András: Jó kérdés… Több mint fél éve kitűztük már az időpontot, de a vírushelyzet miatt szerintem most elsősorban senkinek nem ekörül forognak a gondolatai. Jó lenne, ha meg tudnánk tartani, bízzunk benne, hogy így lesz. Nagyon összetartó osztályközösség a miénk, hiszen annak idején rengeteg közös kiránduláson vettünk részt a biciklitúráktól kezdve az evezőstúrákon át a vitorlástúrákig, és a közös élmények összekovácsoltak minket. Még sítúráink is voltak, ami abban az időben nemigen volt elterjedt. Azóta persze eléggé szétszóródtunk a világban, úgyhogy a 40 éves osztálytalálkozó jó apropó lenne az újbóli találkozásra. Általában mindig egyből ott folytatjuk, mint ahol legutóbb abbahagytuk, akkor is, ha több év telt el az előző találkozásunk óta. Lupus atyával például azóta is tartjuk a kapcsolatot.
Borbás Bálint
A szerző a szegedi Dugonics András Piarista Gimnáziumban végzett 2007-ben,
a három interjúalany a budapesti Piarista Gimnáziumben végzett 1981-ben.
Piarista Rend Magyar Tartománya
