„Aztán megszólalnak a harangok és bevonulunk. Sok püspök vesz részt a szertartáson, otthonról, Magyarországról, a szomszédos országokból, görögkatolikusok is, a református testvér
Október 29-én este érkeztem meg Temesvárra, a repülőtéren Kocsik Zoltán, a Gerhardinum fiatal spirituálisa várt, ő vitt be szállásomra, a püspökségre. Útközben Bogdánffy Szilárd másnapi boldoggá avatásáról beszélgettünk és természetesen a vértanú püspök temesvári kapcsolatairól, hiszen ebben az egyházmegyében született, itt járta iskoláit és itt érettségizett a piarista iskolában. Utódiskolánk, a Gerhardinum diákjai közül sokan jelentkeztek a nagyváradi szertartásra, de csak mintegy húsz diáknak jut majd hely a mikrobuszban. Válogatni kellett a jelenkezők közül – érdemeik szerint. A püspökségre érkezvén az éppen útnak induló Johann Dirschl helynökkel találkozom. Tréfásan megjegyzi, hogy már mindenki elutazott Nagyváradra, tehát őrizzem jól a palotát, mert egyedül maradok éjszakára a püspökségen.
Másnap hajnalok hajnalán egykori iskolánk udvarán húsz fázós és álmos diák gyülekezik, két tanárnő, kedves nővérek és Kocsik spirituális. Elhelyezkedünk a mikrobuszban és nekiindulunk a három-négy órásnak ígérkező útnak. Még sötét van, csöndes beszélgetés közben hagyjuk el a várost. Aztán előkerülnek a rózsafűzérek, egy diák felolvassa az első titkot románul, egy másik magyarul, aztán kis szünetekkel követik egymást a tizedek. Az egyik románul, a másik magyarul. Románul mindenki tud, de amikor a magyar nyelvű üdvözlégyekre kerül a sor, mondják azt velünk együtt a román diákok is. A spirituális atyától megtudom útközben, hogy az iskola diákjainak nagy százaléka román és magyar, de van köztük – igaz kis számban – cseh, horvát és bolgár nemzetiségű is. A Bánát mindig soknemzetiségű és sok-kultúrájú vidék volt.
Tíz óra felé érünk Nagyváradra, ahol már nagy a készülődés. Zarándokcsoportok jönnek zászlókkal énekelve és imádkozva, megyünk lassan mindnyájan a székesegyház felé. Példaszerűen megszervezett minden, rengetegen érkeznek. A székesegyház már megtelt, az előtte lévő téren sokszáz ember hatalmas kivetítőn követheti majd az eseményeket. Kiváltságos helyzetben vagyok, a püspöki palotában invitálnak. Elválok a diákoktól, akik igyekeznek még bejutni a templomba, hiszen nem mindennapos élmény részt venni egy boldoggá avatáson. Szent László királyunk oltárra emelése óta nem volt ilyen esemény Nagyváradon.
Aztán megszólalnak a harangok és bevonulunk. Sok püspök vesz részt a szertartáson, otthonról, Magyarországról, a szomszédos országokból, görögkatolikusok is, a református testvérek és az evangélikusok is képviseltetik magyukat, csak az ortodox egyház püspökei nem jöttek el. Nehezen alakul még az ökumenizmus… A köszöntők után megkezdődik a szentmise, majd a pápa képviselője, Angelo Amato érsek felolvassa a pápai levelet, ezután tapszúgás közben lehull a lepel az egyik mellékoltár fölött függő, nagyméretű Boldog Bogdánffy Szilárd festményről. A szentmise végén sokan könnyes szemmel éneklik a Te Deumot és a magyar himnuszt. Ezt is megértük…
A szertartás utáni agapén örömmel találkozom régi ismerősökkel és otthoni rendtársakkal: Budapestről Tőzsér Pál és Urbanek Rudolf, Csíkszeredából Sárközi Sándor képviselte a piaristákat. Nem egy ismeretlen ottani pap, amikor megtudja, hogy piarista vagyok, azonnal sorolni kezdi nagy hálával és szeretettel azokat a piaristákat, akiket ismert, akik tanították: Simon István, Cservény Albin, Gyulai László, Való Ferenc, Erdély István, Gyulai László…- nagyszerű emberek voltak, mondják és természetesen kérdezik, hogy mikor megyünk vissza Romániába, mikor nyitunk újra iskolát. Nehéz válaszolnom…
A diákok a spirituális atyával ebéd után végigjárták a város nevezetességeit, majd visszatértek a püspöki palotába és a székesegyházba. Összetalálkoztak Böcskei László püspökkel, aki nagy örömmel fogadta őket, elbeszélgetett velük, hiszen egyiküket-másikukat ismeri is, temesvári püspöki vikárius korában nagyon sokat tett a diákokért és sokat harcolt azért, hogy a csodálatos és most megújuló épület újból a miénk, piaristáké legyen és rendeltetésének megfelelően egyházi iskola működhessen benne.
Aztán indulunk hazafelé. A diákok a napi élményekről beszélgetnek, örömmel mutatják a szép bronz Bogdánffy emlékérmeket, amelyet a püspöktől kaptak ajándékba. Aztán fáradhatatlanul énekelni kezdenek, főleg az énekkarban tanult latin énekeket, de felhangzanak taizéi dallamok is, román és magyar egyházi, vallásos, ifjúsági dalok. Kocsik atya mosolyogva mutat hátra, az egyik magyar éneket hangosan előéneklő fiúra: román, nem tud magyarul, de a magyar éneket azt örömmel énekli. Késő este érkezünk vissza Temesvárra, búcsúzkodunk az iskolaudvaron. Valaki megjegyzi: igaz, hogy korán kellett kelni és igaz, hogy későn értünk haza, de látszik, hogy az új boldog szerette a diákokat, mert ezen az éjjelen kell visszatekerni az órákat és így egy órával többet aludhatunk…
Ruppert József Sch.P.
A szerző temesvári élményeiről írt beszámoló itt, a kolozsvári úti beszámoló pedig ezen a linken keresztül olvasható.
