Nyolc óra körül érkezem Nagykárolyba Szatmárnémetiből, a püspökségről. Alig látok embereket az utcán, autóforgalom sincs, pedig itt munkanap van, Romániában nem ünnep március titenötödike.
Nyolc
óra körül érkezem Nagykárolyba Szatmárnémetiből, a püspökségről. Alig látok
embereket az utcán, autóforgalom sincs, pedig itt munkanap van, Romániában nem
ünnep március titenötödike. A templomunk felé vezető főúton népes utcasöprő
sereg tüsténkedik, bokrokat nyírnak, szemetet söpörnek, tisztítják a Petőfi
szobor környékét. A közeli Kalazancius Iskolaközpontba igyekszem, egykori
iskolánk épületébe. Fazekas és Vazul osztályfőnök urak kíséretével előző nap
érkezett ide a szabad hétvégére két mikrobusznyi kecskeméti diákunk a
nagykárolyi iskola hasonló korú diákjaival együtt eltölteni ezt a pár napot, megismerni
Nagykárolyt és környékét, ápolni a testvériskolai kapcsolatokat. Az igazgatói
irodában Poszet Anikó igazgató örömmel fogad, hamarosan megérkeznek a
kecskeméti osztályfőnökök is. Diákkorukban láttam őket utoljára, megváltoztak, azóta
bizony eltelt vagy 25 év… Az iskolában minden csütörtökön közös szentmise van 9
órakor, erre készülődünk. Jönnek kecskeméti diákjaink is, akik családoknál
vannak elszállásolva.
Megilletődve lépek egykori
templomunkba, amely – ahogy azt a mellette felállított hivatalos tabló
ismertető szövege állítja – Szatmár megye legszebb barokk temploma. Hány és
hány piarista dolgozott itt, hány és hány diák éneke, imádsága töltötte be a
századok alatt a templomot… Amikor először jártam itt 1972-ben, még élt két
piarista: Gyulai László és Zernye István. Azóta már ők is a mesterrészi
temetőben lévő kriptánkban nyugosznak. Egykori útitársaim sem élnek már: Halász
József, Szemenyei László, Szemes Ferenc… Egy szomszédos fiatal plébános mondja
a szentmisét, ügyesen prédikál a diákoknak, hogyan kell a mindennapokban
egymást segítenünk. Az iskola spirituálisával, Scheffel Dániellel
koncelebrálunk. Szép énekek hangzanak fel gitárkísérettel, de nem csak a kis
kórus, hanem az egész diákság énekel.
Szentmise után átsétálunk a Szent
László Közösségi Házba, ahol a díszteremben már ott zsibong az ifjúság. Március
tizenötödikei ünnepély lesz. Nem a hagyományos iskolai ünnepélyek stílusában –
szavalat-énekkar-ünnepi beszéd, stb.- zajlanak az események. Diák konferálja be
a műsorszámokat. Az egész, majdnem egy órás előadásban csak diákok szerepelnek.
Magyar tanárnőjük vezetésével közösen állították össze a versekből, vetített
képekből, zenéből és szavalókórus szerű szövegekből álló műsort, amelyben
hallhatjuk a Pilvax kávéházban összejött ifjúság vitáját, lelkesedését és
Petőfi Sándor elbeszélést arról, hogy hogyan ismerte meg éppen Nagykárolyban
Szendrey Júliát… A jobbak még a „Mit kíván a Magyar nemzet?" sokszorosított
példányát is kézbe kapják. Komolyan készülhettek az előadásra, mert ragyogóan
tudják a szövegeket, nincs baki, akadozás. Ének, versek és tánc váltakozása
alatt alig veszem észre, hogy elrepült egy óra. Elhangzanak Petőfi és
Vörösmarty költeményei, de ismeretlen, mai költők kemény szavú, a fiatal
nemzedékhez írt figyelmeztetései is az ünneplésről, a hazaszeretetről és arról,
hogy nem szabad felejteni. Nem rutinos ünneplés volt, őszinte és megható.
De természetesen nem csak a magyar
iskola, a város magyarsága is ünnepel. Délután sokan gyülekeznek ünneplő
ruhában a Petőfi szobornál, nem messze az iskolától. Koszorúzás lesz. Felvillan
a tömegben egy magyar és egy árpádávos zászló is, de magyaros jellegű hivatalos
dekoráció nincs. Talán érthető: Romániában vagyunk… Az ünnepség már
hagyományosabb, mint a délelőtti iskolai. Versek hangzanak el, és jól esik
hallani, hogy a konferáló megemlíti, hogy a Kalazancius iskola diákjait
hallottuk szavalni. Ott szorongnak a tömegben a piarista nővérek is kis
védenceikkel. Aztán koszorúzás: sorba jönnek a különféle hivatalos szervek, az
egyházak és pártok képviselői. A jelenlegi politikai helyzetben bölcs óvatossággal
nem politikust, hanem a nagykárolyi helytörténészt kérték fel az ünnepi
beszédre, aki a szabadságharc Nagykárolyt érintő eseményeiről beszél: röviden,
értelmesen. Megtapsoljuk. A Szózat éneklésével ér véget a koszorúzás. Az
ismerősök örömmel köszöntik egymást és megindulnak a Károlyi kastély felé, ahol
a gyönyörűen felújított lovagteremben kezdetét veszi nemsokára az ünnepi
gálaműsor.
Megváltozott a világ. Amikor 1972-ben
itt jártunk, Zernye tanár úr nem mert kijönni a szobájából köszönteni a csak
egy rövid látogatásra érkező magyar rendtársait, mert félt, hogy a „Szeku" elhurcolja…
Ilyen világ volt. Most már – hála Istennek – elénekelhettük, hogy „Hazádnak
rendületlenül…"
2012
