A felvilágosodással támadt némi feszültség egyházi és profán műveltség közt, de az a mondás, hogy a jó pap holtig tanul, ma is érvényes. A jó papnak nemcsak az egyházi gondolkodás fejleményeivel kell lépést tartania, hanem általában az emberi gondolkodáséval, épp azért, mert emberekkel bánik – mondja a Magyar Kurírnak a Széchenyi-díjas Jelenits István piarista szerzetes, irodalmár, aki decemberben töltötte be nyolcvanadik életévét. Interjú.
A
felvilágosodással támadt némi feszültség egyházi és profán műveltség
közt, de az a mondás, hogy a jó pap holtig tanul, ma is érvényes. A jó
papnak nemcsak az egyházi gondolkodás fejleményeivel kell lépést
tartania, hanem általában az emberi gondolkodáséval, épp azért, mert
emberekkel bánik – véli a Széchenyi-díjas Jelenits István piarista
szerzetes, irodalmár, aki decemberben töltötte be nyolcvanadik életévét.
A Magyar Kurír interjúja.
Mi
az írástudó, az értelmiségi felelőssége ma, amikor nem csak egy szűk
elit, hanem sokkal szélesebb réteg rendelkezik diplomával?
A
rendszerváltás egyik hozadéka, hogy változtak a felsőoktatásba való
bejutás feltételei, s mindenki igyekszik egyetemre menni. A
társadalomban ugyanakkor nincs szükség ennyi értelmiségi emberre.
Ráadásul valószínűleg nem születnek ennyien úgy, hogy értelmiségi
hivatásuk legyen. Nemrég beszélgettem egy régi tanítványommal, aki a
Műegyetemen tanít. Mint mondta, régen azon a szakon, amelyiken ő tanít,
körülbelül húszan kezdtek évente, és ebből is kikopott öt-hat ember.
Most 120-an vannak egy évfolyamon, és ebből is ugyanúgy 15 az igazán
értelmes. Ez rossz az egyetemnek is, mert ennyi embert nem könnyű
elmélyedő figyelemre és gondolkodásra szoktatni. A mércét lejjebb kell
szállítani. Ezután persze ez a száz ember elégedetlen lesz, hogy nem
kapja meg azt a diplomájáért, miután végzett, amit szerinte kapnia
kellene. Esztétikát tanítok az egyetemen. Amíg a Bevezetés az
esztétikába című tárgyra csak esztétika szakosok jöttek, többé-kevésbé
komolyan vették a dolgot. A szabad bölcsészek viszont a bolognai
átalakítás után százhúszan hallgatják az óráimat. Aztán a vizsgán
felsorolják, hogy milyen jelenségre mondtam példának a
Laokóon-csoportot, de amikor rákérdezek, hogy mi az a Laokóon-csoport,
arra már nem tudnak válaszolni. Pedig az ember azt várná egy
értelmiségi-palántától, hogy ilyenkor utánanéz, miről is van szó. De
őbenne nincs meg ez a szellemi igény, csak megtanulja, amit tudni kell a
vizsgára. Én viszont nem érek rá minden példának felhozott műalkotást
bemutatni. Ilyenekkel találkozunk az egyetemen, és ezért kerül krízisbe
az egyetemi oktatás. A régiekben meglévő értelmiségi hivatástudat nincs
meg a mai hallgatók többségében, s ez nem az ő hibájuk, hanem a
társadalomé. Ezért ők vizsgákban gondolkodnak. Az értelmiséginek nem
csak az a fontos, hogy mit tud, hanem hogy tud-e teremtő módon
gondolkodni a szakmájában, s lépést tartani a későbbi eredményekkel.
Ezek szerint az az értelmiségi, aki teremtő módon gondolkodik?
Igen.
Sőt, az igazi értelmiségi az volna, aki egyvalamihez nagyon ért, de van
rálátása az egészre is, van általános műveltsége, amivel eligazodik a
világban, megkülönbözteti a megbízhatót a megbízhatatlantól, a
pillanatnyi szenzációt az igazán fontos eseményektől.
Egy
írásában szembeállítja a papot a felvilágosodás termékeként megszülető,
szekuláris értelmiségivel, aki már nem akar kaput nyitni a
transzcendens felé, nem őrzi a szent dolgokat. Értelmiségi-e a pap?
Az
volna a dolga, hogy értelmiségi legyen. A felvilágosodással támadt némi
feszültség egyházi és profán műveltség közt, de az a mondás, hogy a jó
pap holtig tanul, ma is érvényes. A jó papnak nem csak az egyházi
gondolkodás fejleményeivel kell lépést tartania, hanem általában az
emberi gondolkodáséval, épp azért, mert emberekkel bánik. Kell, hogy az
értelmiséghez is szólni tudjon, s ha értelmiségi felkészültségű, akkor
tud szólni az értelmiségiekhez és a nem értelmiségiekhez is, de fordítva
nem igaz.
A papképzésben megvan ez utóbbira az igény?
A
hetvenes években arról beszélgettünk a Vigília összejövetelén, hogy
kinek írjuk a Vigíliát. Azt mondta valaki, hogy a katolikus
értelmiségnek. De volt-e ilyen akkor? Hát, ha más nem, a papság. Erre
Nyíri Tamás felszisszent, hogy a papság ma nem értelmiség. A papság
ugyanis úgy érezte, hogy a kommunista diktatúrában azzal a szellemi
élettel nem kíván foglalkozni, és így nem csak attól a szellemi élettől,
hanem a szellemi élettől is elzáródott. Ekkor én hozzászóltam, hogy
régi értelemben lehet, hogy nem értelmiség a papság, de akkor az orvosok
például azok-e? És akkor jelentkezett egy orvos, hogy ők sem, mert a
szakma mellett nincs idejük mással foglalkozni.
És ma, 2012-13-ban mi a helyzet? Dawkins Isteni téveszméje például ha jól tudom, kötelező olvasmány a szemináriumban.
Sok
pozitívum történt azóta. Például a rendszerváltás óta a papok
akadálytalanul kerülhetnek ki külföldi egyetemekre, ami alkalmas
nyelvtanulásra és kapcsolatépítésre is. Elmondhatjuk, hogy feloldódott
az a bezártság, ami kényszerűen évtizedeken keresztül jellemezte a
papságot. A papok élete ugyanakkor megnehezült, mert sokkal kevesebben
vannak, mint a kommunizmus évtizedeiben. Az a kor még örökölte a régi
idők papságát, most pedig csak azok maradtak, akik kommunista időkben és
azután jelentkeztek papnak. Később esküsznek az emberek, kevesebb a
család és a gyermek. Kevés gyermekből pedig még kevesebb pap lesz. Egy
pap egyre több plébániát lát el, így rohangálnia kell, és így alig marad
ideje olvasni, tájékozódni. Például nem biztos, hogy újraolvas egy
jegyesoktatáshoz, hanem újra előadja az egyszer már megírt anyagát,
aminek az a veszélye, hogy újramelegített ételt tálal fel.
Mennyire
érzi magát olyan hídszerepben, mint egykori rendtársa, Sík Sándor,
akiről azt írta, hogy magányosan próbált közvetíteni népiek és
urbánusok, nemzetiek, konzervatívok és liberálisok közt, az irodalmi,
értelmiségi élet csoportjai között? Azért kérdezem, mert ön is részt
vesz beszélgetőesteken például Esterházy Péterrel vagy Nádas Péterrel.
Esterházy
Pétert jól ismerem, a tanítványom volt, én eskettem. A
szerzetességemből és a tanárságomból is adódott, hogy több irányú
kapcsolataim alakultak ki. Ők pedig nem annak ellenére, hanem azzal
együtt szeretnek engem, hogy pap vagyok, és így van kapcsolatuk az
egyház szellemi örökségével is. Fontos, hogy ne csak messziről
mustrálgassuk egymást, és ne akadjunk fenn a másik félreérthető
megnyilatkozásain. S próbáljunk úgy élni, hogy szót értünk egymással és
örülni tudunk egymás eredményeinek.
Általában
a legtöbb középiskolai, egyetemi évfolyam úgy érzi, hogy ő volt az
utolsó nagy nemzedék, utána már beköszöntött a hanyatlás. Ön hogy látja,
tanárként több évtizedes tapasztalattal a háta mögött: tényleg
hanyatlástörténet az előző évtizedek története?
Az
egyetemekről már említettem, hogy ott valóban fenyeget mindez. Ma
változik az iskola szerepe: szinte többet tud meg a gyerek a tévéből és
az internetről, mint az iskolában. Azonban gondolkodni mégis az iskola
tudja megtanítani az embert, és ott kérik csak számon, hogy megtanulta
és tudja-e alkalmazni az anyagot. Valaha aki az iskolába került, örült,
hogy megfogta az Isten lábát, és tudta, hogy ott érdekesebb kilátás
nyílik a világra, mint otthon. Mostanában az iskola elveszíti a
méltóságát: sok gyermek úgy gondolja, hogy az csak azért van, hogy ne
legyen vele gond. Pedig rá lehetne csodálkozni, hogy amikor a szüleink
már nem tudnak állandóan mellettünk lenni, gondoskodik rólunk a
társadalom, és az iskolában megismerhetjük a világot, amiben élnünk
kell, és ami érdekes. Nem csak szájtátó polgárok vagyunk, hanem alkotó
elemei a világnak, amihez meg kell tanulni pár dolgot. Ezt a programot a
tanárnak kellene irányítania, de ehhez meg kellene becsülni annyira,
hogy ne csak nyűtt melósként végezze a munkáját. A kommunizmusban egy
tankönyv volt, kénytelen-kelletlen azt tanítottuk. 1990 után épp az
ellenkezője történt: annyi könyv jelent meg, hogy arra sem volt időnk
tanárként, hogy végignézzük mind. Most az inga visszalendül, és újra
megszigorítják, mely tankönyvekből lehet tanítani. Viszont az állandóan
változó viszonyokhoz nehéz alkalmazkodni.
Tényleg
nem olvasnak a „mai fiatalok", ahogy húsz éve halljuk? Egy Umberto
Eco-i új középkor felé tartunk, ahol újra a vizuális kultúra a
meghatározó?
Azt
hiszem, ez tényleg fenyeget. Kevesebb az olvasó ember, és
felületesebben, kapkodva olvasunk, mint a patak, ami nem görgeti el a
köveket már, hanem elfolyik köztük. Tudnunk kellene kedvet támasztani az
olvasáshoz, minél előbb. Amikor a szakmunkásképzőben tanítottam, azt
láttam, hogy ezek a diákok ugyan eljutottak a nyolcadik általánosig, de
némelyikük úgy, hogy nagyon megerőltető volt számukra az írás. Az óra
elején még jegyzetelt, később már nem volt rá energiája. Most gyakran
hallani, hogy aki a könnyed olvasmányokat megszereti, az már nincs olyan
messze a nehezebbek elolvasásától sem. Én a szakmunkásképzőben azért
azt csináltam, hogy számos alkotást magam felolvastam az órán, például
Kafkától az Átváltozást. Felolvastam az első részt, majd megkérdeztem,
hogy mit gondoltok, mi lesz a folytatása? Persze egy szakmunkásképzőben
nem olyan nagy a tananyag irodalomból, mint egy gimnáziumban, így jobban
el lehet időzni egy-egy novellánál, regénynél, versnél.
Ma
ugyanazzal vádolják az egyházi iskolákat, amivel a rendszerváltás után
is – ezekre a vádakra ön akkor számos cikkben reagált. Hogy látja az
egyházi iskolák mai helyzetét?
Ezek
olyan emberek ellenkezései, akik nem igazán vannak közel a problémához,
hanem csak statisztikákat néznek, s kapkodják a fejüket, hogy itt is,
ott is új egyházi iskola van. Pedig sok esetben az egyház elveszett
iskolák megmentésére vállalkozik, hogy egy falu népének ne kelljen
buszra rakni a gyermekeit. Miért volna ez baj? Amúgy is: még mindig
nevetségesen alacsony az egyházi oktatás aránya Magyarországon.
Szilvay Gergely/Magyar Kurír
