A generális atya levele – 2011. június – Az egyetemes rendi szinten való gondolkodásról

Közösségeinknek és intézményeinknek, de mindnyájunknak egyenként is szüntelenül tudatában kell lennünk, hogy nem önmagunkért élünk és dolgozunk, hanem a piarista rendhez tartozunk

A generális atya 2011. júniusi levele

„A test ugyan egy, de sok tagja van"

Növekedni kell az egyetemes rendi szinten való gondolkodásban

A jelen levelemet a húsvéti időszak közepén írom nektek, amikor minden közösségünkben és intézményünkben az Úr feltámadásának öröme tölt el mindnyájunkat, vágyakozva imádkozunk, és várjuk a Szentlelket. Kérjük Istent, a mi Atyánkat, töltsön el bennünket a Lélek világosságával, hiszen nagyon nagy szükségünk van rá mindazon tervek és projektek előre viteléhez, amelyeket a nemrégiben tartott tartományi káptalanokon elfogadtunk.

Egy olyan aspektusról szeretnék írni nektek, amelyre az elmúlt hónapokban sokat reflektáltatok; mindenekelőtt a generálisi kongregáció által felvázolt és számos területi egységet érintő tanácskozásokkal kapcsolatos munka során. Mindezen tanácskozások a rendünk megújítására és újrastrukturálására vonatkozó folyamattal kapcsolatosak voltak. Arra a nagy célunkra utalok itt, hogy növekednünk kell az egyetemes rendi szinten való gondolkodásban.

Kétségkívül ez volt ez egyik fő tengelye a legutóbbi generálisi káptalanunknak. Azért volt ez az egyik nagy tengelye, mert valóban rendkívül fontos kérdésről van szó. Mindnyájan szükségét érezzük, hogy ezen a téren növekedjünk, ugyanakkor az is fontos, hogy reflektáljunk arra, mit is jelent ez – ami bizony sok és alapos munkát feltételez. E levelemet annak szeretném szentelni, hogy hangosan gondolkodom erről a kihívásról, erről a felhívásról, amelyet egymáshoz intézünk. Mi, piaristák szeretjük a rendünket, ugyanakkor azt is érezzük, hogy sokkal mélyebben meg kell értenünk, mit jelent az, hogy elkötelezetten és hivatásunknál fogva a piarista rendhez tartozunk.

1. Egy majdnem elfeledett javaslat – Ha átnézitek a legutóbbi generálisi káptalan aktáit, találni fogtok egy javaslatot, amelyről még sokat kell beszélnünk. A 23. számú javaslatra gondolok, amely a következőképpen fogalmaz: „A rend szükségleteit figyelembe véve – különösen ott, ahol egyértelmű a növekedés – a generális atya a Konstitúciók 202., 204., és a 210. pontjának alkalmazásával rendelkezzék a szükséges erőforrásokkal, legyenek azok személyi vagy gazdasági jellegűek, az érintett területi egységekkel egyeztetve és egyetlen feltételnek eleget téve, hogy az érintett területi egységeket a nagyobb elöljáró személyén keresztül tájékoztatja, miközben mindig figyelembe veszik a generális atya belátása szerint a segítség tényleges lehetőségeit."

Ezt a javaslatot a generálisi káptalan nagy többséggel elfogadta. Talán mondanom sem kell, hogy a peraltai káptalannak ezzel az volt a célja, hogy abbéli meggyőződését hangsúlyozza, miszerint rendként kell működnünk, közös lehetőségeink fontossági sorrendjét fel kell állítanunk, és személyes, közösségi és intézményi készségünk segítségével megkönnyíteni, hogy nagy döntéseink megvalósíthatóvá váljanak, mivel azok a rendhez tartoznak, a mieink, az enyém, a provinciámé.

El kell ismernem, hogy az elmúlt két év során – egy-két kivételtől eltekintve a rendben a rendelkezésre állás területén rendkívüli hozzáállást tapasztaltam, és éreztem a piarista rend iránti mély szeretetet, amelyet mi, piaristák megélünk, és kifejezésre is juttatunk. Sokszor adok hálát Istennek azokért a piarista szerzetesekért, akik azt mondják nekem, hogy „a rend rendelkezésére állok". Tudom, hogy mindannyian azt tesszük, de néhányan ki is mondják, illetve nagy nyitottsággal és bizalommal kifejezésre juttatják ezt.

2. Hozzáállások, amelyeket ápolni tudunk, és amelyeket ápolnunk is kell ahhoz, hogy az egyetemes rendi szinten való gondolkodásban növekedni tudjunk – Vannak olyan hozzáállások vagy magatartásformák, amelyek építik a rendet, és vannak olyan történések, amelyek bomlasztják azt. Fontos, hogy ennek tudatában legyünk. Határozottan javaslatot teszek néhány magatartásformára, amelyek meglátásom szerint segíthetnek bennünket ebben a feladatban.

a) Tegyünk erőfeszítéseket arra, hogy megismerjük, továbbadjuk és értékeljük mindazt, amit rendtársaink tesznek. – Szükséges többet tudnunk arról és jobban megismerni, amit a piarista renden belül teszünk és megélünk. A kiadványok, a hírek, az évkönyvek, a levelek, a weblapok, az alkalmankénti találkozás eseményei mind-mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a rend iránti szeretetünk erősebb és hathatósabb legyen. Mindent, ami a piarista élethez tartozik, megköszönhetünk és meg is kell köszönnünk imában Istennek, és mindennek a rendi szinten való gondolkodás növekedéséhez kell vezetnie bennünket.

Példának okáért szeretettel ajánlom figyelmetekbe azokat a fényképeket, amelyek az aryanadi iskola megáldásáról érkeznek hamarosan Indiából (gratulálunk, testvéreim!); a nem régiben kiadott rendelkezést, amelyben értesítenek bennünket egy új provincia felállításáról a renden belül, amely a jelenlegi USA és New York – Puerto Rico-i területi egységekből tevődik össze (szívből jövő jókívánságainkat küldjük ezen új provincia minden egyes tagjának!); a képzést végző személyek kalazanciusi iskolájának folyamatosan beérő gyümölcseit Rómkában; a kalazanciusi titkárság felállítását a közeljövőben; azt a vállalást, hogy megpróbáljuk az elefántcsontparti jelenlétünket megerősíteni, amelyben az afrikai nagyobb elöljárók segédkeznek; a terveket, hogy új helyen legyünk jelen Bolívia legszegényebbjei között; illetve azokat a fáradozásokat, amelyeket az indonéziai és vietnami alapításokat végző csapatok létrehozásáért végzünk.

Megismerni, továbbadni, értékelni – ezek mind aktív igék; így hát pozitív hozzáállást feltételeznek a részünkről. Alapjában véve lelki hozzáállásról van szó, amely a piarista hivatás értelmezésének módját jelenti a mi szemszögünkből.

b) „Együtt érezni a renddel" – A piarista szerzetes testvéreinek örömét és vidámságát, problémáit és szenvedéseit egyaránt sajátjának érzi. Egyetlen piarista sem idegen számunkra, és fontos, hogy ezt a hozzáállást tanúsítsuk mindenki felé, miközben nagy erővel és önátadással a napi munkának szenteljük magunkat. A renddel való együttérzés azt jelenti, hogy testben és lélekben is annak szentelem magamat, amire a rend megkért, ugyanakkor azt is jelenti, hogy érdekel és nyitott vagyok mindarra, amit a többiek – ugyancsak szívvel-lélekkel – próbálnak előrevinni. Így építjük a rend testét éppúgy, ahogyan Szent Pál magyarázza a korinthusiaknak az egyház testének építését (vö. 1Kor 12,12).

Akkor érzünk együtt a renddel, amikor megnyitjuk saját horizontunkat a nagy és közös kihívások előtt, és azért dolgozunk, hogy saját valóságunkban megtestesítsük azokat; illetve amikor a többi területi egység szükségletei és a közös projekt érdekében saját területi egységünk ajtaját szélesre tárjuk. Akkor érzünk együtt a renddel, amikor erőfeszítéseket teszünk, hogy megvalósítsuk mindazt, amit a generálisi káptalan kér, illetve amit a nagyobb elöljárók tanácsa javasol. Akkor érzünk együtt a renddel, amikor bizalommal és kölcsönös felelősségvállaláson alapuló részvétellel befogadjuk a rend megújítására vonatkozó javaslatokat, illetve amikor közösségben imádkozunk a rend prioritásainak megvalósításáért. Nagy örömmel gondolok vissza azokra a közösségekre, amelyeket megismertem, és amelyek időről időre közös imádságaikba beleszövik a piarista rend megteendő lépéseit, hiszen jó ezeket Isten kezébe helyeznünk. Az elkövetkező hetekre azt javasolnám, hogy ezek a közösségek imádkozzanak a Generálisi Piarista Testvériségért, amelyet nemsokára felállít a generálisi kongregáció, illetve a piarista életük első felnőtt éveiben járó fiatal szerzetesek találkozójáért, amelynek Róma ad otthont júliusban, és amelyet „A piarista rendet építjük" címmel rendezünk meg.

Az elkövetkező néhány hónapban számos tartományi kongregációt hívunk arra, hogy egymással találkozzanak. Néhányan közülük azért gyűlnek össze, hogy egy új provincia építésének tennivalóit meghatározzák, mások azért, hogy a kölcsönös megismerés folyamatát felvázolják, amelybe közösen belefognak, hogy később – amikor az alkalmassá válik – új piarista területi egység jöjjön létre. Szeretném, ha ezeket a folyamatokat mindenki figyelemmel kísérné, érdeklődéssel és szolidaritással, illetve hogy a lehetőségeinket mind kihasználva a rend egészét tájékoztatnánk a fejleményekről, hogy ezáltal testvéreink megismerhessék és megoszthassák mindazokat a projekteket és elköteleződéseket, amelyek az új területi egységeket fokozatosan formálják. A rend megújításának rendkívül fontos szakaszába lépünk, és jó, ha ebben mindenki részt vesz.

c) Egy új és megerősített „rendi kultúra" melletti elköteleződés. Nem kell félnünk ettől a kifejezéstől, hiszen nem azt jelenti, hogy nekünk kell majd kieszelni valami újat, mintha a rendnek nem lennének eléggé egyértelmű és megélt dinamizmusai az összetartozás tekintetében. Éppen ellenkezőleg: amikor arra teszek javaslatot, hogy egy új és megerősített rendi kultúra mellett kötelezzük el magunkat, akkor mondanivalóm lényege, hogy tegyünk erőfeszítéseket arra, hogy a rend életének minden alapvető aspektusában a közösséget, az egységet, identitásunkat és a koherenciát erősítsük.

Amikor például hivatáskultúráról beszélünk, akkor olyan „gondolkodás-, érzés-, cselekvés- és ünneplésmódok koherens és közösen vállalt együttesét" értjük rajta, amelyek „megteremtik a szükséges környezetet ahhoz, hogy az emberek felfedezzék keresztény hivatásukat".[1] Ugyanígy beszélhetünk a rendi kultúra előmozdításáról. Szükséges, hogy a rendre mint egyre harmonikusabban működő testre tekintsünk, illetve akként éljük meg azt. Tehát közös célokra és prioritásokra van szükségünk, szisztémikus folyamaton belüli, életre szóló elköteleződésekre. A renden belül mindenki függ a másiktól, és a nagy elköteleződések mind-mind közösek és megosztottak.

Amikor nagy és megosztott elköteleződésekről beszélek, nagyon konkrét dolgokra gondolok, mint például a következők:

kemény munka melletti elköteleződés, amely a 2012-es Piarista Hivatás Évében konkrét eredményeket hozhat;
arra való törekvés, hogy a képzést végző személyek egyre magasabb szintű és közösségi jellegű képzése minél hathatósabb fejlődésen menjen keresztül, azáltal hogy támogatjuk a szerzeteseknek a felkínált kurzusokon való részvételét;
azoknak a kulcsfontosságú elemeknek az ismerete és ösztönzése, amelyek segítségével a rend elősegíti a világiak karizmánkban és küldetésünkben való részvételét a közös projektekhez történő csatlakozásuk, valamint olyan közös projekt létrehozása által, amely hozzájárul a specifikus valóságok gazdagításához.

Amikor megerősített és megújított rendi kultúráról beszélek, arra utalok, hogy lehetővé kell tennünk, hogy mi, szerzetesek a személyes és közösségi projektekből kiindulva mindig a kísérés dinamikájában éljünk, ügyelve növekedési és hivatásbeli hűségfolyamatunkra, kiegyensúlyozottan és integrálisan éljük piarista életünket, és megerősítsük a gyermekek és fiatalok iránti önátadásunk prioritását. Ahogyan tudjátok, ezen a nyáron Rómában gyűlünk majd össze egy szép nagy csoport szerzetessel, akik felnőtt piarista életük első éveiben járnak. Ne hívjuk ezt „quinquenális találkozónak", mert ez úgy hangzana, mintha csak életünk első pár évére gondolnánk, és mintha öt év után nem lenne továbbra is szükséges, hogy együtt gondolkodjunk, hogy érezzük, kísérve vagyunk, illetve az, hogy új terveket készítsünk. Nyelvezetünkre is ügyelnünk kell, nehogy általa önmagunkat bojkottáljuk.

d) A „periférikus látásmód" elsajátítása – Mindnyájunknak szüksége van rá: a generálisi kongregációnak, amelynek minden valóságot meg kell közelítenie, és értékelnie kell, hiszen tisztában van azzal, hogy a közös mozaikképhez mindenki hozzáteszi a saját gazdagságát, és a nagyobb elöljáróknak is, akiknek növekedniük kell azon képességükben, hogy mások álláspontját és elköteleződését, valamint a közösségi vállalásokat megértsék. A rendnek szüksége van arra, hogy a nagyobb elöljárók a többi szerzetes gondolatainak szóvivője legyen, azonban az is szükséges, hogy kísérjék a rájuk bízott szerzeteseket, hogy a közös gondolkodásmód, illetve a többiek gondolkodásmódja mindenkihez elérjen. Minden piarista feladata, hogy felemelje a tekintetét, és saját valóságán túl más valóságokat is lásson. A rendnek, amely arra hivatott, hogy egyre nagyobb nyitottsággal forduljon a világ, a társadalom és az egyház felé, szüksége van erre. Csak ezen kulcsfontosságú elemből kiindulva tudunk előrehaladni abban a működésben, amelyet „hálózatnak" nevezünk.

3. Szeretném a rendi kultúra megújításában az előrehaladáshoz szükséges kezdeti képzés fontosságát hangsúlyozni. A képzést végző személyek, a képzésben részt vevő házak és maguk a fiatalok egyaránt alapvetőek e dinamika előre vitelében. Például az egyik területi egységben nem régen feltettek nekem egy kérdést, hogy mit gondolok, miben kellene nekik növekedniük, és következtetésképpen mit kell elvárniuk a fiataloktól. Válaszom nagyon konkrét volt: a misszionáriusi létre való képességükben. Példaképpen említettem, azonban szerintem ez igenis fontos. Fiataljainknak növekedniük kell a területi egységük iránti nyitottságban, és álmodniuk arról, hogy benne teljesen átadják magukat. Mindazonáltal ez nem mond ellent annak, hogy a következő értékek mentén képezzék magukat:

Hosszabb-rövidebb idő alatt más területi egységekben való tapasztalatszerzés a küldetésben, éppen azzal a céllal, hogy a „rendhez tartozás érzésében" és rendelkezésre állásukban növekedhessenek.
Reflektálnunk kell a rend általi missziós hívásra, beleértve azt a küldetést, amelyet hagyományosan ad gentes néven emlegetünk, azokban az országokban és egyházakban, ahol a keresztény javaslat kevésbé ismert, illetve kevésbé élik meg azt. Mint ahogyan nem megyünk egy országba csak azért, „mert hivatások vannak", nem hagyhatunk el egy másikat csak azért, mert ott esetleg nagyobb nehézségekbe ütközünk.
Erősítsük és ápoljuk a minőségi intellektuális felkészítést, különösen a rend számára legfontosabb területeken, illetve azokon, amelyeken szükséges szakképzésünk szintjét megmutatnunk.
Ösztönözzünk olyan integrált képzést, amely életünk egyetlen sajátos dimenzióját sem hagyja figyelmen kívül: a tanulmányokat, a küldetést, a lelki életet, a közösséget, a kísérést stb.

Levelemet azzal szeretném zárni, hogy megismétlem minden piaristához intézett felhívásomat: hogy bízzunk jobban egymásban, törekedjünk együtt a rend közös projektjét megvalósítani. És még egyszer szeretném felajánlani a generálisi kongregáció minden idejét és odaadását ezen megosztott erőfeszítés érdekében, amelynek „A piarista rendet építjük" nevet adtuk. Tegyünk hát így Isten dicsőségére és felebarátaink javára.

Testvéri szeretettel:

Pedro Aguado

generális atya

[1] A piarista rend 46. egyetemes káptalana: Nyilatkozat a hivatásgondozásról, „Piarista szerzetesi hivatás", 8.