A Veszprémmel szomszédos, néhány száz főnyi, német ajkú község, Márkó a 20. században négy szerzetessel is gyarapította a piarista rendet. Gombos (Groszmann) Antal (1877-1952) az
A Veszprémmel szomszédos, néhány száz főnyi, német ajkú község, Márkó a 20. században négy szerzetessel is gyarapította a piarista rendet. Gombos (Groszmann) Antal (1877-1952) az 1930-as években a veszprémi gimnázium igazgatója volt, Ifjú (Jung) Sebestyén (1907-1978) pedig a kecskeméti gimnáziumot vezette nehéz időkben 1950-től 1969-ig.
A fiatalabbaknak már nem adatott ilyen karrier, mert 1950-ben a diktatúra által engedélyezett rendi „kereten" kívül rekedtek. Bakonyi (Bauer) János (1913-1966) szülőfalujában élt bérelszámolóként, Somhegyi (Heizer) Mihály (1915-1983) pedig a budapesti Chinoin gyógyszergyár munkása lett. Még korábban, latin-német szakos egyetemi hallgatóként, azonban ők ketten pótolhatatlan munkát végeztek Márkó néphagyományainak megmentéséért. Bakonyi János 1940-ben Márkó német nyevjárásáról írta meg és tette közzé doktori disszertációját, Somhegyi Mihály pedig a falu néprajzát dolgozta föl, de munkájának megjelenésére már nem kerülhetett sor. Dolgozata és a hozzátartozó, egyedülálló fénykép-, rajz- és kottagyűjtemény évtizedekig íróasztalában, majd a rendi levéltár polcain rejtőztek. Pedig közben az 1945 utáni kitelepítés szétszórta a falu lakóit, egykori szokásaik, életük és dalaik a feledésbe merültek. Somhegyi Mihály írása egy elsüllyedt világ utolsó hírmondójává vált.
Végül, hosszú előkészítő munka után Márkó önkormányzata Márkusné Vörös Hajnalka, a Veszprém Megyei Levéltár munkatársa szerkesztésében közreadta a Márkó néphagyományai című kötetet, amelynek gerincét Somhegyi Mihály írása, fényképei, és rajzai teszik ki, kiegészítve Szilágyi-Kósa Anikó tanulmányával a márkói német nyelvjárásról és névhasználatról (amely jórészt Bakonyi János kutatásaira támaszkodik). A könyv bemutatója 2010. szeptember 18-án volt Márkón, az „új iskolában".
Somhegyi Mihály az első világháború utáni népi mozgalomra jellemző józansággal és szeretettel, az etnográfiai szakirodalommal fölvértezve, de a helyi viszonyok bensőséges ismeretében írt szülőfaluja gazdálkodásáról, viseletéről, szokásairól és dalairól. Jellemző, hogy olyan részleteket is ismert, mint hogy lánykéréskor a legény édesanyja este, feltűnés nélkül, „más ürüggyel jelenik meg" a lány szüleinél, hogy tudakozódjék szándékaikról (nachfragen). „Kedvező fogadtatás esetén a beszélgetés során csakhamar belemerülnek a panaszkodásba a szomorú kilátások, a nehéz munka és a fiatalok miatt, akik annyi pénzükbe kerülnek, pedig már itt volna az ideje, hogy maguk gondoskodjanak magukról." Különösen bőséges a dalokról szóló fejezet, hiszen a szerzőnek már nagyapja is búcsúvezető előénekes volt, de szívmelengető a Mikulás (der Niklo) látogatásának, a lányok karácsonyi játékának (Christkindl) vagy a gyerekek imádságainak részletes leírása. „Az édesanya a kisebbekkel együtt mondja az imádságot, majd meghinti őket szenteltvízzel, s az álmos szemek lassan-lassan lecsukódnak. Rövidesen az egész ház elcsendesül, csak az utcán kopognak néha-néha léptek. Az alabárdos éjjeliőr sátál nagy bundába takarózva, de az órákat már nem jelzi épületes versek elmondásával."
Márkó néphagyományai. Szerk.: Márkusné Vörös Hajnalka, Veszprém, 2010, 7-230.
Tartalom: Somhegyi (Heizer) Mihály SchP,: Márkó néprajza (7-233); Szilágyi-Kósa Anikó: Márkó nyelvjárása és tulajdonnevei (231-295)
