Azért szeretném ezt a levelet megírni, hogy köszönetet mondjak hitetek, imádságotok és Isten iránti vágyatok tanúságtételéért, amelyet oly sok fiatal piaristától kaptam, akik tartományainkban szerzetesi képzésben vesznek részt, és akik egyre növekvő, tudatos és termékeny istentapasztalatukat nagy őszinteséggel élik meg.
A generális atya 2012. júniusi levele
„Uram, taníts meg minket imádkozni"
Isten embereiként járni utunkat
Kedves Testvérek!
Ezt a levelet imádságos életünkről írom nektek most, amikor a kezdeti képzés házainak látogatását nemsokára befejezem az egész renden belül (ez olyan téma, amelyről majd más alkalommal beszélek nektek). Azért szeretném ezt a levelet megírni, hogy köszönetet mondjak hitetek, imádságotok és Isten iránti vágyatok tanúságtételéért, amelyet oly sok fiatal piaristától kaptam, akik tartományainkban szerzetesi képzésben vesznek részt, és akik egyre növekvő, tudatos és termékeny istentapasztalatukat nagy őszinteséggel élik meg. Mindnyájatoknak szeretném megköszönni azt az Isten iránti vágyakozásotoknak és abbéli igyekezeteteknek tanúságát, hogy az ő hívására folyamatosan válaszoljatok, amelyet az elmúlt hónapok során sok-sok személyes beszélgetés során tettetek nekem, amelyet ezúton is köszönök.
Sokat reflektáltam minden egyes hittapasztalatra, amelyeket megosztottatok velem, de csak egyetlen egyet szeretnék alapul venni: egy olyan fiatal tapasztalatát, akinek családi története és apasággal kapcsolatos viszonyának megélése rendkívül kemény és nehéz, de ennek ellenére az Istennel mint Atyával kapcsolatos spontán tapasztalatából él, amely egy termékeny, teljes és örömteli tapasztalat; Istenből él és járja útját. Sokszor hallottuk már, talán részleges és csupán pszichológiai jellegű reflexiókban, hogy annak a személynek, aki biológiai apjával kapcsolatban negatív vagy fájdalmas tapasztalatot élt meg, nehéz Istent atyaként felfognia. Mintha az „atya" szó, amelyet Jézus mint valami gyökeresen újat adott tanítványainak, csak kölcsönös összefüggésben (korrelációban) lenne az emberi apasággal. Erről a tapasztalatról szeretnék szólni és erre szeretnék egy kicsit reflektálni, s ez remélhetőleg segítségetekre lesz, hogy elgondolkodjatok azon a különleges és csodálatos kihíváson, amelyet magunkra vállalunk azzal, hogy kijelentjük: a piarista arra hivatott, hogy „Isten embere" legyen.
1. Mi Atyánk
A tanítványok arra kérik az Urat, hogy tanítsa meg őket imádkozni (Lk 11,1), mert rájönnek: meg kell érteniük, hogy a középpontja Mesterük életének, illetve mi a lényege az ő javaslatának. És az Úr beleegyezik, és nekik ajándékozza azt az élményt, amelyet megélt, az Atyát. Az „Atya" szó Jézus ajándéka, amely túlmutat a mi tapasztalatainkon és várakozásainkon. Ez nem csupán emberi tapasztalatunk kifejezése, hanem – mindenekelőtt – olyasvalami, amelyet azért adott Jézus nekünk, hogy segítsen megértenünk Istent, és hogy közelebb kerülhessünk hozzá.
„Atyánkhoz" nem csupán magunkból, hanem Jézusból kiindulva juthatunk el. Aján-dékként kell megélni, különleges és folytonos felfedezésként; olyan hívásként, amelyre egész életünkkel kell válaszolnunk. Csak a Szentlélek által mondhatjuk ki, hogy Abba, ahogyan azt Szent Pál tanítja. Csak azért hívhatjuk Abbának, mert Isten nekünk adja világosságát, hogy meg tudjuk ezt tenni. Egyedül nem vagyunk rá képesek. Ezért hát az egyház hagyományában, mielőtt Jézus imáját elimádkoznánk, a következő értékes szavakat szoktuk mondani: „nagy bizalommal így merünk imádkozni", illetve „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a Szentlélek által, ezért mondjuk bizalommal: Mi Atyánk".
Azt gondolom, nekünk, piarista szerzeteseknek is ugyanazt kell mondanunk, mint a tanítványoknak: „Uram, taníts meg minket imádkozni." Csak kicsinységünknek, Isten iránti szükségünknek, hitünk szegénységének tudatában, csak ezekből kiindulva tudunk hozzájutni Isten rendkívüli megtapasztalásához, amelyet Jézus közvetít számunkra, és ezek teszik lehetővé, hogy megéljük azt. Ha azt mondjuk, mint Pál, hogy „mert nem tudjuk, miképpen kell kérnünk, amit kérünk" (Róm 8,26), akkor tudunk csak olyan utat készíteni, amely lerombol oly sok bizonyosságot, az imádság oly nagyfokú leegyszerűsítését és néha bizony sok-sok rutint is, és arra törekedni, hogy olyan lelki utat egyengessünk, amelyen lépésenként egyre közelebb kerülhetünk ahhoz a vágyhoz, hogy „Isten emberei" legyünk.
Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy fiataljaink közül sokakkal megoszthattam ezt a kis meggyőződést: „Úgy érzem, Isten arra hív, hogy szerzetesként éljek; érzem, hogy nem va-gyok rá méltó, és nem érdemlem meg; érzem, hogy a kapott szeretetre egész életemmel akarok válaszolni, és ezt minden nap érzem, minden alkalommal, ahányszor csak a jelenlétébe kerülök, minden alkalommal, ahányszor csak az eucharisztiából vagy a csöndes és személyes imádságból részesedem." És úgy gondolom, hogy amikor szegénynek és kicsinynek érezzük magunkat, akkor vagyunk közel a Atyánk megtapasztalásához.
2. Az „Abba" újdonsága által irányított lelki folyamat megélése
Szegénységünkből valamilyen módon mindnyájunknak megvan az a tapasztalata, hogy Isten átalakította életünket. Hiszen csak ebből a tapasztalatból kiindulva vagyunk keresztények, és csak ebből a mély igazságból kiindulva vállaljuk fel szerzetesi hivatásunkat. Ezt a tapasztalatot azonban, amely spirituális jellegű, még a munkában is meg kell élnünk, óvnunk kell, gondolkodnunk kell rajta, össze kell vetnünk másokéval, meg kell térítenünk; ki kell állnia a hűség próbáját, és azon erőfeszítésünket is siker kell hogy koronázza, hogy a szárazságon felülemelkedjünk; ezért hát meg kell osztanunk a testvérekkel ezt a tapasztalatot, reflektálnunk rá, tanulmányoznunk kell – oly sok a tennivaló! Mindenekelőtt azonban egyfajta útként, folyamatként kell rá tekintenünk, és örömmel kell megélnünk. Hittapasztalatunk, imádságaink, az Istennel való kapcsolatunk nem csupán életünk egyik fejezete, hanem az a tengely, amely körül forogva élünk, és amely velünk együtt növekszik és változik. Vagy még inkább: átalakít és növekedésre késztet bennünket. Ezzel azt szeretném kifejezni, hogy piarista életünket egyfajta lelki folyamatként kell értelmeznünk. Kicsi, egyszerű és alázatos ugyan, de mégiscsak folyamat. Nevezzük nevén azt, amit megélünk, értsük meg Istent, aki mindenben benne van, amit csak megélünk – ez a lelki ember egyéni feladata, tudván, hogy agyagból való edény ugyan, de nagy kincset hordoz. Csak így lehetünk tudatában annak, amit Isten művel bennünk, még akkor is, ha csak olyanok vagyunk, mint Jákob: „Méltatlan vagyok mindarra az irgalomra és hűségre, amelyet szolgáddal műveltél" (Ter 32,11).
3. A mindennapi imádság kihívása
Persze az is biztos, hogy életünk konkrét dolog, amely időbeosztásunkban, munkánkban, mindennapi elköteleződésünkben lassanként formálódik. Ebben az értelemben szeretném nyomatékosan annak fontosságára irányítani figyelmeteket, hogy napról napra kell „Isten embereinek" lennünk. A mindennapi – személyes és közösségi – imádság az a kiváltságos alkalom, amelyben folyamatosan Isten embereivé válunk. Mint ahogyan csak az hűséges a nagy dolgokban, aki a kicsikben is az, úgy csak az, aki minden nap közeledik az imádság-hoz, aki hűségesen áldozza idejét a zsolozsmára, aki lelki békével vesz részt eucharisztián, aki valóban megéli személyes és közösségi imaalkalmait, aki erőfeszítéseket tesz az elmél-kedésre még akkor is, ha néha elterelődik a figyelme, vagy fáradt, aki részt vesz a lelkigya-korlaton, aki időnként lelkiségi témájú könyveket olvas – csak az, aki így él, tudja korlátai ellenére Isten embereként járni útját. Bátorítanunk kell egymást a mindennapos közvetítő közegek (mediációk) megélésében, amelyek hitünk folyamatát és szerzetesi életünket for-málják, és azzal a mélységgel megélni ezeket, amelyek a tisztességre való törekvésünk által megadatik nekünk.
És a mindennapok ezen kontextusában szeretnék három olyan mindennapos medi-ációt kiemelni, amelyeket én személy szerint a legtöbbre értékelek, és amelyeket szeretnék veletek megosztani. Tudom, hogy mindannyian megéljük ezeket, és az is biztos, hogy különféle módon és stílusban. De nemcsak hogy soha sem szabad elhagynunk ezeket, hanem mindig olyan kihívást kell jelenteniük számunkra, amelyekben növekednünk kell. Az ige hallgatására, az eucharisztia megünneplésére és a közösségben megélt és megosztott hit tapasztalatára utalok. Isten igéje mindig kimeríthetetlen és új. A Szentírást olvasni, elmélkedni rajta, tanulmányozni, megosztani, hirdetni mind-mind imádkozásunk részét képezi. Az eucharisztia, a közösség középpontja azon kiváltságos alkalom, amelyben gyermekeknek, testvéreknek és piaristáknak ismerjük el magunkat. A közösség pedig az a hely, amelyben Isten azt kéri tőlünk, hogy legyünk szerzetesek, és ahol az Úrnak adandó válaszadásunkban kísérni tudjuk egymást. Ezért hát az ige befogadása, az eucharisztia megünneplése, és hitfolyamatunk közösségbeli kísérése és megosztása piarista identitásunk egyértelmű és gondosan ápolt kifejezésmódja kell, hogy legyen.
4. Egyengessük az utat
Egyengessük az utat lépésről lépésre, hogy növekedni tudjunk abbéli vágyunkban, hogy az imádság emberei legyünk. Az útegyengetés azt jelenti, hogy napról-napra erőfeszítést teszünk, kérdéseket fogalmazunk meg, és tudatosítunk néhány előfeltételt, amelyek szükségesek, hogy valóban Istenből kiindulva tudjunk élni… Életünk folyamatos „lépésenkénti növekedés". Nekem nagyon tetszik, ahogyan ezt Juan Martin Velasco teológus a következő szavakkal megfogalmazza: „Isten nem jelenik meg egy akármilyen tekintetben. Például nem jelenik meg a szórakozott ember szétszórt tekintetében, a szórakozásban elveszett személyben, aki a saját magáról való elfeledkezésben oldódik fel. Az Istennel való találkozás »a legmélyebb középpontjára összpontosító lélektől« olyan egzisztenciát feltételez, amely ezen középpont felé halad, amely az általa gyakorolt funkciók, a felhalmozott javak és a megvalósított tettek által felülmúlja önmagát. Olyan személyt feltételez, aki tudomást vesz önmagáról, aki a szétszórtságból a koncentrálás, a felszínességből a mélység, a sokféleségből az egyesítés felé halad."
Érezzük mi is hivatottnak magunkat arra, hogy középpontunk felé haladjunk az úton, és legyünk tudatában annak, amit a teológus a következőképpen fogalmaz meg: „Az ember olyan lény, akinek szívében nálánál nagyobb misztérium lakozik."
Az a feladatunk, hogy személyes és közösségi projektek alapján éljünk. Azt gondolom, mindnyájunknak sokat segítene, ha személyes tervünkbe bevezetnénk az erőfeszítést, hogy hitfolyamatunkra vigyázzunk, közösségi tervünkbe pedig azt, hogy közösségi szinten hogyan kísérjük egymást, a hűség ezen keresésében.
Sokat segítene nekünk, ha növekednénk életünk és hivatásunk átfogó látásmódjában, és erre az aspektusra folyamatosan reflektálnunk kell egész rendünkben. Az átfogó látásmód segítene abban, hogy ne válasszuk szét a dolgokat, ne állítsuk szembe egymással és ne egyszerűsítsük le őket – ezek bizony mind gyakori kísértések köreinkben. A piarista azáltal, hogy Isten embere, időt szentel az imádságra, megosztja hitét közösségben, és teljesen átadja magát a küldetésnek. Ezeket a kulcsfontosságú tényezőket szétválasztani, szembe állítani vagy leegyszerűsíteni olyan életet teremt, amelyből hiányzik a növekedés és a hűség egész¬séges feszültsége, melyre oly nagy szükségünk van.
5. Meg kell tanulnunk, hogyan kell imádságra tanítani
Nem szeretném befejezni ezt a levelet anélkül, hogy nevelői identitásunkra és küldetésünkre ne utalnék. Tisztán kell látnunk, hogy a nevelés nem csupán pedagógiai kérdés, tevékenység, módszer, illetve projekt. Mindezek szükségesek, de nem feledkezhetünk el arról, hogy a nevelés mindenekelőtt olyan dinamika, amelyben a nevelő saját életének tanúbizonyságát kínálja fel, és kifejezi azt, amit legbelül hordoz. A hit nevelésének, valamint a keresztény tapasztalat átadásának kérdésében ez alapvető fontosságú. Amikor erről beszélünk, azt is el kell mondani: időt kell szánnunk arra, hogy nevelési javaslatainkra, pasztorális folyamatainkra, valamint abbéli képességünkre is reflektáljunk, hogy a gyermekeket és a fiatalokat kísérjük Jézus Krisztus felfedezésében és megélésében. Arra törekszünk, hogy életünkön és munkánkon keresztül a fiatal úgy ér-telmezze Jézus mondatát „a hited megmentett téged", hogy az neki is szól. Ily módon kereszténnyé válhat és az Úrral való találkozás alapján tervezheti egész életét.
Végéhez értem levelemnek, amelyet akkor fogalmaztam, mialatt Spanyolország harmadik területi egységének és a valenciai provincia jó néhány szerzetesével folytattam megbeszéléseket arról az új rendtartományról, amelyet ebben a hónapban, 2012 júniusában állít majd fel a generálisi kongregáció. Nagy összhangot érzékeltem a szerzetesek között, amikor azokat a kulcsfontosságú tényezőket próbáltuk feltérképezni, amelyekre alapozva ennek a provinciának meg kell születnie. Hálás vagyok az Úrnak, hogy ezen tényezők közül az egyik pontosan ez: szükséges, hogy lelki tapasztalatunkban és közösségi életünkben növekedjünk, hogy ezáltal úgy tudjuk magunkat átadni a küldetésnek, hogy tisztában vagyunk a középponttal, amely életünket élteti. Kérem imáitokat ezért a most születő új rendtartományért, hogy az Isten dicsőségére és felebarátaink javára váljék.
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális atya