Egy-egy tanév vége felé megszokott jelenség, hogy öregdiákok jelennek meg az iskolában, érettségi találkozóra gyülekeznek. Idén június elején Temesváron is eljöttek a piarista Alma Materbe a véndiákok
Egy-egy tanév vége felé megszokott jelenség, hogy öregdiákok jelennek meg az iskolában, érettségi találkozóra gyülekeznek. Idén június elején Temesváron is eljöttek a piarista Alma Materbe a véndiákok, de itt most valami rendkívüli történt. A találkozó három napig tartott…
1. nap: június 1.
Nemzedékek találkozója
Az iskola főkapuja zárva van a tatarozás miatt. Az érkező öregurak az udvarra lépnek be, szemük hosszasan megpihen a délutáni napon pirosló új tetőcserepeken. Megelégedett mosollyal néznek egymásra és mondogatják, hogy ha tető rendben van, akkor már nem kell félni újabb beázásoktól. A püspök úr gondoskodása megmentette az épületet. A 102 éve felavatott csodálatos iskolaépületet ugyanis az 1948-as államosítás óta a műszaki egyetem használta, de nem végzett rajta semmi karbantartást. A tető lassan tönkrement, a hetvenes években egy alkalommal a könyvtár fölött beszakadt, két napig folyt be a víz… Több ezer könyv ment tönkre. Ácsok kopácsolnak a bejárat fölötti részen, a lebontott torony is visszakerül majd a helyére. Sajnos Szent István és Szent Imre szobrát az ötvenes években leszedték és összetörték…
Az öregdiákok eztán fölballagnak az első emeletre, a díszterembe, úgy mondják: az aula magnába. Jakab Ilona, a Gerhardinum igazgatója és Kocsik Zoltán spirituális nagy gonddal készítették elő a termet: középen hatalmas virágcsokor, körben székek. Miskovits István öregdiák rendkezkedik, nem engedi egymás mellé ülni őket, mert most valami különleges következik: megjelennek a mai növendékek is, vagy harmincan-negyvenen. Tizenéves fiúk és lányok, a Gerhardinum jelenlegi diákjai. Most ők koptatják azokat a köveket, amelyeket több mint fél évszázada az öregdiákok. Közös találkozóra gyűlnek össze: a nemzedékek találkozójának ad ma helyet a díszterem.
Megilletődött csend… Az igazgatónő köszönti a két tucatnyi öregdiákot és mostani növendékeit. Az iskolának komoly törekvése, hogy ébren tartsa a piarista szellemet, átvegye és folytassa a piarista hagyományokat. Most első kézből, meguktól a véndiákoktól szeretnék hallani: milyen volt az a régi világ, amelyben ők voltak diákok, milyenek voltak a piarista tanárok, hogyan tanítottak, milyen módszerekkel… Miskovits úr mesél egy kicsit, aztán a diákok elkezdenek kérdezni. Hol az egyik, hol a másik öregdiák válaszol. Az az érzésem támad, hogy mintha egy-egy pedagógus veszett volna el bennük, mert mindig pontosan tudják, hogy milyen módon kell válaszolni: a gyerekek nyelvén és mindig építően. Életükből is elmesélnek történeteket, és mindennek az a végső kicsengése, hogy az iskolában kapott útravaló volt az, amely megsegítette őket a világháború, majd a kommunista diktatúra keserves éveiben, hogy az a hit, amelyben itt erősödtek meg hogyan adott erőt nekik életük nehéz óráiban.
Úgy terveztük, hogy egy órás legyen a beszélgetés, de két és fél órásra nyúlt… és bizony még lettek volna kérdések. Aztán mindenki elbúcsúzik szomszédjaitól, mosolygós öreg tekintetek találkoznak a kamasz pillantásokkal. A diákoknak most már kicsit élő valósággá vált az, amit eddig már sokszor hallottak a piarista iskoláról, tanárokról. Szomszédom, Pogány úr tovább beszélget még két diákfiúval, aztán búcsúzóul azt mondja nekem: tetszik tudni, ezek a fiatalok magukkal vitték erről a találkozóról azt a mi meggyőződésünket, amelyet piarista tanáraink neveltek belénk, hogy csak hittel, tisztességgel, becsülettel, és a másik ember iránti tisztelet megtartásával lehet felépíteni egy szebb és jobb világot. Nem fognak megváltozni holnaptól, de valamit magukkal visznek erről a találkozóról. A két diákfiú mosolyogva bólogat.
2. nap: június 2.
Liturgia a belvárosi temetőben
A temesvári belvárosi temetőben 12 piarista tanár nyugszik. Az első az 1918-ban elhunyt Simon Gyula, az utolsó a 2005-ben meghalt Való Ferenc. Az idő nagyon megviselte a háborús anyagból készült sírkereszteket, a feliratok is lemosódtak, eltűntek. Már a 2009-ben tartott nagy öregdiák találkozón felvetődött az ötlet, hogy fel kellene újítani a sírkertet, új kereszteket kellene készíttetni. A magyar tartományfőnökség anyagi áldozatával sikerült elvégezni ezt a felújítást: a nagy sírkövet, amelyre a piaristák nevei vannak felírva lecsiszoltattuk, újra irattuk a neveket. Új, időtálló fémből készültek az új keresztek, rajtuk vésett nevekkel.
A Gerhardinum diákjainak kihirdették, hogy délután négy órakor lesz a sírmegáldás, de arra való tekintettel, hogy még másnap tanítás van, nem kötelező erre kimenni. Ennek ellenére kijött a kb. húsz tagú kórus, mindnyájan gerhardinumos egyenruhában és még vagy harminc diák. Valami csakugyan meghathatta őket az előző napi beszélgetésből. A sírkert körül ott álltak az öregdiákok is, hiszen az ott nyugvók közül többen tanáraik voltak, vagy ismerték őket.
Aztán megszólal egy halottas ének. Böcskei László nagyváradi püspök végzi a szertartást, előbb magyarul majd románul köszönti a jelenlévőket. A szentleckét egy diáklány olvassa föl magyarul. Újabb ének után az evangéliumot románul Szilvágyi Zsolt józsefvárosi plébános, piarista konfráter olvassa föl. Johann Dirschl általános helynök magyarul és románul beszél az egybegyűltekhez. Ezután Higyed István református lelkész, maga is piarista öregdiák mond érces hangon ugyan, de elérzékenyülten beszédet, Áprily Lajost idézi. A püspök úr megáldja a sírokat, majd egy fiú szép koszorút helyez a síremlékre, tizenkét diák pedig belép a sírkertbe és egy-egy égő mécsest helyez a sírokra. Megilletődött csend, majd a Miatyánkot imádkozzuk két nyelven is. Váratlanul egy öregdiák penderül ki középre és fejből, emelt hangon egy istenes verset szaval el: Itt állok előtted, Uram…
Aztán megindulunk hazafelé. Mindenkit meghat a diákok fegyelmezett viselkedése, de főleg az a tény, hogy annak ellenére, hogy nem volt kötelező, mégis, ennyien eljöttek. De eljönnek Halottak napján is, az egész iskola kivonul és imádkoznak, koszorúznak, mécsest gyújtanak. Az imádság, a tisztelet, a szeretet és az emlékezés összekapcsolja ezekben a pillanatokban piarista elődeinket ezekkel a mai diákokkal.
3. nap: június 3.
Öregdiák találkozó
Reggel 8 óra felé már öregdiákok gyülekeznek a piarista templom előtt. Miskovits úr gondosan kis nyakba akasztható cédulákat készített mindenki számára, örömmel veszik fel, mosolyogva viselik. Jönnek, jönnek egyre többen, rácsodálkozó köszöntések hangzanak el az egymást sok-sok éve nem látott barátok örömével. Igazából ma az 1946-ban végzettek ünneplik 65. érettségi találkozójukat, de erre az alkalomra – hagyomány teremtési céllal – meghívtak mindenkit, öregebbeket, fiatalabbakat, azokat is, akik csak pár évet jártak a „piáriba" – ahogyan ők mondják. Találkozzunk minden évében, emlegetik, amíg élünk…
Aztán a kis csoport bevonul a templomba, ahol latin nyelvű, de mai ritusú szentmise kezdődik. A főcelebráns a hagyományok szerint Túry László kanonok úr, maga is piarista diák, két éve már nyugdíjban van a csákovai papi otthonban, de az érettségi találkozók szentmiséit emberemlékezet óta mindig ő celebrálta. Vele koncelebrálnak Szilvágyi Zsolt józsefvárosi plébános, piarista konfráter, Kocsik Zoltán spirituális és jómagam. Túry atya köszönti a jelenlévőket, majd felhangzik az O Pater parvulorum himnusz. A diákkórus énekli, de a kórus tagjain kívül föl föltűnnek gerhardinumos diákok is a padokban az öregdiákok között. Az olvasmányt és a hívek könyörgését is ők olvassák. Túry atya mond szentbeszédet, majd Higyed István tiszteletes úr veretes beszéde következik. Bocskaiban, református palástban és sapkában ott van velünk a szentélyben, itt teljes az ökumené. Nem színház ez, igazgi bartáság fűz össze vele mindnyájunkat. Magam is szólok pár szót: köszönetet mondok a mai diákoknak a jelenlétért és előkészítő munkájukért, az öregdiákoknak pedig ragaszkodó szeretetükért. A szentmise végén Kocsik atya köszöni meg a jelenlétet.
Átmegyünk az aula magnába, ahol Jakab Ilona igazgató köszönti az öregdiákokat. Kevés vendég is van: két piarista nővér Nagykárolyból, egy két bekiváncsiskodott diák, a kiváló történész Parvulescu igazgató úr egy szomszédos iskolából, megérkezik még Szekernyés János helytörténész is. Ezután Miskovits úr lép ki a színpadra és méltóságteljes ünnepélyességgel kibont egy papírtekercset, majd felakasztja az ott lévő állványra. Wolf János néz ránk a képről szigorú tekintettel, ő volt „Jani bácsi", a 65-ös találkozósok osztályfőnöke.
Ezután következik maga a találkozó, az osztályfőnöki óra, ahol Wolf Jánost most Miskovits úr helyettesíti. Bölcs és igaz szavakat mond diákkorukról, a tanáraiktól kapott nevelésről. Négyen tudtak eljönni az osztályból a találkozóra, egyenként kijönnek a többiek elé és beszámolnak életükről. Nem mindent értek, mert többnyire románul beszélnek, de a hallgatóság komoly arcából, a figyelő tekintetekből és a szemek sarkában megjelenő könnycseppekből látszik, hogy egyetértenek a beszélőkkel. De persze a mellettem ülő Pogány úr is segít, súgva fordítja nekem a fontosabb részeket. Aztán még többen is felszólalnak, beszámolnak életükről, iskolai emlékeikről. Magam is szót kérek és tolmácsolom a generális atya üzenetét és háláját az öregdiákok hűségéért és szeretetéért. Rohan az idő, már délre harangoznak. Zárszóként az időközben megérkezett Labancz Zsolt provinciális úr mond szép köszöntést.
Lesétálunk az iskola menzájára, ahol szerény ebéd várja a résztvevőket. Mosolyogva nézem, hogy az egy pár később érkezett diák milyen természetességgel ül le a hatszemélyes asztalokhoz az öregdiákok mellé, oda, ahol éppen helyet találnak. Kamaszgyerekek és dédpapák ülnek egymás mellett… Talán megszületett valamilyen szeretet kapcsolat ezekben a napokban közöttük?
De az ebéddel még nincs vége a programnak. A véndiákok hősies elszántsággal mennek át a piarista múzeum két termébe, ahol tárgyi emlékek, képek sokasága őrzi a múltat. Az egyik szoba úgy van berendezve, mintha egy piarista tanáré lenne. Ő maga is ott áll a sarokban reverendában, cingulusban, ahogyan régen öltöztek a piaristák. Az egyik öregdiák alaposan megnézi és odahív. Tanár úr kérlek, a cingulus régen a bal oldalon lógott. Igaza van, megigazítjuk… Az íróasztalon vendégkönyv, tanulólisták, dokumentumok, rengeteg fénykép. Vele szemben található a „díszfal": a leghíresebb osztálytársak életújtát és eredményeit mutató tablókkal: mérnökök, feltalálók, olimpiai bajnokok, színészek sorakoznak ott… Az egyik sarokban DVD lejátszó, akinek több ideje van, az megnézhet egy-egy régebbi találkozóról készített filmet. De CD-k is sorakoznak mellette, dokumentumok az iskoláról, tanárokról, diákokról. Meg ha már így együtt a társaság, akkor mesélni kezdenek egymásnak, beszélgetnek. Késő délutánra jár már az idő, amikor oszlani kezd a társaság. Elbúcsúznak egymástól, tőlünk is. Mintha családtagokká váltunk volna… Egyedül maradunk a pár szervezővel a múzeumban. Miskovits úr, a főszervező megelégedett tekintetéből kiolvasom, hogy nem volt hiába a fél éves levelezés, előkészület, munka. Vége a triduumnak: valami rendkívüli dolog történt Temesváron…
Ruppert József SchP
