Lukács László piarista pap szerzetes, tanár, a Vigilia főszerkesztője lassan két évtizede vizsgálja „az idők jeleit” a rendszerváltozás utáni magyar társadalom és egyház életének történéseiben. Megfig
Lukács László piarista pap szerzetes, tanár, a Vigilia főszerkesztője lassan két évtizede vizsgálja „az idők jeleit" a rendszerváltozás utáni magyar társadalom és egyház életének történéseiben. Megfigyeléseit és elemzéseit legtöbbször a folyóirat első oldalán, máskor hosszabb tanulmányban fogalmazza meg. Párbeszédre, együtt gondolkodásra hívja az olvasót, az elmúlt két évtized történéseinek értelmezésére. A Kairosz Kiadó most kötetbe gyűjtve megjelentette Lukács László elemzéseit.
Lukács László a rendszerváltozás reményteljes hajnalán, 1992-ben, a visszakapott szabadság fogalmán tűnődve tényként állapítja meg, hogy a diktatúra évtizedei alatt „gátlásossá vagy éppen gátlástalanná lettünk. A szabadság levált az igazságról, az igazság elveszítette egyetemes érvényét, leszakadt az örök igazság talajáról." A Vigilia főszerkesztője emlékeztet rá, hogy a XX. század nagy vívmánya az emberi jogok deklarálása, ám fölteszi a kérdést: „… hová lett az emberi felelősség, a kötelesség, az érték és az erény kodifikálása? Elég-e kivívnunk az ember szabadságát, ha elfelejtettük, hogy mire tudja használni azt? Emberré tudunk-e lenni Isten nélkül?" Ugyancsak figyelmeztet a szerző a keresztény értelmiség felelősségére, amely „virrasztó, vigíliázó. Erre a mindig szükséges magatartásra itt és ma mindennél nagyobb szükség van. Kellenek a menedzserek és a bankárok, az üzletemberek és a politikusok is, ebben az országban és szerte a világon. De nem születhet újjá az igaz és nyíltszívű emberek nélkül, akik fel tudják mérni, mi ‘a szélesség és a hosszúság, a magasság és mélység’, mert „megismerték Krisztusnak minden ismereteket fölülmúló szeretetét, és beteltek Isten egész teljességével" – ahogy azt Szent Pál apostol írja (Ef 3,19).
Ugyanebben az évben a diktatúra nyomása alól végleg felszabaduló, újjászülető magyar egyház feladatait illetően Lukács László hangsúlyozza, hogy az egyház alapvetőnek tartja a szabad véleménynyilvánítás jogát, és sürgeti a párbeszédet nemcsak az egyházon belül, de a katolikusok, a többi keresztények, a katolikusok és a nem vagy másképp hívők, minden jóakaratú ember között, a Vatikáni Zsinat szellemében. A keresztény humanizmus és minden jó szándékú emberi törekvés útjainak találkozására van szükség, hogy közösen próbáljanak megvalósítani „egy igazságosabb és békésebb, boldogabb és testvériesebb világot." Egyúttal arra is figyelmeztet: nemzetünk sorsa múlhat azon, hogy újra népünk tanítójává, nevelőjévé válik-e az egyház.
1994-ben, amikor már túl voltunk a nagy reményekkel várt rendszerváltozás utáni első csalódásokon, s kiderült, hogy a piacgazdaság a többség számára nem hozta el a várt jólétet, sőt, sokan elszegényedtek, a Vigilia főszerkesztője szomorúan állapítja meg: „… utat tévesztettünk. A gazdaság is csak úgy működhet egészségesen, ha nemcsak a profitra, a hatékonyságra törekszik, hanem tekintetbe veszi az erkölcsi törvényeket és értékeket is." P. Lukács számára egyértelmű, hogy mindebben különösen fontos szerep jut az államnak és az egyháznak, s mindkettőnek megvan a maga nélkülözhetetlen feladata: „Az állam köteles gondoskodni azokról, akik veszteseivé, kárvallottjaivá lettek a gazdasági átalakulásnak, a föllendülésnek vagy éppen válságnak. Az egyház pedig isteni küldetését teljesítve emeli föl szavát az emberi méltóság, a személy, az élet védelmében, síkra száll a társadalmi igazságosság, a szabadság, a jogegyenlőség mellett, és segítségére siet az elnyomottaknak, a peremre sodródottaknak."
A következő esztendőben, 1995-ben Lukács László a tömegkommunikációnak a tömegek szellemét és lelkét romboló hatását elemezve rámutat: „Emberellenes kultúránk… egyre többeket tesz lelki nyomorékokká, sorvaszt ‘egydimenziós’, a tárgyak világával kielégülő emberekké. Évtizedek óta emlegetik a szekularizáció jelenségét: egyre több ember él úgy, mintha nem volna Isten. Újabb korszakhoz érkeztünk el: a dehumanizáció világába, amelyben egyre többen élnek úgy, mintha nem volnának emberek. A multimédia formálta agyak egyre merevebben elzárkóznak a szellem, az értékek és az igazságok, végső soron Isten elől."
Ezzel összefüggésben a 2001-es esztendőben Lukács László a modern ember életét alapvetően alakító és befolyásoló reklám- és szórakoztatóipar természetrajzát vizsgálva megállapítja: azt programozzák belénk, hogy „az élet csak akkor ér valamit, ha összkomfortérzésünk van, ha ‘feldobott’ állapotban vagyunk, ha kicsattan belőlünk az egészség és a vidámság. A szakadatlan mámoros boldogságot tartják egyedül kívánatosnak és ennek elérését ígérik a legkülönbözőbb szerek, eszközök, események révén." Ám ezekben az ígéretekben „az élet maga válik hazuggá és önpusztítóvá… Az élet valódi értelme homályosul el, a valódi örömök silányulnak el ebben a hamis világban. Korunk új haláltánca ez: amíg valaki fiatal, egészséges, erős és gazdag, amíg mámorosan boldog, addig érdemes tündökölnie az élet táncparkettjén. A többiek vagy maguk zuhannak bele a megsemmisülésbe, vagy félretakarítják őket az útból: ne rontsák a többiek mulatságát. Aki szakadatlanul és minden mást kizárva az örömöket hajszolja, az boldogtalanságra ítéli önmagát. Tartós és teljes boldogságra csak a szeretetben találhatunk."
A 2002-es esztendőben született egyik esszéjében P. Lukács összehasonlítja az erőszakra, az anyagi javak hajszolására épülő szekularizált világ és Taizé evangéliumi lelkiségét, szellemiségét, megdöbbentőnek minősítve a nyers köznapi valóság és Taizé élő és éltető szelleme közötti ellentétet: „Az egyik oldalon: folytonosan növekedni látszik a nyers érdekérvényesítés, a sikerért, az előnyökért másokat letiporni kész tülekedő és tolakodó erőszak a magánéletben és a közéletben, az egyes társadalmakban és a világpolitikában. Ugyanakkor folytonosan növekszik Taizé vonzása és kisugárzása: a megbocsátás és a bizalom, a kiengesztelődés és az Istenben elcsöndesülés, a belső megbékélés és az egyszerűség szelleme. Ráadásul éppen a fiatalok között, ők zarándokolnak évről évre tízezerszám Taizébe, hogy erőt merítsenek a testvérek életéből, közös imádságából, és fölfedezzék azt a békét, amely ismeretlen az erőszak világában." Lukács László a keresztény reménység hármascsillagának nevezi Roger testvért, Kalkuttai Boldog Teréz anyát és Boldog II. János Pált.
2005-ben Jézus Krisztus hirdetőinek és követőinek világban betöltött szerepét, feladatát vizsgálva P. Lukács hangsúlyozza, hogy a keresztény ember „két világban él. Ez teszi fájdalmassá és örömtelivé az életét, ez feszíti ki a földi és az égi valóság közé. Áldott feszültség ez, óriási feladat és ajándék. Élni ebben a világban, vállalni annak minden gyöngeségét. És ugyanakkor élni a másik, a feltámadott valóság reményében, törekedni arra, hogy annak törvényei szerint cselekedjék. Az apostolok a feltámadás tanúiként jelentek meg az emberek között. Ez a keresztények feladata, ez minden ember esélye a boldogabb életre."
A 2009-es esztendő egyik legjobb írása az, amelyben Lukács László az egyház helyzetéről és küldetéséről elmélkedik. Tényként szögezi le, hogy hatalmi eszközeit elveszítette az egyház, „felülről parancsolni nincs módja többé. Kérni és figyelmeztetni, meghívást közvetíteni és tanúságot tenni csupán. Urától kapott missziója azonban talán éppen így válik hasonlóbbá az első tanítványok közösségéhez, akiket Jézus nincstelenül és eszköztelenül küldött a világba." Ehhez kapcsolódóan írja P. Lukács 2010-ben, figyelmeztetve a szeretet-Isten, Jézus Krisztus egyetemes megváltói küldetésére: „A keresztény a dialógus embere. Abban a meggyőződésében él, hogy Isten a szeretet és a boldogság útjára hív meg minden embert, s meghívása Jézus Krisztus üdvözítő tevékenységében érte el csúcspontját. De tudja azt is, hogy a Feltámadott Lelke titokzatosan, mégis hatalmasan ott működik a történelemben annak kezdete óta, nemcsak az intézményes egyházban, hanem azon kívül is. Ezért tisztelettel közeledik minden jó szándékú emberhez, mert az igazság és a jóság, a szolgálatkészség és a szolidaritás minden formájában Krisztus szeretetre hívó Lelkének működét fedezi fel."
Lukács László tanulmányait olvasva egyszerre lehetünk szomorúak és bizakodóak. Szomorúak azért, mert tíz-tizenöt évvel ezelőtt született írásai is időszerűek, amelyekben a rendszerváltozás után bekövetkezett anomáliákra mutat rá, egyértelművé téve, hogy bár a gazdasági-társadalmi változások megtörténtek, a szívekben elmaradt az újjászületés, de bizakodhatunk is, mert minden az üdvtörténet szerint történik, s az „új Ádám", vagyis Jézus Krisztus „új irányba fordítja a történelmet. Általa lehetővé válik, hogy egyesek és népek humánusabb, emberibb emberré legyenek: közönyös idegenekből, marakodó ellenségekből egymás testvéreivé – az Ő testvéreiként, Atyjának gyermekeiként. Fénye még a sötétségben világít, de éppen így válik a világ Világosságává" (Kairosz Kiadó, 2011).
forrás: Magyar Kurír
