Amikor megkapjátok ezt a testvéri levelet, negyven piarista szerzetes tart gyűlést Rómában, akik a rend területi egységeinek nagy részét képviselik. A generálisi kongregáció hívta
A generális atya 2011. augusztus-szeptemberi levele
„Kiváló emberekre van szükség erre a hatalmas
és mindenekelőtt rendkívül hasznos munkára, amely nemcsak Rómának,
de az egész világnak hasznára válik"
A felnőtt piarista élet első évei
Amikor megkapjátok ezt a testvéri levelet, negyven piarista szerzetes tart gyűlést Rómában, akik a rend területi egységeinek nagy részét képviselik. A generálisi kongregáció hívta őket össze egy találkozóra, amelynek a Piarista rendet építünk címet adtuk. A találkozóra a felnőtt piarista élet első éveiben járó szerzeteseket hívtunk. Ezt a levelet rájuk gondolva írom, ugyanakkor nyílt levél is egyben, amelyet elolvashat és kommentálhat minden piarista éppúgy, mint az összes többi generálisi levelet. A címet Boldog Casani Pétertől kölcsönöztem, aki ily módon fogalmazott meg néhány gondolatot, amelyeket maga Kalazancius írt.
Kedves Testvéreim! Miközben ezt a levelet írom, elsősorban rátok, fiatal piaristákra gondolok, akik most élitek át életetek azon időszakát, amelyet az „első érettségnek", „a felnőtt piarista élet első éveinek", illetve az „érett ifjúkornak" nevezünk. De mit is számít, hogy milyen névvel illetjük! Nektek írok tehát, akik teljes elköteleződéssel most kezditek élni küldetésünket; nektek, akik papságotok első éveit élitek, akik most kezdetek különböző felelősségeket felvállalni a renden belül; nektek, akik nagy szenvedéllyel igyekeztek megélni azon hivatás teljességét, amelyre képzési időszakotokban megerősítést kaptatok, és amelyben a teljes önátadást és hiteles önmegvalósítást keresitek.
Most kezdtek tehát neki egy útnak, és azért írom nektek ezt a levelet, hogy megértsétek, mi végett is hívtunk össze benneteket erre a találkozóra, amelynek a Piarista rendet építünk címet adtuk. Nagyszámú piarista csoport vagytok, és meggyőződésem, hogy mindnyájatok sok-sok mindennel tud hozzájárulni a rend életéhez. Abban is biztos vagyok azonban, hogy nem fogjátok ezt megtenni, hacsak nem éltek teljességben, igényesen, mély testvériséget megélő közösségekben, amelyek a személyes növekedés dinamikájában működnek; ha nem kísérnek benneteket, illetve nem kísértek másokat identitásotok megerősítésére szolgáló személyes tervből kiindulva. Meg vagyok győződve elkötelezettségetekről és vágyaitokról, képességeitekről és értékeitekről; ugyanakkor annak az időnek a nehézségeiről is, amely számunkra osztályrészül jutott, és arról is, hogy a rendnek milyen nagy szüksége van rátok, és egész személyiségetekre.
Közületek már többekkel alkalmam nyílt beszélgetni, és folyamatosan megismerem nyugtalanságaitokat, aggodalmaitokat és vágyaitokat. Nyíltan beszéltetek nekem ezekről, és sokféle vágy és aggodalom elhangzott: testvériesebb és még inkább kölcsönös felelősségvállaláson nyugvó közösségi élet; a küldetés bizonyos viszontagságai miatti aggodalom; a személyes és közösségi kísérés szükségessége, hogy megerősödjünk; idő előtti belenyugvás egy horizontokban szegényes életbe; vágyódás arra, hogy területi egységeitek életében valóban számításba vegyenek benneteket; a jövőre vonatkozó felelősségetek biztos tudata; a fogadalmak mélyebb megélésének szükségessége, stb.
Mi a generálisi kongregációban elég sok alkalommal reflektálunk mindazokra a tervekre, amelyeket látunk, és amelyeket oly sok piaristával megosztunk. Szeretnék néhány gondolatot megosztani veletek, amelyek akkor merülnek fel bennem, amikor mindazokat a terveket, amelyeket elénk tártok, átgondolok, illetve amikor az általatok megélt piarista folyamatokon gondolkodom. Ezen folyamatok közül mindössze négyre fogok koncentrálni, mert ezeket már sokatokkal sikerült megosztanom, és nagyon fontosnak tartom őket életetek azon szakaszában, amelyet most jártok. Nem csak ez a négy létezik, és nem kizárólag csak benneteket érint; ugyanakkor piarista életetek ezen szakaszában ezek igazán fontosak számotokra. Ezen négy folyamat leírásán keresztül igyekszem megosztani veletek a gondolataimat, az aggodalmaimat és reményeimet, teljes meggyőződésben, hogy vágyaitok kijelölik számunkra az élet azon kulcsfontosságú elemeit, amelyeket keresnünk kell.
1. Az élet hitelessége – Kétségtelen, hogy ez a legelső kihívás, amely előttetek áll. Nagy erővel keresitek a hiteles életformát. Véleményem szerint hitelességünk kulcsa abban áll, hogy akként tekintünk magunkra, akik lényegében vagyunk: Jézus követői. Életünk lényege, hogy Jézust követjük. A „követés" szó utat jelez; haladást feltételez. Történelemmel, elköteleződésekkel és útitervvel is fel vagyunk vértezve. Alakaulásunk tehát vagy hiteles, vagy nem lehet piarista. Úgy gondolom, hogy erősnek kell lennünk ebben a kihívásban, és alakulásunkat annak mélységében kell megélnünk. Vagy lelki (spirituális) folyamat ez tehát, vagy nem lehet piarista. Vagy őszinte folyamat, amelyben Istennel együtt járunk, vagy nem lehet piarista. Vagy összeszedett, átgondolt folyamat, vagy nem lehet piarista. Vagy a küldetés iránti egyre erősödő önátadás folyamata, vagy nem lehet piarista. Végeredményben vagy egyetlen meghatározott középponttal bíró alakulás, vagy nem lehet piarista. Ünnepélyes fogadalomtételünk által nevet adtunk ennek a középpontnak, alapélményünknek, hivatásbeli elköteleződésünknek, amely meghatározza életünket. Kalazanciushoz hasonlóan mi is „megtaláltuk a végleges formát".
A testvéreimtől kapott összes levelet megőrzöm. Példának okáért idézek itt nektek egy levélből, amelyet egy ünnepélyes fogadalmat tenni kívánó testvérünk írt: „Ez az a reflexió, amelyet a rendben eltöltött évek során folyamatosan végzek; időnként minden olyan egyértelmű; azonban azt is be kell vallanom, hogy más alkalmakkor pedig felőrlött és gyenge hit az, amelyet táplálni igyekszem… Az elmúlt évek során keresztényként és szerzetesként egyaránt egyfajta érési folyamaton mentem keresztül. Személyes elköteleződésről álmodtam, amely majd erőt ad ahhoz, hogy utamat tovább folytassam; és felvettem egy személyes stílust, amely kiteljesít engem. Ezért kérem hát, hogy ünnepélyes fogadalmat tehessek. Ugyanakkor tudom, hogy hosszú út áll előttem a további érlelődés tekintetében, és rengeteg utat kell még felfedeznem. Mindazonáltal a rend részesévé kívánok válni, és innen hallgatni a hívásokat, amelyeket a piarista rend terveinek felvállalásával Isten intéz felém, hogy megvalósíthassuk ezt a közös álmot, amelyet Kalazancius örökül hagyott ránk: a mennyek országát építeni a kicsinyek között."
Ez a központi tapasztalat mindannyiunkban megvan. Számotokra ezek az évek alapvető fontosságúak, hogy ez a tapasztalat véglegesen megszilárduljon. Folyamatosan mindez szilárd tapasztalattá válik, vagy nem. Azonban nem mindig válik konkrét valósággá. Attól is függ, hogy miképpen élünk. Életünk hitelességétől függ, hogy az a különleges kincs, amelyet Isten belénk helyezett azáltal, hogy hivatásunk ajándékát átadta nekünk, valóban megszilárduljon, és szenvedélyes és másokat szenvedélyre indító piarista életben nyilvánuljon meg. Kedves testvéreim, mi nem akarunk középszerű piaristákat; kiteljesedett, Kalazancius stílusában élő piaristákra van szükségünk.
2. Az egyre növekvő hűség, amely megerősíti piarista identitásunkat – A hűségben megélt élet és a saját identitás építése a másik kihívás, amelyet oly nagy intenzitással éltek meg. Olyan hívás ez, amelyet ezekben az években kaptok, és amelyre válaszolni igyekeztek: hűségesen megélni a hivatást, hogy ez a hűség saját identitásotoknak erős alapot adhasson. Arra hívlak benneteket, hogy gondolkozzunk el egy kicsit a valódi hűségről.
A hűségnek bizony hasztalan formái is léteznek: ilyen például a csak a külsőségekben megnyilvánuló, a lélek nélküli, felszínes és a bensőben meg nem élt hűség; a középszerűség, amelyben mindenféle ösztöke nélkül, illetve a „minden úgy jó, ahogy van" elmélete szerint élünk; az egyenetlen, állhatatlan vagy ingatag hűség; az evangéliumhoz nem ragaszkodó hűség, amelyben a motor ugyan jár, ugyanakkor a kéziféket is behúztuk.
A valódi hűség, amely identitást épít, az, amely megőrzi az első szerelem frissességét; amelyben hivatásunk által megindítottan járjuk utunkat; amelyben a mindennapok kis hűségeinek valóságát megéljük; amely alázatos vágyunkban fejeződik ki, hogy haladni és növekedni kívánunk; amely szerénnyé tesz bennünket, és amely tudatosít gyengeségünkről, illetve amelyet meg nem érdemelt adományként fogadunk el. Imádsággal és hivatásbeli elköteleződéseink folyamatos megújulásával táplált hűség ez, amely a koherens és nem a kényelmes életmódra épül, amelyben számítunk a közösség támogatására, amely a személyes kísérésben nyilvánul meg, amelyet keresünk, és amelyet másoknak kínálunk; és ez a hűség hálát ad Istennek az eucharisztiában, amely az alapvető hűségnek, azaz Jézus Isten, a közösség és a mennyek országa iránti hűségének kifejeződése.
Ezen hűséges életből kiindulva tudjuk felépíteni saját piarista identitásunkat, amelyet személyesen élünk meg és vállalunk fel. Ez nem valami elméleti dolog, hiszen az én saját identitásomról van szó. Mindaz, ami vagyok, és amit a piarista lét nekem javasol, egyetlen összefüggő egységet alkot, amely azon irányban alakul, amelyben fejlődnöm és élnem kell. És testvéreim, ezt a folyamatot kétféleképpen lehet megélni: hamisan vagy igazából. Hamisan akkor élem meg, ha hajlamos vagyok arra, hogy ingatagságaimra kifogást keressek, ha folyamatom valójában identitásom elgyengítését szolgálja, ha nem vagyok tudatában mindannak, amit megélek, ha hűségem egyenetlen vagy hamis, ha nem tudom nevén nevezni azt, amit megélek, amikor összekeverem a hűséget a saját szükségleteimhez való alkalmazkodással, amikor – végeredményben – a folyamatok, amelyeket megélek, sem nem egyértelműek, sem nem támasztanak elvárásokat az irányomban. „A gyümölcséről lehet megismerni", ahogyan az evangélium világosan megfogalmazza. És akkor élem meg igazából, ha saját személyes folyamatomat alakítom, ha testvéreim előtt nyitott életet élek, ha önátadásom egyre termékenyebbé válik, ha életem elköteleződései a megszentelődésnek megfelelően szilárdulnak meg, ha hagyom, hogy kísérjenek, stb.
Véleményem szerint képesnek kell lennünk arra, hogy az identitásunk építésére vonatkozó aspektusokat és lépéseket konkretizálni tudjuk. És nem szabad elfelejtenünk, hogy akkor építjük saját identitásunkat, ha ugyanakkor arra is képesek vagyunk, hogy horizonttal és projekttel rendelkező piarista rendet építsünk. Személyes piarista identitásunk építését az adott területi egység és az egész rend építésétől nem lehet elválasztani. Nem egyedül, a testvéri környezeten kívül növekedünk, és az is biztos, hogy egy erős és megújult piarista testületen kívül állva nem leszünk képesek semmit sem elérni.
3. A közösséghez tartozás, illetve a területi egység és a rend életében való részvétel megszilárdulása – Mindnyájatokat lefoglal ez az oly nagy szenvedélyeket ébresztő feladat. A hovatartozás és a felelősséggel vállalt részvétel kéz a kézben járnak. A hovatartozás nem azt jelenti, hogy éppen hol szerepel a neved a névsorban, és a felelősséggel vállalt részvétel sem azt jelenti csupán, hogy kineveztek valaminek. Mindkettő azt jelenti, hogy a mi otthonunk a piarista rend, érezzük, hogy a rendhez tartozunk, és teljes szívünkkel átadjuk magunkat neki.
Ezekben az első években ez a dinamika egyértelműen kifejeződik és megerősödik; azonban el is gyengülhet, és darabjaira hullhat. A hovatartozás és a felelősséggel vállalt részvétel a megfelelő módon felvállalt és szabatosan megfogalmazott identitás kifejezésmódjai. Kifejezik, megerősítik, konkretizálják és működőképessé teszik ezt az önazonosságot.
A hovatartozásnak és a felelősséggel vállalt részvételnek is megvan a saját folyamata. Nem ugyanolyan, mint amikor az ember fiatal, és nem régen lépett be a rendbe, mint amikor leteszi ünnepélyes fogadalmát, illetve amikor már néhány éve „repül". A folyamat azonban minden korszakban folytatódik, ha megélése és intenzitása az egyes szakaszokban különféle is lehet.
Javasolnék néhány területet a hovatartozásban és a felelősséggel vállalt részvételben való növekedésre: a folyamat, amelynek során felvállalunk felelősségeket, a küldetés- és életcsoportokban való részvétel, a közösség stílusa, amelyben élünk, a nagyobb elöljáróval való bizalmas és kölcsönös felelősségvállaláson alapuló beszélgetés, a kapcsolatok szintje és minősége, a területi egység kölcsönös felelősségvállaláson alapuló dinamikája, a küldetés projektjei melletti elköteleződés, legyenek azok helyiek vagy tartományi szintűek, a területi egységek közötti dinamikában való részvétel, a területi egység horizontjainak építéséhez való személyes hozzájárulás, stb.
Javasolnék néhány lépést, amelyek segíthetnek: a területi egységben csoportokhoz való tartozás, a személyes kísérés, az ugyanazt az életkorszakot élők közötti találkozások, a képesség, hogy a rendbe történő integráció személyes történetének „nevet adjunk", saját alakulásunk és teljesítményünk felülvizsgálata, a bennünket kísérőkkel, illetve az elöljáróinkkal való tiszta és őszinte párbeszédek, különösen azon aspektusokkal kapcsolatban, amelyeket a legnehezebb megértenünk, illetve megélnünk.
Merészkedem néhány elhibázott javaslatot is idézni, amelyek károsak lehetnek: ezt a témát a „saját jogaim" optikáján keresztül szemlélni, összetéveszteni a felelősséget (amely szolgálatot jelent) a tekintéllyel a ranglétrán való emelkedés értelmében, az irigység és az összehasonlítgatás benső megélése, illetve amikor nem látjuk világosan azokat az okokat, amelyekből kiindulva a döntéseket meghozzuk.
4. A képesség, hogy rámutassunk azokra a lehetséges nehézségekre, amelyekkel ezen első években találkozhatunk – Ez az egész életünkre vonatkozó feladat: saját valóságunk tudatos megélése. Minden időszaknak megvannak a rá jellemző kihívásai, és ezeknek a tudatában kell lennünk, és fel kell tudnunk ismerni őket. Példának okáért felsorolok néhányat. Kétségkívül a közös beszélgetések során ki tudjátok egészíteni, illetve árnyalni tudjátok ezt a listát.
a) Egy olyan időszakból lépünk át, amelyre többé-kevésbé a vezetés és a gyámkodás jellemző, egy olyanba, amelyre a teljes körű felelősségvállalás a jellemző. Ezt nem egyszerű megtenni, annyi bizonyos. Sem annak, aki ebbe belefog, és az őt kísérő másik személynek sem.
b) Az álmok és a megélt tapasztalatok bizony nem mindig fedik egymást; fennállhat annak a veszélye, hogy kívül keressük azt, amit „benn nem találunk".
c) A küldetés, a közösségi élet és az imádságos élet nem integrált megélése. Munkálkodnunk kell azon, hogy hivatásunkat koherens és integrált módon éljük meg.
d) A küldetésnek való önátadásnak a túlzott individualizmus, illetve a személyes érdekek előtérbe helyezése bizony kedvezőtlen módon más színezetet adhat.
e) A alkalmazkodás folyamatának megélése. Nem szabad összetévesztenünk az integrációt az alkalmazkodással.
f) Néhány esetben a klerikalizálódás folyamatait is megélhetjük, hajlamaink vagy körülményeink függvényében. Más esetekben pedig elveszíthetjük, illetve nem értékeljük eléggé szerzetesi identitásunkat, valamint szerzetesi jelszerepünk kihívását.
g) Ellentét feszülhet a rendelkezésre állás és a személyes hajlamok között. Ez kétségtelenül az egyik nagy és imádságos mérlegelésre okot adó téma az elöljárónkkal.
h) Évek is elmúlhatnak felettünk anélkül, hogy lelkivezetővel vagy horizonttal rendelkeznénk.
i) Nehézségeink adódhatnak az érzelmi élet, a kapcsolatok, a javak felhasználásával kapcsolatban is, stb.
Az élet alapvető fontossággal bíró eleme azonban mindig ugyanaz marad: az alapvető hívás, hivatásod végső okainak világos ismerete, illetve a képesség, hogy a megélt folyamatokat nevükön tudd nevezni. Ezért olyan fontos, hogy nagy nyitottságban élj, és hogy legyen, aki kísér.
Nagy szeretettel gondolok arra a fiatalemberre, aki most részt vesz a római találkozón, és aki a következőképpen válaszolt, amikor meghívtam, hogy vegyen részt a gyűlésen: De Pedro, én már mindjárt az ötéves ciklus végéhez érek! Sokat segített nekem abban, hogy megértsem, mit is keresünk, és ezért így szóltam hozzá: Vajon csak felnőtt életünk első öt évében van szükségünk a kísérésre, illetve a testvéreinkkel való találkozásra, a mély hivatásbeli témák felvázolására, amelyek elgondolkodtatnak, illetve azokéra, amelyeket meg tudnánk osztani testvéreinkkel? Vajon nincs-e szükségünk egész életünkben a találkozás alkalmaira, a kísérés folyamataira, az életünkben és hivatásunkban való elmélyülés lehetőségeire? Az ötéves ciklus fogalma (amelyen felül kellene emelkednünk, és újraértékelnünk azt) mögötti lényeg nem olyasvalami, amire csak az út elején van szükségünk, hanem azt a megszokott formát jelenti, amelyet tovább kell folytatnunk.
A rendnek és a területi egységeknek törekednie kell arra, hogy lehetővé tegyék, hogy a szerzetesek találjanak alkalmat a párbeszédre, a növekedés elősegítésére, a folyamatos képzés valódi lehetőségeire, közösségekre, amelyekben lehetséges igényesen és kölcsönös felelősségvállalásban megélni a hivatásunkat. A rend ezen megújított kultúrájának, amelyről dokumentumaink szólnak, segítenie kell mindnyájunkat és különösen benneteket abban, hogy az általunk felvállalt életstílust egyre nagyobb teljességben éljétek, éljük meg.
Remélem, hogy a fiatal szerzetesek ezen találkozóján, illetve az azt követőn, amelyet a nagyobb elöljárókkal és az ezen a piarista szerzetesek életében olyan fontos időszakában a kísérés feladatáért felelős személyekkel tartunk Peraltában, sikerül néhány javaslatot megfogalmaznunk, amelyek a piarista rend javát szolgálják majd, és rendünk megújításában és megerősödésében is segítségünkre lesznek.
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális atya
