A 2009-es egyetemes káptalanon a piarista rend elkötelezte magát amellett, hogy folytatja életének és működésének mélyreható megújítási folyamatát. Ahhoz, hogy a revitalizáció meg
A generális atya 2011. márciusi levele
Mit tegyek még? (Mk 10,17)
Reflexiók a piarista rend megújításáról
A szinoptikus evangéliumok egyik szakasza mindig elgondolkodtatott és imádságra késztetett. Megpróbáltam több nézőpontból olvasni, és számos találkozón beszéltem már róla, különösen olyan fiatalok találkozóin, akik keresztény életüket egyre növekedő hűségben Jézus nyomdokain járva képzelik el. Amióta generális atyaként szolgálok, akárhányszor csak olvasom ezt a részt, mindig a piarista rendre gondolok. Azt hiszem, közösségünk is ahhoz az ifjúhoz hasonló tapasztalatot él át, aki az Úrhoz menve ekképpen szólítja meg: „Mit tegyek még?" Az evangéliumi szöveg ifjúja elmondja az Úrnak, hogy már sok-sok éve megtartja a parancsolatokat, és igyekszik helyesen élni, azonban úgy érzi, valami másra is szüksége lenne. És fel is teszi a konkrét kérdést: Hogyan nyerhetem el az örök életet?
Jézus válasza mélyen elgondolkodtatja a fiatalembert. Azt kéri tőle, menjen, adja el mindazt, amije van, majd ossza szét a szegények között, és kövesse őt. Se többet, se kevesebbet. Ez a fiatalember vagyunk mi, testvérek. Igaz, már eldöntöttük, hogy Jézust követjük, ugyanakkor az is igaz, hogy erőteljesebb változásra vágyunk. Az biztos, hogy már felfedeztük őt, de még nem értünk célba. Az biztos, hogy mindent elhagytunk, hogy kövessük őt, de az is igaz, hogy azon a napon, amikor személyesen vagy intézményi szinten kijelentenénk: „már nem vagyunk hivatottak új lépések megtételére" – nos, azon a napon már le is tértünk volna Jézus követéséről.
Az ezen evangéliumi szövegben elmesélt tapasztalat fényénél szeretném mindnyájatokkal megosztani, hogyan élem meg és miként gondolok arra a hatalmas feladatra, amelyre a rend hivatott: hogy a mennyek országának szolgálatában és az Úr Jézus követésében életét és küldetését megújítsa. Szeretnék megosztani veletek néhány reflexiót, amelyek talán segítenek megérteni a rend jelenlegi helyzetét és azt a munkát, amelynek elvégzésére a generálisi kongregáció törekszik. Káptalani korszakot élünk, és nem készíthetjük elő káptalanjainkat anélkül, hogy számba ne vennénk a rend hatalmas lehetőségeit, valamint azokat a tényeket, amelyekből kiindulva arra hívjuk egymást, hogy utunkat együtt folytassuk. Gondolataimat néhány konkrét és szintézisre törekvő pontban fejtem ki. Tudatában vagyok annak, hogy mindegyik megállapítást különös gonddal, egyesével kellene kidolgozni, erre azonban a jelen levél nem alkalmas fórum.
1. A piarista rend 2009-es egyetemes káptalana során rendkívül fontos célokat és elköteleződéseket vállalt. Azt mondanám, hogy ezek ambiciózus, dinamikusságra ösztönző, elvárásokat támasztó célok voltak. Ez mondanivalóm kiindulópontja is: felvázoltuk a megújulás fontos és széles horizontját. A célokat abból a közös meggyőződésünkből kiindulva fogadtuk el, hogy a piarista rendnek életében és küldetésében megerősítő megújulásra van szüksége. Példaként felsorolok itt néhányat: magasabb színvonalú hivatásgondozás; alapítás néhány olyan országban, ahol még nem vagyunk jelen; a szükséges szerkezeti változások ösztönzése, hogy ahol működünk, a rend jelenléte hatékony legyen; új paradigma kidolgozása, amely a területi egységek közötti kölcsönös, szolidáris függőségen, a rend szintjén történő gondolkodásban való növekedésen, küldetésünk karizmatikus identitásának bátorításán, a piarista lelkiség mélyebb megélésén, a világiak karizmatikus integrációjának elősegítésén stb. alapul. Egyértelmű és nagy elvárásokat támasztó célok ezek, melyeket a generálisi kongregáció is támogat. Mindezeket egyetlen közös célkitűzésként a piarista rend megújítása (revitalizációja) elnevezéssel fogalmazhatnánk meg. Nagyon fontos tudatában lennünk, hogy közös projekten dolgozunk, és hogy annak mindannyian részét képezzük.
2. A tavalyi év után, melynek során lehetőségem nyílt generálisi látogatást tenni az egész rendben, három egyértelmű következtetésre jutottam. Ezeket egyszerűen és alázatosan, ugyanakkor mély meggyőződéssel tárom elétek. A rend jelen helyzetét tekintve egyik felől sincs kétségem.
a) A 2009. évi generálisi káptalan által megfogalmazott, közösségünk szempontjából rendkívül szükséges célok nem elérhetőek anélkül, hogy rendként való működésünkben mély és hathatós változásokat eszközölnénk. Ha ezt nem tesszük meg, akkor nem sikerülhet a megvalósításuk, és a következő generálisi káptalan során több szempontból is nehéz helyzetbe kerülünk. A következő kijelentés igazságtartalmát illetően semmiféle kétségem nincs: a nagy elvárásokat támasztó célok eléréséhez mélyreható változásokra van szükség.
b) A rend megújulása nem csupán egy vagy két ügy előrelendítésétől, hanem valamennyi cél intelligens, szisztematikus és kölcsönös felelősségvállaláson alapuló kombinációjától várható. A növekedés, a szerkezeti megújulás, a hivatásbeli gyarapodás mind-mind egymástól függő célkitűzések.
c) Mindezek imádságos mérlegelést, ügyességet és rendszerelvű munkát igényelnek. Nem egyetlen utasítás vagy döntés gyümölcsei, hanem a teljes elköteleződéséi és önátadáséi, amelyek által képesek leszünk elérni, hogy az új helyzet és az új keret az élet, a teljes élet hordozója legyen. Ezek a célok nem könnyen érhetőek el, és mindez időbe kerül.
3. Engedjétek meg, hogy kissé részletesebben próbáljam megmagyarázni ezt a három meggyőződést.
A) Az elsőn azt értem, hogy a javasolt célok nem felszínesek, és nem csak arra hivatottak, hogy a rend egyetlen aspektusát előrelendítsék, illetve hogy egyetlen meghatározott területet megújítsanak. Nem csupán arról van szó, hogy új országban szeretnénk házat alapítani, vagy elérni, hogy hivatásaink száma növekedjék. Testvéreim, itt új „rendkultúráról" van szó: abból a szeretetből kiindulva, amelyet megélünk, új horizontokat nyitunk, és új életet fedezünk fel. S amikor ezt kijelentem, nem akarok a naivitás vagy az idealizmus hibájába esni: hívőként szeretném magam kifejezni; a hit embereként és piaristaként: arról beszélünk, hogy a piarista rendbe új életet lehelünk.
Meggyőződéssel jelentem ki, hogy „vagy megváltoztatjuk dinamikánkat, vagy nem fogjuk elérni céljainkat". Nem szándékozom kimerítően írni minderről, de világosan le akarom szögezni, miről van szó, és úgy beszélni a körülményekről, ahogyan azok most állnak.
Példaként a számos terület közül egyetlen egyet említek: a hivatáspasztorációt. Biztos, hogy sok minden nem tőlünk függ, azonban néhány ponton igenis tehetünk lépéseket. Beszélnünk kell ezekről: rendünkön belül a hivatáspasztorációért felelős személyeknek több mint a fele egyedül dolgozik, nincs csapat, amellyel közösen reflektálhatna. Ezen felelősök jóval több mint a fele elismeri, hogy a rájuk bízott feladat elvégzéséhez semmiféle speciális felkészítésben nem részesült; a legtöbbjük saját bevallása szerint a szükségesnél kevesebb időt fordít a hivatáspasztorációs munkára. A területi egységek csupán 40%-a rendelkezik kidolgozott hivatáspasztorációs tervvel; a felelősök csupán egyharmada mondja azt, hogy az előirányozott terv teljesült.
Biztosan vannak más területek, amelyek jól működnek, de ezeknek az adatoknak el kell gondolkodtatnia bennünket: ha semmin nem változtatunk, akkor legfeljebb ugyanezt érhetjük el.
Azoknak, akik ezt, a rend számára oly fontos feladatot ösztönzik, csak az elismerés és a hála szavai járnak. Azonban a rend egészével egyetemben felhívást kell tennem, hogy felvállaljuk: lépést kell váltanunk. Visszaemlékezem II. János Pál pápa 1997-es szavaira: „A hivatásgondozás minőségének nagymértékű javítására van szükség." Az aparecidai dokumentumra gondolok, amely ezt mondja: „Várjuk az új pünkösd eljövetelét, amely megszabadít bennünket a fáradtságtól, a kiábrándulástól, a körülményekhez való alkalmazkodástól; a Lélek eljövetelét, amely megújítja bennünk az örömet és a reményt" (362). Egyetemes káptalanunkra gondolok, amikor a következő szavakat olvasom: „A rend számára a hivatáspasztoráció nem egyfajta stratégia, hanem piarista identitásunk leghitelesebb kifejezése" (Nyilatkozat, 7.16. a.).
A rend céljai új mentalitást, lépésváltást várnak a piaristáktól; azt, hogy saját jövőnket illetően kissé szélesebb perspektívák mentén helyezkedjünk el, legyünk nagyvonalúbbak, miközben bizonyos fontossággal bíró szerkezeti változásokat ösztönzünk. Ellenkező esetben nem fogjuk elérni ezeket a célokat.
B) Második meggyőződésem az, hogy céljainkat szisztematikus, koordinált és kölcsönös felelősségvállaláson alapuló módon kell motiválnunk. Ezeknek a céloknak szükségük van egymásra, illetve egymást teszik lehetővé. Egyetlen konkrét példát említenék, olyan célkitűzéseinkre gondolván, mint például a területi egységek újrastrukturálása, az új alapítások, illetve az anyagi javak megosztásának változása. Mivel a példáknak illik pontosaknak lenniük, merészkedem egyetlen határozott helyet megjelölni: Közép-Afrika. De ugyanez vonatkozik Amerikára, Ázsiára és Európára is.
Közép-Afrikában új provinciát kívánunk létrehozni. Vajon lehetséges, hogy öt különböző nemzetiségből (guineai, kameruni, kongói, spanyol és lengyel) származó nyolcvan szerzetes előreviszi a három különböző országban, tíz városban elhelyezkedő provinciát, miközben nyitottak arra, hogy a hat éves időszak során egy új alapítást kezdeményezzenek francia nyelvű és egyet angol nyelvű környezetben? Vajon lehetséges, hogy ez az új provincia kidolgozzon egy fenntartható fejlődési projektet, hogy azzal a renddel közösségben, amely gazdasági forrásait új módon osztja meg, valóban életképes provinciává váljon? Az én válaszom az, hogy lehetséges. És afrikai testvéreim válasza is igenlő. Testvéreim, ha nincsenek provinciáink, amelyek vállalják az alapítás feladatát, akkor nem lesznek új alapításaink. Ha gazdasági rendszerünket nem változtatjuk meg, a rend újrastrukturálása is lehetetlenné válik. Nem érhetjük el, hogy a rend egésze éljen, ha nem gondolunk mindannyian „saját valóságunkon túlra", természetesen anélkül, hogy elfeledkeznénk saját valóságunkról, ugyanakkor az sem helyes, ha belézárjuk magunkat. Nem lesz élet a rendben, ha minden területi egység csak önmagára és saját szükségleteire gondol. Számomra ez világosan látszik. Hiszen egyetlen test részei vagyunk!
C) Harmadik meggyőződésem pedig az, hogy ez a folyamat sok munkát, imádságos mérlegelést és felelősséget kíván. Aki azt képzeli, hogy mindez utasítás vagy döntés kérdése, az nagyot téved. Aki azt gondolja, hogy elég egy jó tervet kidolgozni, az tévúton jár. Nagyon sok tennivaló áll előttünk. Például amikor megszületnek majd az új provinciák, hosszú utat kell bejárniuk, hogy új valóságuk a helyére kerüljön; szükséges, hogy alapvető választásaikat előtérbe helyezzék; képesnek kell lenniük a nehéz megoldásokat követelő helyzetekkel szembenézni; ügyesen ösztönözniük kell mindazokat az elköteleződéseket, amelyek egy szerzetesi provinciának életet adnak. Röviden összefoglalva: sok-sok erőfeszítésre és elszántságra lesz szükségük. De mi, piaristák, jól ismerjük ezt a helyzetet: a kemény munkát, a rend melletti rendíthetetlenséget és a küldetés iránti önátadást. Tegyük ezeket továbbra is, de úgy, hogy horizontunkat tisztán lássuk.
Összegezve tehát: fontos előrelépnünk annak a megújulásnak a mély megértésében, amelyre hivatottak vagyunk, hogy globálisan és összehangoltan értelmezzük, valamint hogy munkával és elköteleződéssel ösztönözzük azt. Az egyetemes káptalan után a rend új korszakba lép. A rend egésze kapott meghívást a megújulásra, és arra, hogy új nézőpontokból szerkezeti változásokat, valamint új provinciák létrejöttét inspirálja. A fő feladat a rend egészének szintjén történő gondolkodásban való növekedés, felvállalva a piarista rendhez való tartozásunkat, valamint a rend életével és küldetésével kapcsolatos kölcsönös felelősséget, lehetővé téve, hogy Kalazancius műve megvalósítható legyen mindenhol, ahol csak jelen vagyunk, illetve hogy az új helyeken is gyökeret verhessen. Nem csupán néhány területi egység javát keressük, hanem mindegyikét.
A rend újfajta működését kívánjuk elérni, ezért arra kérlek benneteket, hogy megújításának kihívását és a szerkezeti újraszerveződés javaslatát ne csupán saját szükségleteitek függvényében gondoljátok át – amelyeket természetesen ugyancsak számba kell venni -, és ne is csupán az eddig bejárt utat tekintsétek – amely rendkívül gazdag volt, nyitott és megoldásokat kereső -, hanem a rend, az egész rend új környezetét is; fontos mindenki igényeire odafigyelnünk. Csak így haladhatunk közösen, és csak így teremthetünk életet. Megismétlem még egyszer: azzal teszitek lehetővé a rend életét, hogy készségesek vagytok és rendelkezésre álltok. Köszönöm nektek.
4. Arra is szeretnélek hívni benneteket, hogy nagy békével, ugyanakkor nyitott, derűs hozzáállással és javaslattételekkel éljétek meg és támogassátok ezt a folyamatot. Kisebb vagy nagyobb mértékben minden változás „letöröl" bennünket; ezért fontos, hogy mindig szem előtt tartsuk és tudatában legyünk álláspontunknak. Mindnyájatok legnagyobb tisztelete mellett szeretnék néhány nézőpontot felsorolni, amelyekkel kapcsolatban „készenlétben" kell állnunk.
A) Ez a folyamat mindnyájunktól elvárja, hogy imádságosan mérlegeljük, hogy eldöntsük, mi az, ami valóban központi fontosságú, és hogy ne vesszünk el a periférikus vagy részletkérdésekben. Nem szabad a félelmeinkből kiindulni, hiszen így semmit sem lehet létrehozni, ezt alapításunk óta tudjuk. Ugyanakkor gyanakvásainkból, illetve ellentéteinkből, személyes érdekeinkből vagy vágyainkból sem lehet, hiszen ezek ítélőképességünkön is felülkerekedhetnek. Az év során nagy örömmel és reménységgel telve szemlélhettem, hogy a rendtagok saját elvárásaikon felülemelkedve szeretik a rendet, és a kézzelfogható hiányosságokon felül is látják, hogy milyen aspektusokból kiindulva kell alapvető közösséget építeni. Véleményem szerint a megújulásunk és a közösségünk számára rendkívül fontos új provinciák létrehozása központi jelentőségű ezek közül. Most nincs arra idő, hogy ezeknél kisebb kérdésekkel fárasszuk magunkat.
B) Tudatában kell lennünk, hogy bizony mindnyájunkkal előfordulhat, hogy kísértésbe esünk. Például az egyes területi egységekben nyiladozó életet arra kívánjuk felhasználni, hogy más egységekben életben tartsunk lejárt idejű modelleket, amelyek már soha nem lesznek életképesek az adott környezetben szükséges mély változások és elköteleződések vállalása nélkül. Azt gondoljuk, hogy saját területi egységünknek semmiféle változásra vagy új elköteleződésre nincs szüksége, hiszen elég élet folyik benne – anélkül, hogy rádöbbennénk, ez nem teljes nézőpont, hiszen hiányzik belőle a gondolat, hogy „a többieknek mire lenne szüksége tőlünk". Azt gondoljuk, hogy ez a folyamat csupán jogi vagy intézményi jellegű, és nem veszünk tudomást arról, hogy ez bizony elsősorban lelki és hivatásbeli változás, hiszen a rend új életre kelhet, ha piarista identitásunkban képesek vagyunk növekedni. Összetévesztjük a szerkezeti átalakítást a megújulással, és nem vesszük figyelembe, hogy az előbbi eszköz, az utóbbi pedig szélesebb körű célkitűzés, amelyhez szükségesek ugyan a strukturális változások, de ennél jóval többet is feltételez. „Bezárkózva" mérlegelünk anélkül, hogy figyelembe vennénk mindazoknak az elvárásait, akik irányunkban elköteleződtek. Csak személyes perspektívában gondolkodunk anélkül, hogy elégséges képességünk lenne mások érzékenységére figyelni, különösen a legfiatalabbakéra, akik felelősen vállalják, hogy a rend létét bonyolult körülmények között is biztosítják. Csak a folyamat objektív nehézségeire koncentrálunk, miközben a lehetőségeinkről elfeledkezünk. S – végül – mindent leegyszerűsítünk, akár a legjobb szándékkal, és azt mondjuk, „majd kialakul".
C) Végül szeretném kívánni nektek, hogy szívetek teljen el reménnyel. Kívánom, mert látom szikráit a rendben, de azért is kívánom, mert nagy szükségünk van rá. Sok és sokféle okunk van arra, hogy reméljünk: az általunk előrevitt küldetés piarista minősége, a rend növekedése a különböző helyeken, a piarista világiak számának egyértelmű és a kölcsönös felelősségvállaláson alapuló növekedése, megannyi szerzetes lendülete, akik napról napra teljes életet élnek a számukra rendelt helyen, az egyetemes káptalan pozitív fogadtatása az egész renden belül, az idősek hűségének tanúbizonysága stb. Mennyi minden reményre adó ok ez! Éljünk hát reménységben Kalazancius fiaiként, de legyen ez a remény intelligens és elkötelezett. Reményünk fő oka az Istenbe és a tőle kapott szeretetbe vetett hitünk. Elköteleződésünk pedig abban áll, hogy meghozott döntéseinken keresztül tanúbizonyságot tegyünk reményünkről azon gyermekek és fiatalok előtt, akiket Isten a mi utunkra terelt.
Ezzel levelem végéhez értem. Feljebb említettem három, számomra egyértelmű megállapítást. Most pedig szeretnék egy negyediket is hozzátenni, amely az összes többinek értelmet ad. A rend megújulásának útja mindenekelőtt spirituális feladat. Nem szervezet vagyunk, amely időről időre újraszerveződik, hanem Jézus követőinek egy csoportja, akik küldetésük előrevitele érdekében a legmegfelelőbb válaszokat igyekeznek megkeresni. A kihívás tehát lelki jellegű, identitásunkat érinti, és mélyreható tervezést kíván, amiről majd egy következő alkalommal szeretnék írni nektek.
Gondoltatok már arra, vajon mi történhetett végül azzal az ifjúval, aki odament Jézushoz, és megkérdezte: „Mit tegyek még?" Szeretném azt hinni, hogy esélyt adott Isten javaslatának, és volt bátorsága abból a különleges tapasztalatból kiindulva élni, hogy tudja: élete teljesen az Ő kezében van.
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális atya
