Kedves testvérek, azzal a céllal írom nektek ezt a levelet, hogy segíthessek egy kicsit elgondolkodni piarista életünk ezen jellegzetességén, mely a megszentelt élet identitásának és küldetésének sajátossága: abbéli képességünkön, hogy Isten országa értékeinek jelei legyünk az egyházban és a világban.
Van-e mondanivalója piarista szerzetességünknek?
„A nagy elköteleződések mindig valami újat követelnek azoktól,
akik a továbbvitelükről gondoskodni szeretnének" (Karl Rahner)
Kedves testvérek, azzal a céllal írom nektek ezt a levelet, hogy segíthessek egy kicsit elgon-dolkodni piarista életünk ezen jellegzetességén, mely a megszentelt élet identitásának és küldetésének sajátossága: abbéli képességünkön, hogy Isten országa értékeinek jelei legyünk az egyházban és a világban. Így hát arról a jelszerepről, jelentéshordozásról szeretnék írni, amelynek megélésére és megvalósítására piaristaként hivatottak vagyunk.
Véleményem szerint olyan kérdéssel állunk szemben, amely minden értelemben – teo-lógiai, spirituális, missziós, identitásunkat érintő és apostoli szempontból is – nagy horderejű. Érdemes hát rajta elgondolkodnunk, tudván azonban, hogy életünk jelentéshordozásának kihívását az evangélium kicsinyeinek alázatosságával kell felvázolnunk, olyan személyek magatartásával, akik életkincset rejtő agyagedénynek érzik magukat, és meggyőződésük, hogy Isten a gyengéket választja ki, hogy az erőseket elgondolkodtassa. Sosem szabad saját valóságunkra úgy tekintenünk, mintha arra lenne hivatott, hogy az egyházon belüli többi életformánál jobb legyen. Csak és kizárólag így van értelme annak, hogy elgondolkodjunk, mit is jelent nekünk, piaristáknak az a feladatunk, hogy az evangélium jelei legyünk és tanúságot tegyünk az evangéliumról.
1. Ezen téma felvázolásánál az alapvető kérdés, amelyről beszélünk – legalábbis vélemé-nyem szerint – kétségkívül az egyház és a világ kapcsolata. Hogyan értelmezzük ma az egyház és a világ kapcsolatát? Hogyan értelmezzük a küldetést? Hogyan kellene nekünk, szerzeteseknek a világban, a világ felé és a világért léteznünk? A nagy kérdést az egyház és a világ kapcsolatáról egy igen tisztán látó személy, VI. Pál pápa a következőképpen fogalmazta meg: „Az evangéliumi örömhír miként tudná átjárni a polgári létformát, amely a sokaság sajátja; hogyan kell cselekedni azon rétegekben és pártokban, ahol egy újfajta kultúra van kialakulóban? […] Kedves szerzetesek és szerzetesnők, azon módok szerint, amelyeket Isten hívása elvár karizmatikus családjaitoktól, megfeszített lélekkel tartoztok figyelni az emberek szükségleteire, nehézségeire és kereséseire, s közöttük imádkozással és tevékenységgel tanúságot kell tennetek a szeretet, az igazságosság és a béke jó hírének hatékonyságáról. […] Az efféle feladat, mely Isten egész népének sajátja, különösképpen rátok tartozik."
Megítélésem szerint ez az egyik legjobb leírása a jelentéshordozás kihívásának, amelyet ráadásul nyílt kérdésként fogalmazott meg a pápa.
2. A második nézőpont, amelyből kiindulva véleményem szerint ezen kérdést meg tudjuk és meg is kell fogalmaznunk, azzal kapcsolatos, amit a szerzetesi élet „gyökeres elköteleződéseinek" szoktunk nevezni, és amelyekből saját identitása formálódik: megszenteltség (conse¬cratio), küldetés (missio) és közösség (communio). A jelentéshordozás önazonosságunk követelménye és egyben gyümölcse is. Ám ha a só ízét veszti, már semmire sem jó.
a) A szerzetesi élet lényege, hogy az élő Isten teljes mértékben elbűvölt bennünket. Azért válunk szerzetessé, mert Isten olyan rejtélyes és vonzó módon „kaparint meg" minket, hogy nem is tudunk mást tenni, mint hogy egész életünkkel válaszolunk neki. Ha nem ez válik életünk mozgatórugójává, akkor már nem is beszélhetünk szerzetesi életről. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy más fontos dolog nem is létezik; de igen, vannak fontos dolgok, ezek azonban nem ugyanabban az értelemben elsőrendűek. Olyan tapasztalat ez, amelynek egész életünk forrásává és mozgatórugójává kell válnia.
b) Ebből a tapasztalatból egy radikális meghívás születik: az evangelizáló küldetés, amelyet mi, piaristák a Kalazancius által kulcsfontosságúnak tartott módon valósítunk meg. A küldetésnek való teljes önátadás szenvedélyes megélése életünk radikalitásának hiteles kifejeződése.
c) Ezt a mély tapasztalatot egy karizmatikus család körében éljük meg, a piarista rendben, amely Kalazancius szerencsés vakmerőségének és végtelen türelmének gyümölcse. Olyan közösségekben éljük meg, amelyeknek az a feladata, hogy az Istennel élt élet helyei, a küldetés lelke, Isten országának jelei legyenek.
3. Van egy harmadik nézőpont, amely nekem sokat segít abban, hogy piarista valóságunk ezen központi témáiról elgondolkozzam: a jelentéshordozás kihívásának kérdése a rend megújításának kontextusában. A rendnek akkor lehet új élete, ha az új kérdésekre új válaszokat képes adni. Ha ezt nem teszi, akkor semmiféle jelentést nem hordoz. Ezért a piarista rend megújítása a jelentőségteljes dolgok, illetve a kultúra ellenében tett lépések kérdéskörének útját is járja, valamint életünk prófétai dimenzióját is feszegeti, amelyet nem szabad elveszítenünk, vagy ha elveszítettük, akkor vissza kell szereznünk.
a) Szükséges, hogy tudjuk meglátni és értékelni mindazt a jót, ami a megszentelt életben és konkrét piarista életünkben történik. Vajon Isten országának és az új életnek milyen jelei fedezhetőek fel benne? A példák közül, amelyeket felsorolok, néhányat már egyik előző levelemben is javasoltam; de megteszem még egyszer, mert úgy gondolom, hogy segítségünkre lehet: a misztika növelésének vágya a megszentelt életben / a személyes kapcsolatok fontossága életünkben / a küldetés iránti szenvedély / a személyes és közösségi folyamatok elindítása és kísérése / erősebb társadalmi elköteleződésünk / pénzkezelésünk a szegények előnyben részesítésével / identitásunkban való elmélyülésünk / megosztás világi személyekkel. Mindezek kétség kívül Isten országának jelei. Az élet olyan kifejeződései, amelyek láthatók, és amelyeket egyre jobban el kell mélyítenünk. Azt gondolom, hogy mindez a mi rendünkben is történik. Hálásnak kell lennünk ezért, és felelősnek kell érezni magunkat, hogy óvjuk és megerősítsük őket. Hozzáteszek még párat: a küldetés központi szerepe és az „apostoli buzgóság" fenntartása / a rendhez való tartozás tudatossága és a rendelkezésre állás a misszió vonatkozásában / egy új és másokkal megosztott „piarista szubjektum" megteremtése / törekvés a kölcsönös felelősséget felvállaló missziós közösségek kialakítására / egyértelműen piarista identitással bíró, a legteljesebben megosztott küldetésre való törekedés / olyan rendtartományok kialakításának vágya, amelyek több életet hordoznak / abbéli igyekezetünk, hogy a küldetés újabb és újabb helyeire eljussunk / a személyek képzésére való odafigyelés, hogy mindnyájuk hivatása megerősödjön, stb.
b) Ugyanakkor tudnunk kell az ellenjeleket is felismerni, amelyek bizony ugyancsak léteznek, és amelyek a válaszadás képességét követelik meg tőlünk: a konformizmus, amely azt hiteti el velünk, hogy a dolgok mindig ugyanolyanok lesznek, mint amilyenek éppen most / az identitás világos körvonalainak hiánya a veszélyes „olyannak lenni, mint mindenki más" irányába taszít, méghozzá a bölcsesség erényének köpenyében / az individualizmus, amely megakadályoz bennünket, hogy másokkal mély kapcsolatba lépjünk /a szekularizmus, amely eltávolít bennünket attól a kúttól, amelyből az igazi élet fakad / a szétszórt élet, amely elveszíti középpontját, és ezáltal elveszítjük a horizontot, ráadásul a küldetésünket is gyengíti / a könnyű és kevésbé szenvedélyes élet csábítása, hogy egy legyünk a sokból és önátadás nélkül éljünk / a felszínesség, amelynek következtében felesleges dolgokra pazaroljuk időnket, mert nincs előttünk egyértelmű és világos cél /a klerikalizmus, amely félrevezet bennünket annak vonatkozásában, hogy hol is van a papi élet méltósága. Türelmesen kell dolgoznunk azon, hogy ezen tendenciákkal leszámoljunk, és ezáltal a valódi Jézussal történő találkozásig eljussunk. Erre időt kell szánnunk, ugyanakkor fontos, hogy ne adjuk fel. Ne féljetek megnevezni azt a szomjúságot, amely bennetek lakozik! Ez egy másik út ahhoz, hogy felismerjük, amit ma a rend tőlünk kér.
4. Természetesen van egy olyan nézőpont, amelyről nem szabad megfeledkeznünk: Kala-zancius. Szent alapítónk kétségkívül új ember volt, olyan, aki képes jelentéshordozó és prófétai válaszokat adni. Egy az uralkodó kultúra ellenében tevékenykedő személy fiai vagyunk. Az, aki az egyházon belül létrehozta közösségünket, olyasvalaki volt, aki képes volt felismerni, hogy újfajta válaszokra, újfajta jelekre, újfajta tevékenységekre van szükség. Csak példának okáért sorolok fel néhány kulcsfontosságú tényezőt, amelyek tekintetében a kultúra ellenében tevékenykedett, s tevékenysége kétségkívül prófétai és jelentéshordozó volt:
a) Kalazancius nevelési elképzelése, amely a társadalom jövőjét, illetve a benne történő változások kulcstényezőit figyelembe véve merőben más gondolkodásmódot feltételez.
b) A papi élettel kapcsolatos felfogása, amely az uralkodó nézethez képest abszolút újat hozott. A papi létet az alázatossággal és a konkrét szolgálat gyakorlásával kapcsolja össze. Küzdött azon mentalitás ellen, amely szerint a papi léthez méltatlan az iskolában végzett munka. A teljes szegénység melletti elköteleződése kora papságának nézőpontjához képest teljesen újat hozott.
c) Az ő lelkiségfelfogása, amely a szegények szolgálatában ölt testet, és amelyet a szolgálat iránti önátadás gazdagít.
d) Az ő javaslata, hogy kora egyházának segélynyújtási tendenciáján felülemelkedve igye-kezzünk a problémákra átfogó (integrális), és valóban átalakító választ adni.
e) Hivatásának átfogó (integrális) megélése, amely teljesen eltávolodott néhány olyan felfogástól, amelyek hajlamosak voltak elválasztani egymástól a „létet" és a „tevékenységet", mintha az egyik fontosabb lenne a másiknál.
f) Egy olyan ember fiai vagyunk, aki képes volt egy újfajta szemlélettel élni és azt mások számára is felkínálni. Vajon mi ma hogyan tudunk továbbhaladni ezen az úton?
5. És mi a helyzet velünk most, a jelenben? Vajon merre járnak azok a hívások, amelye-ket kapunk? Meddig visz el bennünket az evangélium iránti vágyakozás? Hol vannak azok a tényezők, amelyek gúzsba kötnek, és nem hagyják, hogy tovább lépjünk? Az erre való reflektálás nagyon fontos a rend számára, számunkra és azon személyek számára is, akikért döntésünk értelmében az életünket átadjuk.
Ha a rend valamelyik közössége vagy testvérisége, vagy bármely csoport vagy csapat úgy határozna, hogy kicsit elgondolkodik mindezeken a kérdéseken, szerintem van néhány feladat, amelyek segíthetnek bennünket ebben. Néhányat fel is sorolok:
a) Figyelembe kell vennünk azt a társadalmi-kulturális kontextust, amelyben magunkat találjuk, különösen a gyerekek és a fiatalok valóságát illetően, akik végső soron életünk értelmét jelentik. Jó ötlet egyfajta közös elemzést végezni arról, hogy a globális kontextust milyennek érzékeljük, hogy az milyen alapvető jellemvonásokkal bír, illetve hogy milyen az az egyházi kontextus, amelyben élünk. Azt is érdemes észben tartanunk, hogy nem mindegy, Európában vagy Ázsiában tesszük fel magunknak ezeket a kérdéseket. Biztos, hogy vannak közös elemek, de nagyon sok kulcsfontosságú tényező az egyes helyeken más és más lehet.
b) Figyelembe kell vennünk a megszentelt élet identitását és azokat a jellegzetességeket, amelyekben abbéli képessége rejlik, hogy Isten országának jele legyen. Jelen levelem elején már tettem némi utalást erre. Bárhol legyünk is a világban, életünk központi elemei, ame-lyekre építve tudnunk kell egy más életet kínálni, bizony ugyanazok mindenütt. Valószínűleg sokféle lesz annak módja, ahogyan ezeket megéljük, ám erre is tudnunk kell reflektálni.
c) Az általam javasolt reflexió harmadik irányvonala pedig az, hogy a rend karizmatikus identitását és jelenlegi valóságát sem szabad figyelmen kívül hagynunk: a rend egészére, ugyanakkor saját konkrét közösségünk és rendtartományi valóságunkra is gondolnunk kell. Tudnunk kell nevet adni azon sajátos piarista lépéseknek, amelyeket meg kell tennünk.
Figyelembe véve ezt a hármas nézőpontot, remek lenne, ha azok a közösségek, akik rászánják magukat erre a reflexióra, fel tudnának fedezni központi jellegzetességeket és kihívásokat, és javaslatokat tudnának megfogalmazni az előre lépés, valamint a válaszok tekintetében, amelyeket meg tudunk és meg kell adnunk.
Konstitúcióinknak az a két mondata mindig felkeltette a figyelmemet, amelyek Kalazancius rendkívüli előszavának elején és végén szerepelnek (ez az előszó rendünk valódi kincsét jelenti). Két olyan kijelentésről van szó, amelyek kiemelik és javasolják a jelszerep és jelentéshordozás dinamizmusát: „Kalazancius, az idők jeleinek éles szemű értelmezője, klerikusi intézményt alapított. […] Kalazancius új iskolát létesített, az egyetemes keresztény népoktatás első intézményét" (Konst. 2); és „A Kegyes Iskolák […] figyeltek az emberek szükségleteire és igényeire" (Konst. 11).
Kérjük Istent, hogy segítsen bennünket mindig ezen az úton, amelyet a hivatásunk iránti hűségben kívánunk járni, hogy a gyerekek, a fiatalok és a szegények számára Isten szeretetének jelei legyünk.
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális atya
