Világunkban strukturális átalakulás történik. Soha nem térünk már vissza a válság előtti állapotba. Nekünk, piaristáknak képeseknek kell lennünk ebben a mai átalakulásban is megtalálni helyünket. Ehhez „könyvtárillatú”, „kápolnaillatú”, „jövőillatú”, „valóságillatú”, látnok piaristákra, felkészült elöljárókra és a megkülönböztetés gyakorlatának elsajátítására van szükség.
A generális atya 2013. július-augusztusi levele
Nem vagyunk felkészültek
Gondolatok a folyamatos képzésről
A „válság” elcsépelt témájáról nem kevés írást publikálnak, és nem kevés konferenciát és kurzust szerveznek manapság. A mai krízisről néhányan úgy gondolják, hogy csak gazdasági jellegű, mások pedig azt, hogy csak a nyugati világot érinti – elfeledvén egyfelől, hogy minden szisztémikus, másfelől pedig, hogy olyan világban élünk, amelyben mindenki függ mindenkitől, és mindaz, ami történik, végül globálissá válik. De ne aggódjatok, nem az elcsépelt „válságról” akarok írni nektek, hanem néhány olyan dologról, amelyről minden megjelent írás elgondolkodtat.
Ha figyelembe vesszük azok véleményét, akikét tudásuk miatt érdemes, azokét a személyekét és intézményekét, akik gondolkodnak, írnak és javaslatokat tesznek, akkor egyre közelebb kell kerülnünk ahhoz a meggyőződéshez, hogy az a nagy horderejű dolog, amely az elmúlt néhány évben kezdődött, olyan hatalmas, hogy mi – legalábbis az, aki nektek ír – nem vagyunk felkészülve arra, hogy megértsük. Világos, hogy nem csupán gazdasági válsággal állunk szemben, hanem értékválsággal, az alapvető nézetek, az életfelfogás válságával is. Nem a konjunktúra irányába tartó válságot élünk, hanem strukturálisat. Azaz a föld mozog, és egy új kultúra van születőben. Különféle módon, különböző kontextusokban, és lassan, de minden változásban van.
Néha hallom, hogy azt mondják, „ha elmúlik a válság, minden megint olyan lesz, mint azelőtt”. Én meg ilyenkor magamban azt gondolom, hogy ez a kijelentés igencsak távol áll a valóságtól. A dolgok sohasem olyanok, mint azelőtt, kiváltképpen most, amikor minden maximális sebességgel pörög. A mélységes változás ezen folyamata, amelyben nincs visszaút, mindenkit érint, méghozzá erőteljesen. Itt nemcsak a társadalmi és gazdasági modellekről van szó, hanem olyan alapvető értékekről is, amelyeket megkérdőjeleznek, illetve amelyek kommunikációnk és kapcsolattartásunk által felmerülnek, sőt olyan kulcsfontosságú tényezőkről, amelyekből kiindulva az egyház – és benne a megszentelt élet – magát a világnak megmutatja.
Mindez arra késztet, kedves testvéreim, hogy olyasvalamire gondoljak, ami véleményem szerint nagyon fontos: nem vagyunk felkészültek, és azon kell dolgoznunk, hogy azok legyünk. Az a folyamat, amelyet most megélünk, arra kényszerít bennünket, hogy életünk számos aspektusát új módon tervezzük, és azt is megvitassuk, hogyan értelmezzük folyamatos képzésünket, amely nem korlátozódhat teológiai tudásunk felfrissítésére, vagy arra, hogy korosztályok szerint rendszeres időközönként találkozókat tartsunk. Fel kell vállalnunk: az a feladatunk, hogy a valóságra figyelve éljünk, hogy azt megérthessük. Mondhatjuk tehát, egy csodálatos teológiai kifejezést kissé átírva, amelyet általában Isten országára alkalmazunk: „Igyekeznünk kell megérteni a már igent ahhoz, hogy képesek legyünk előkészíteni a még nemet.”
Így valahogy tudjuk megérteni azt a sürgető hívást, amelyet Ferenc pápa az egyházhoz intéz, hogy az emelkedjen felül az „autoreferencián”, vagyis az önmagunk körül forgáson. Amikor egy frissen megválasztott pápa ennyire nagy hangsúlyt fektet valamire, azzal valószínűleg egy olyan meggyőződést szeretne kifejezni, amely számára kulcsfontosságú. És Ferenc erősen ragaszkodik ehhez, amikor a keresztény közösséghez, valamint a megszentelt élethez fordul: abba kell hagynunk azt, hogy csak önmagunkra figyelünk, hogy csak magunkra gondolunk, fel kell nyitnunk szemünket a valóságra, amelyben élünk, és tudnunk kell őszintén elhelyezkedni benne, hogy valami más magvaivá válhassunk. Valószínű, hogy az autoreferencián való felülemelkedés számunkra olyan kihívásokat feltételez, amelyeket jól el kell tudnunk helyezni a folyamatos képzésben, amelyet ösztönöznünk és megvalósítanunk kell. Ezen kihívások közül csak néhányat sorolnék fel.
1. Rendünk számára az, hogy a változások korát meg tudjuk élni, elsősorban azt feltételezi, hogy a legfontosabbról soha nem feledkezhetünk el, és semmiféleképpen nem csökkenthetjük azt. A karizmát, amelynek hordozói vagyunk; a küldetést, amelyet kaptunk; a hivatást, amelyet felvállaltunk; a megszentelt életet, amelyet élni hivatottak vagyunk; az evangéliumi radikalitást, amelynek ösztönöznie kell bennünket a nyitottságra, a rendelkezésre állásra, a bizalomra, az önátadásra és az adományozásra; a hit megélésének mélységét; a piarista rend létértelmét; mindazt, amik vagyunk, soha nem látott energiával kell megélnünk, megtestesítenünk és átadnunk. Ez mindig is fontos lesz, de különösen azokban az időszakokban, amikor érezzük, hogy a dolgok változásban vannak. Ebben biztos vagyok: ki kell emelnünk azt, ami alapvető, és azt a legnagyobb teljességgel kell megélnünk. Mindnyájunknak tudatában kell lennie ennek, és őszintén magába kell néznie, hogyan is éli meg kapott hivatása lényegét.
Természetesen ennek megvannak az intézményi szintű kihívásai is. Amikor a megújulás folyamatait felvázoljuk, vagy mikor a hivatásbeli növekedésben igyekszünk másoknak segíteni, ezt az első kihívást kell előtérbe helyeznünk, hogy lássuk, hogyan tudjuk egymást kölcsönösen segíteni, hogy nagyobb tisztánlátással tudjuk ezt a kihívást megélni.
2. Növekednünk kell az imádságos mérlegelés (a megkülönböztetés) képességében. Valóban az imádságos mérlegelés közösségeivé és az imádságos mérlegelésben élők közösségeivé kell válnunk. A piarista közösségi élet szemináriumával kapcsolatban, amelyet nemrégiben Madridban tartottunk, sok dolgot ki lehet emelni, de – számomra legalábbis – az egyik legfontosabb akkor merült fel, amikor az egyik előadó azt hangsúlyozta, hogy a szerzetesrendeknek bele kell fogniuk az imádságos mérlegelés „tanulásába”. Bizonyára sokan látták közületek az Emberek és istenek című filmet. A tanúság, amelyet ez a vértanú közösség számunkra is tesz, az az imádságos mérlegelésre való képességük. Az imádságos mérlegelés azt jelenti, hogy igyekszünk hűségesek lenni Isten szeretetében, valamint a saját hivatásunk elvárásaihoz való igazodásban a különböző körülmények között, amelyekben élni hivatottak vagyunk. Biztosíthatlak benneteket afelől, hogy számos alkalom nyílik majd az imádságos mérlegelésre, amelyeket meg kell tapasztalnunk, és amelyek egyre fontosabbá válnak. És az a benyomásom, hogy két dolog történhet velünk: sokszor olyannyira figyelmetlenül élünk, illetve olyannyira elmerülünk a konkrét munkában, hogy nem vesszük észre, hogy a valóság kérdőre von bennünket, más alkalmakkor pedig imádságos mérlegelés nélkül hozunk döntéseket, összetévesztve az imádságos mérlegelést egy szavazás eredményével.
Szeretném, ha a piarista rend egy kicsit jobban elmélyülne ebben a kultúrában, ebben az oly evangéliumi tervben: a keresztény imádságos mérlegelés művészetének elsajátításában, és adnánk magunknak elég időt ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni. És mindez szorosan összefügg azzal, hogy saját képzésünket hogyan éljük meg és hogyan gondolkodunk róla.
3. Létezik egy harmadik elem is, amely a megszentelt életben mostanában erőteljesen jelen van, és amely lassacskán beszivárog rendünkbe, és ez az elem olyan lehetőség, amely megadatott számunkra, és amelyet még nem tudtunk igazán megragadni. Az interkulturalitásról beszélek. Nem a „pluri”-, hanem az interkulturalitásról, azaz abbéli képességünkről, hogy tudatában vagyunk annak, hogy mint nagyon különböző kultúrákból és kulturális kontextusokból érkező személyek arra vagyunk hivatottak, hogy együtt éljünk, és hogy ezt bizony meg kell tanulnunk, és arra kell törekednünk, hogy olyan hiteles testvérek legyünk, akik nem csak együtt élnek, hanem akik különbözőségük mellett is képesek új módozatot találni arra, hogy szerzetesek legyenek.
Az az érzésem, hogy a megújulás egyik kulcsfontosságú tényezője ez, ugyanakkor világosan látom, hogy még sokat kell tanulnunk és mérlegelnünk. Sőt talán nehezünkre esik befogadni ezt a kihívást, hiszen tudjuk, hogy az kérlelhetetlen. Ez az autoreferencia egy másik csábítása. Nagy örömmel tölt el, hogy az Indonéziában alapított közösségünket három különböző ország – és kultúra – szerzetesei alkotják, illetve hogy az afrikai nagyobb elöljárók azt tervezik, hogy az új alapításokat más országokban a két rendtartomány együtt valósítja meg, illetve hogy azon szerzetesek száma, akik azt tervezik, hogy más kultúrákban élnek és dolgoznak, egyre növekszik, és mindig a rend szükségleteihez alkalmazkodva rendelkezésre állnak.
Azért mégse gondoljuk, hogy a helyzet ilyen eszményi. Meg kell tanulnunk létrehozni az interkulturalitást. Olyan tapasztalataink is vannak, hogy a különböző kontextusokból érkező szerzetesekből álló közösségekben a testvérek nem tudják megérteni egymást, sőt ugyanazon közösségen belül „klikkesedés” történt. Csak most lépünk arra az útra, amely magasságokon és mélységeken visz keresztül. Nem szabad megijednünk tőle, de az sem helyes, ha leegyszerűsítjük.
4. „A nyáj illatát hordozó papokat szeretnék” – jelentette ki Ferenc pápa a krizmaszentelési misén nagycsütörtök reggelén, a Szent Péter-bazilikában. Ennek a felhívásnak nagy ereje volt. Engem nagyon elgondolkodtatott. Úgy vélem, mindnyájunkat el kell gondolkodtatnia. Most azonban nem fogok erről beszélni, noha nagyon szívesen tenném. Más „illatokról” szeretnék beszélni, amelyekre szükségünk van a rendben, ezen levél kontextusában, amelyben néhány olyan kihívásról ejtettem szót, amelyekről azt gondolom, hogy figyelembe kell vennünk ahhoz, hogy az eljövendő világnak válaszokat tudjunk adni. Így hát „könyvtárillatú”, „kápolnaillatú”, „jövőillatú”, „egyenlőtlen s különféle illatú” és „valóságillatú” piaristákra van szükségünk.
Ezek azok az illatok, amelyeket szívesen szívok be néhány piarista szerzetes és piarista közösség közelében, és amelyeket szerintem ösztönöznünk kellene. Olyan piaristákra van szükségünk, akik olvasnak, tanulnak, reflektálnak, tudnak írni, javaslatokat felvázolni, vitát nyitni, komoly témákban elmélyülni, stb. Olyan piaristákra, akik hitéletüket intenzív módon élik, akiket minden nap látsz imádkozni, akik gondozzák lelki életüket, akik nap mint nap szívesen áldoznak időt arra, hogy a mindennapok tennivalóinak értelmén elgondolkodjanak, hogy elkerülhessék, hogy ezek egyfajta ürüggyé váljanak, és hogy ezáltal az elsődleges dolgokról elfeledkezhessenek. Olyan személyekre, akik segítenek bennünket a gondolkodásban, akik kérdéseket intéznek hozzánk, akik mernek egy kicsit a jelen időn túlra is tekinteni; tehát a szó legnemesebb értelmében vett látnok (vízióval rendelkező) piaristákra, hiszen végeredményben Kalazancius is egyfajta látnok volt. Olyan piaristákra, akik más személyekkel, intézményekkel és különböző érzékenységekkel együtt tudnak haladni az úton: olyanokkal, akik különböznek „saját kis világunktól”, és akikkel együtt egy jobb és befogadóbb világot tudunk építeni; piaristákra, akik a polgári társadalomban el tudnak helyezkedni, és tudnak dolgozni annak tökéletesítésén. És természetesen a nyáj illatát hordozó piaristákra, a gyermekillatú, a fiatalságillatú, iskolaudvar-illatú, nyáritábor-illatú, otthonillatú, tanteremillatú, pasztoráliscsapat-illatú, és hitcsoport-illatú piaristákra. Végeredményben tehát küldetésillatú piaristákra.
És ebben áll egy újabb intézményi szintű kihívás: felvázolni ezeket a nélkülözhetetlen illatokat, amelyeket fel kell tudnunk vállalni, és amelyek fejlesztik képességeinket az életre és a válaszadásra.
5. Milyen megszentelt élet szítja fel Isten Lelkét, és milyen vezetés szükséges ahhoz, hogy ez az élet növekedni tudjon? Ez az egyik kérdés, amelyet a megszentelt élet legutóbbi kongresszusa központi fontosságúnak ítélt: tudatában lenni annak, hogy „valami történik”, hogy „a Szentlélek azt akarja, hogy történjék valami”, és hogy ezt lehetővé kell tenni. Nem szeretném a szükségesnél több problémával terhelni azokat a testvéreket, akik közösségeink, illetve területi egységeink vezetésének szolgálatát nagylelkűen vállalják, se a generálisi kongregációt alkotó saját testvéreimet, mindazonáltal úgy gondolom, hogy az elöljárók egyik legfontosabb szolgálata az, hogy segítsenek megérteni mindazt, amit megélünk, és hogy meghallják a hozzánk érkező hívásokat, illetve hogy olyan folyamatokat támogassanak, amelyek segítenek bennünket abban, hogy megtaláljuk a helyünket.
Néhány szerző szerint a megszentelt élet nem az engedelmesség, hanem a vezetés válságát éli. Szerintem ez a kijelentés igen szuggesztív, és szeretnélek arra hívni benneteket, hogy gondolkozzatok el rajta. Nagyon tetszett, hogy a közösségi élet szemináriumának egyik első helyen elfogadott témája az „evangéliumi vezetés volt, amelyet elöljáróinktól kérünk, és amelyre szükségünk van”. Az egyik előadó kiemelte, hogy képeznünk kell ahhoz magunkat, hogy tudjunk vezetőként szolgálni, és hogy ez a rend egyik fontos szükséglete.
Ezen az egyszerű testvéri levélen keresztül szeretnélek meghívni benneteket arra, hogy vessetek evangéliumi és józan pillantást arra, amit megélünk, és arra, hogyan tudunk és hogyan kell szerzetesként és intézményként elhelyeznünk magunkat ebben a világban. 2013 októberétől kezdve megteszünk néhány lépést 47. egyetemes káptalanunk előkészítésében. Adja Isten, hogy ezt a következő káptalani folyamatot (helyi, tartományi és egyetemes rendi szinten) sikerüljön kiváló alkalommá tenni az imádságos mérlegelésre, hogy látószögünket kiszélesíthessük és még jobban tudjunk összpontosítani elköteleződéseinkre.
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális atya
