Jelenits István írása az Új Ember 2009. szeptember 20-i számából
Hitoktatás és keresztény nevelés: Iskolában vagy a templomban – ez itt a kérdés?
Manapság nemigen gondolunk arra, hogy az iskola alig
néhány évszázada kapott olyan központi szerepet az ember és a társadalom
életében, mint amit mi szinte magától értetődőnek tekintünk. Az ókorban és a
középkorban csak egy szűk csoportnak volt szüksége iskolás műveltségre. Az
emberek túlnyomó többségét a család készítette föl az életre, a fiatalok saját
tapasztalataikkal gyarapították ügyességüket, tudásukat, később azon
igyekeztek, hogy gyermekeiknek azt adják tovább, amit maguk a szüleiktől
kaptak.
Az újkorban a könyvnyomtatás, a világ kitárulása, a
természettudományok és a technika gyors fejlődése tette szükségessé, hogy
egy-egy új nemzedék ne csak beszélni tanuljon meg, hanem írni-olvasni is, s
világra nyíló érdeklődését szakemberek elégítsék ki rendszeres ismeretek
átadásával. A XVII. század óta egyre több iskolázott emberre lett szüksége a
társadalomnak. A modern állam egykettőre törvénybe iktatta a fiatalok általános
tankötelezettségét. S az új szerephez jutott iskolát nemcsak oktató intézménnyé
tette, hanem a fiatalok első tágasabb közösségi tapasztalatainak színhelyeként
is tekint rá. Ha minden nagykorú állampolgár szavazójoggal rendelkezik, s a
közélet felelős tényezője lesz, jó, ha korán megszokja, hogy sokan sokfélék
vagyunk, s egymás megértésére kell törekednünk, kölcsönös együttműködésben
építhetjük a jövőnket.
Az állam mind nagyobb szerepet vállalt az iskolák
létesítésében, működésük törvényi szabályozásában. A nagy totalitárius
diktatúrák arra törekedtek, hogy az iskolák segítségével akár a szülők
nemzedéke ellen fordítsák a fiatalokat. Azzal a jelszóval, hogy az állam többet
tud a szülőknél – a jövőről, s a fiatal nemzedéknek javára lesz, ha helyettük ő
határozza meg oktatásukat és nevelésüket.
Az egyház a második világháború után, a II. vatikáni
zsinaton fogalmazta meg azt a tanítását, hogy a fiatal nemzedék neveléséről
elsősorban a szülőknek kell gondoskodniuk. Az állam kötelessége, hogy ebben –
iskolák alapításával, működtetésével – segítségükre legyen, de a közoktatás
lehetőségeit úgy kell kialakítania, hogy a szülők többféle iskola közül
választhassanak. Például a hívő, keresztény szülők találjanak megfelelő egyházi
iskolát, amely az állam törvényi előírásai szerint s az állami
költségvetésből részesülve, de keresztény szellemben oktatja s neveli a
rábízott fiatalokat. Ezen túl arra is igényt formál az egyház, hogy az állami
iskolákban is jelen legyen – legalább választható tárgyként – a hittan.
A hívő szülőket több, esetleges körülmény arra késztetheti, hogy állami
iskolába írassák gyermeküket, de ott is meg kell kapniuk azt a lehetőséget,
hogy más tanulmányaikkal egyidejűen hitoktatásban részesüljenek.
Vajon nem volna egyszerűbb, ha a hit tanítását – vagy a
hitre nevelést – az egyház saját intézményeiben, az iskoláktól függetlenül
végezné? Nálunk, Magyarországon a marxista diktatúra idején papíron megvolt a
szülők joga arra, hogy iskolai hittanra járassák a gyerekeiket, de ennek a
jognak a gyakorlása áttörhetetlen falakba ütközött. A diktatúra lassú enyhülése
viszont lehetővé tette, hogy a plébániák körül kialakuljanak ifjúsági
csoportok, s azokban helyet kapjon az iskolából kiszorított hitoktatás. Sokan
úgy gondolják, hogy ezek az eredetileg kényszerpályának tetsző lehetőségek mára
jónak, fejlődésképesnek bizonyultak, mellettük kár az iskolai hitoktatás
visszaállításán fáradozni.
Az egyháznak valóban van a templomban s a templom körül
állandó tanító tevékenysége, s ezzel tudatosan, szervezetten fordul a
fiatalokhoz is. A rendszeres vasárnapi prédikáció és a plébánián folyó, főként
a szentségek fölvételére előkészítő katekézis azonban nem pótolja, inkább csak
személyesebbé teszi, kiegészíti a rendszeres hitoktatást, annak viszont természetes
„helye" az iskola. Az iskolában tantárggyá válik a hittan, s ezzel veszít
személyes, megszólító jellegéből, viszont teljesebbé, rendszeresebbé lesz. Egy
elsőáldozási előkészítésben például szót lehet ejteni általában a szentségekről,
meg lehet tanítani a gyónásra- áldozásra készülőket arra is, hogy
felnőttkorukban majd részesülhetnek a házasság szentségében, ha fiúk, pappá
lehetnek, de a hét szentség „objektívebb", egyforma gondossággal történő
bemutatására az iskolai oktatásban kerülhet sor.
A modern iskolai oktatóprogramokat nagyon tudatosan
hozzáigazítják a fejlődéslélektan korszakhatáraihoz. Az iskolai hitoktatásnak
is alkalma van varra, hogy a hittani, erkölcstani, liturgikus
„tudnivalókat" a fiatalok korához, más tárgyakból szerzett ismereteihez
igazítsa. Jézus Anyját már a kisgyermek Szűz Máriaként szólítja meg, de még az
elemista sem ismeri, nem is kutatja a szűz szó jelentését, s jóval
később jön el az ideje annak, hogy egy fiatal – középiskolás korában – a szeplőtelen
fogantatás hittételének értelméről tanuljon.
A hit maga, mint személyes meggyőződés, Jézushoz és Jézus
egyházához való tanítványi hűség: kegyelem, önkéntes, személyes
„teljesítmény". Ha erre gondolunk, azt kell mondanunk, hogy a szülőknek
elsősorban imádkozniuk kell gyermekeikért, hogy Istentől megkapják a hit
ajándékát. Ugyanakkor gondolniuk kell arra is, hogy saját hitükkel, hitből
fakadó életükkel kedvet támasszanak gyermekeikben erre a hitre. Mit meg nem
teszünk azért, hogy világi tudományokban, művészetekben, ügyességekben való
otthonosságunkba bevezessük a nyomunkba lépőket! Hiszen magunk tapasztaltuk,
hogy ezek adnak tartalmat, örömet a munkánknak és az életünknek. Ugyanilyen
tudatos, de könnyed, találékony igyekezettel ébresztgetjük gyermekinkben a hit
iránti érdeklődést, a hitben való elköteleződés igényét is. De amellett azon is
fáradoznunk kell, hogy egy hitbéli műveltséget átadjunk nekik, vagy ha
már nagyobbak, hogy velük együtt tegyük saját hitbéli műveltségünket korszerűbbé,
a világi műveltséggel folytatott „párbeszédben" elevenebbé. Ez történik az
iskolai hitoktatásban.
II. János Pál pápa tizenegy éve, 1998. szeptember 14-én
írta alá Fides et ratio (A hit és az értelem) kezdetű enciklikáját. „A
hit és az értelem mintha két szárny volna, amely lehetővé teszi, hogy az emberi
szellem az igazság szemléletére eljusson" – ez a körlevél első mondata.
Később (a 48. pontban) pedig ezt olvassuk: „Az értelem, megfosztva attól a
serkentéstől, amit a kinyilatkoztatás jelent, mellékutakra tévedt, emiatt
már-már szeme elől veszti végső célját. A hit viszont, ha lemond az értelemről,
az érzelmi megrendülésre és a tapasztalatra veti a hangsúlyt, s ezzel azt
kockáztatja, hogy elveszti egyetemes jelentését." A hit és az értelem
módszeres „párbeszédének", együtt növekedésének természetes „helye"
az iskola.
A polgárainak emberi méltóságát biztosító államnak
feladata, hogy iskoláiban biztosítsa a fiatalok lehetőségét a hittan
tanulására. Nem úgy, hogy a hittanárok fizetését az egyháztól várja, hiszen ha
fakultatív tárgyként megjelenik egy iskolában a tánc vagy a tehetségesebbek
igényeit biztosító különleges zeneoktatás, annak költségét is az állam állja –
az adófizetők pénzéből, akik közé a szülők is tartoznak. Az egyház dolga, hogy
megfelelően képzett, megbízható hitoktatókról gondoskodjék. Olyanokról
természetesen, akik meggyőződéssel vállalják, élik a hitet, amelynek oktatói. A
szülőknek pedig ki kell küzdeniük mindezt, s aztán oda kell lépniük a
gyermekeik mellé, nem azért, hogy számon kérjék tőlük, tanulják-e ezt a „különös"
tantárgyat, hanem hogy velük együtt újra meg újra végigjárják a hitbéli
műveltség útjait, s közben maguk is megfiatalodjanak.
A papok éve van, talán lesz év, amelyben a világi
hitoktatókért is imádkozunk. Addig is jó törődnünk velük. Nem könnyű, de nagyon
szép a szolgálatuk.
Jelenits
István
