Jelenits István gondolatai Urunk mennybemeneteléről – Mk 16,15–20
A pünkösdöt megelőző vasárnapon Jézus mennybemenetelét ünnepeljük. Az ünnepi mise evangéliuma az ide
A Feltámadott megjelenéseiről bizonyára tudott Márk is, ha nem hitt volna bennük, meg se írta volna az evangéliumát, de úgy érezhette, hogy ezek már nem tartoznak bele abba a könyvbe, amely végül is Jézus nyilvános működését mutatta be. Később Máté, Lukács, majd János a maguk evangéliumába már belefoglalták a Jézus húsvéti megjelenéseiről szóló híradást is, és valószínűleg akkor, amikor mind a négy evangélium egymás mellé került, csonkának érezték a Márkét, kiegészítették a másik három idetartozó szövegrészeinek ügyes kivonatával, így készülhetett el már nagyon korán a jelenlegi Márk-záradék, amelyet az egyház szent, sugalmazott szövegnek ismer el, s a Jézusról szóló beszámoló hiteles részének tekint.
Ebben a szűkszavú szövegben valójában egyetlen mondat számol be arról, hogy a föltámadott Jézus „a mennybe ment" és elfoglalta az őt megillető helyet „az Atya jobbján". Ezek nyilván képes kifejezések, Isten nem egy világon kívüli „helyen" tartózkodik, valahol „fönn", hisz jól tudjuk, forog velünk a föld, s ha Isten mindig a „fejünk fölött" volna, a mennynek is együtt kellene forognia a földgolyóval. Bizonyára jelképes értelmű a trónus is. Isten nem valami kitüntetett helyen „ül", inkább valami másféle létmódban létezik, s mindenütt jelen van, egyformán közel hozzánk, bárhol vagyunk is.
Egy bizonyos: Jézus nem azért támadt föl a halálból, hogy földi életét ott folytassa, ahol abbamaradt, s aztán előbb-utóbb újra meghaljon, most már visszavonhatatlanul. Inkább úgy támadt föl, ahogyan majd a világ végén mi is föltámadunk. „Elment" közülünk, megdicsőült testével az öröklétbe költözött. Nem szereplője többé a mi történelmünknek, mint ahogyan születésétől haláláig az volt. Valamiképpen mégis velünk maradt, kevésbé kézzel-foghatóan, de valóságosan. Az Oltáriszentségben eledelünk lett. Megtartja azt az ígéretét is, hogy közénk jön, ha akár csak ketten-hárman összejövünk „az ő nevében". Valóban „együtt munkálkodik velünk", ahogyan a mai evangélium írja, akkor is, ha mások nem veszik észre. Megtisztítja a szívünket, bátorrá, találékonnyá tesz Isten és az emberek szolgálatában. Hogy egyszer minket is elvezessen oda, ahol „helyet készít azoknak, akik Uruknak" ismerik.
Jelenits István
Forrás: Új Ember, LXV. évf. 21. (3171.), 2009. május 24., 2. old.
