„A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is” – írta VI. Pál pápa az Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításában.
"A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is" – írta VI. Pál pápa az Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításában. Ennek szellemében teszem fel a kérdést Kállay Emil atyának, mikor és hogyan élte meg életében a Lélek működését, és hogyan is indult el 78 évesen a csíki misszióba?
Szüleim is, nagyszüleim is vallásosak voltak, így természetes volt esténként a közös imádkozás, a vasárnapi templomba járás. Öt éves voltam, amikor először hoztak a csíki nagymamához nyaralni. Felvittek Hargitafürdőre. Ott nagyon megszeretett engem az akkori csíkszeredai plébános Bíró Ferenc papbácsi, tőle nagyon sokat tanultam. Ő mondotta, hogy az Úr Jézus a mi legjobb barátunk, s nekem gondom legyen arra, hogy a hargitafürdői kápolna olajmécsesének mindig égjen, mert az oltárszekrényben Ő jelen van. Nyaranként itt üdültem a csíki nagymamánál, s a papbácsi mindig szeretettel törődött velem. Példaképem lett. Amikor Debrecenben elsőáldozásra készültünk, Faragó László papbácsi is olyan szeretettel beszélt az Úr Jézusról, s készített fel bennünket a vele való találkozásra, hogy ő is erősítette bennem azt a lelkületet, mely elindult bennem Csíkban. Szerettem volna én is pap lenni!
Tíz évesen bekerültem a debreceni piarista gimnáziumba, s nagyon elbizonytalanodtam. Bizony a serdülő kor nagyon megviselt. Meg a háború is. 1944. június 2-án egy borzalmas amerikai bombázás átélése után a gimnáziumhoz közellévő papír- és könyvesbolt ablakait is összetörte a légnyomás. Antalffy bácsi, a tulajdonos kérte a piaristákat, néhány diákot küldjenek már, hogy segítsenek a sok üvegszilánktól megszabadítani a könyveket. Én is szívesen mentem. Amikor néhány nap múlva elkészültünk, felajánlotta, hogy mindenki választhat egy könyvet, ami megtetszett neki. Lisieux-i Szent Teréz Önéletrajzát választottam. Tőle tanultam meg a "kis utat": "A kis út a lelki gyermekségnek, a bizalomnak és az Istenre való teljes ráhagyatkozásnak útja. Meg akarom mondani az embereknek, hogy csak egyet kell tenniük a földön: az apró áldozatokkal kell megmutatni szeretetüket Istennek." És azt is írta: "Hivatásom a szeretet!" Ugyanazt a lelkületet fedeztem fel benne, ami gyermekkoromtól alakult bennem. Megerősített hivatásomban, felfedeztem, hogy egészen Istenre kell hagyatkoznom, s akkor az lesz velem, amit Ő akar.
Ez az élmény meghatározó lett a későbbi sorsomban. A munkaszolgálatos leventeségből 1945 júniusában tértem vissza Debrecenbe. Többen is voltunk olyanok, akik évet vesztettünk volna, de a piarista atyák két hónapos nyári tanfolyamon készítettek fel bennünket, hogy szeptembertől kezdve már folytathassuk a gimnáziumot volt osztálytársainkkal együtt. Augusztus végén magánvizsgát kellett tennünk. A magánvizsgán magyarból írásbeli dolgozatot kellett írni. Két tétel Arany, ill. Vörösmarty költészetét kérte számon, de volt egy szabad-téma is, melynek ez volt a címe: "Milyennek gondolom én a jó Istent?" Ezt választottam, és arról írtam benne, ami betöltötte a lelkemet, hogy Isten a legjobb barátunk, hiszen az Úr Jézus azt mondotta apostolainak: "Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam." Ezt részletesebben ki is fejtettem. Piarista magyartanárom (Bulányi György) írott jelest adott a dolgozatomra, és elkezdett velem törődni. Ő lett akkor a lelkiatyám, és nagyon sokat köszönhetek neki abban, hogy érettségi után 1947-ben a Piarista Rendbe jelentkeztem.
1948 volt a fordulat éve, a kommunisták magukhoz ragadták a hatalmat, az összes egyházi iskolát megszüntették, államosították, elkezdődött az egyházüldözés. 1950-ben következett a szerzetesrendek feloszlatása is. Sík Sándor, az akkori rendfőnök lelkünkre kötötte: ha nem is maradhatunk piaristák, és ideiglenes fogadalmunk jogilag lejár, de ha az ember Istennek adja életét, az nem jár le, legyünk hűségesek, és az ifjúság hitben és tudásban való nevelése a mi hivatásunk, tehát ezt is teljesítsük! Átvett az esztergomi egyházmegye, és 1953-ban pappá szenteltek. Teológiából doktoráltam, a disszertációt Lisieux-i Szt. Teréz "Kis útjáról" írtam. 1955-ben minden papnak kellett egy dolgozatot írni az elmúlt tíz évről. Ezt én – belső késztetésre – arról írtam, hogy mi is történt ezalatt az egyházzal. Esztergomból – ahol káplán voltam – mindjárt áthelyeztek egymás után háromszor is, 1962-ben pedig az állami hatóság politikailag megbízhatatlannak minősített, és három évre eltiltottak a papi működéstől. Mindvégig éreztem a Szentlélek belső irányítását, és számtalan ember, elsősorban özvegy édesanyám segítségét ebben a helyzetben. Minden reggel miséztem, és keményen tanultam a rádióműszerész szakmát, mert egy ilyen szervizben dolgoztam. Amit büntetésnek szántak, áldás lett belőle: megtapasztaltam a jó Isten gondviselő szeretetét, és lelkileg közelebb kerültem az emberekhez. 1965-ben – lejárván a három éves büntetés – visszatérhettem az Egyház szolgálatába: előbb a Szent Rókus, majd a Szent Imre plébániára osztottak be. Mint káplán mindig az ifjúság nevelését tartottam elsőrendű feladatomnak, ebből aztán megint konfliktusok származtak, hiszen a kommunizmus ideológiája szerint el akarta szigetelni az ifjúságot a vallástól.
1989-ben, a rendszerváltás után tudtam csak örök fogadalmat tenni a Piarista Rendben, 1991-ben hívott vissza Jelenits István tartományfőnökünk a rendi keretbe, s négy évig a kispapok nevelését bízta rám. 1995-ben, 66 éves koromban megválasztottak tartományfőnökké. Ettől nagyon megijedtem. Szent Pál írja a II. Korintusi levélben: az Úr azt mondta, "elég neked az én kegyelmem, mert az erő gyöngeségedben lesz teljessé. Örömest dicsekszem tehát gyöngeségeimmel, hogy Krisztus ereje lakjék bennem." ( 2.Kor.12.9.) Ez adott reményt nekem is. 1999-ben újra megválasztottak. 2003-ban, már 75. évemben adhattam át ezt a hivatást. Ami ezután következett, az a legcsodálatosabb: a jó Isten visszavezetett 2007-ben Csíkszeredába, ahol elindította hívatásomat. Sárközi Sándor atyával azért jöttünk ide, hogy a Székelyföldön próbáljon a Piarista Rend gyökeret verni. 2010. április 24-25-én meglátogatott bennünket Rómából a rend legfőbb elöljárója, Pedro Aguado generális, Mateusz Pindelski generális-asszisztens, és Ruppert József volt generálisi assisztensünk. Ők is nagyra értékelik a magyar provinciának ezt a kezdeményezését.
Ilyen csodálatosak Isten útjai! Így fohászkodunk: "Áraszd ránk Lelkedet Istenünk, Újítsd meg a föld színét!" (Zsolt.103.)
Megjelent a Csíksomlyó üzenete 2010. pünkösdi számában
