A piarista rend a szegényekért jött létre. Ferenc pápa is arra buzdít mindnyájunkat, hogy „ne feledkezzünk meg a szegényekről”. A generális atya a közös reflexióhoz és megkülönböztetéshez kínál szempontokat: mit is jelenthet számunkra ez a felhívás, mit kell tennünk, hogy valóban így éljünk és működjünk?
A generális atya 2013. szeptember-októberi levele
„Ne feledkezz meg a szegényekről!”
Megválasztása után néhány nappal Ferenc pápa elmesélte, hogyan is élte meg a választást. Többek között elmondta, hogy a pápaválasztás előtt egy kis idővel, amikor már egyértelmű volt a végeredmény, az egyik bíboros odahajolt hozzá, és azt mondta neki: „Ne feledkezz meg a szegényekről!” Bevallotta: ebben a pillanatban határozta el, hogy Róma püspökeként milyen nevet használ majd. Ez a kis titok, amelyet maga a Szentatya osztott meg velünk, meghatározza szolgálata első lépéseit, és kétségtelen, hogy az egyházon is nyomot hagy. Ferenc azt mondja nekünk, hogy „szegényekért élő szegény egyházat” szeretne.
Amikor a pápa ezen gondolatait meghallgattam, azonnal eszembe jutottak Pál csodálatos szavai a Galatákhoz írt levélből (Gal 2,2), amelyben az evangélium hirdetésének célközönségével kapcsolatban beszél a közöttük folyó beszélgetésekről, valamint a megfelelő pasztorális ismérvekről. A közösségen belül több kényes téma is felmerült, ahogyan azt mindannyian tudjuk. Végül azonban egyességre jutottak, hogy kinek mit kell majd tennie (egyrészt Pálnak és Barnabásnak, másrészt Péternek és Jakabnak), az apostolok azonban olyan megbízást adtak nekik, amelyet Pál fontosnak tartott megörökíteni: csupán azt kérték tőlük, hogy a szegényekről ne feledkezzenek el. Tehát ennek az apostoli megegyezésnek ez volt az egyetlen kikötése.
Ez a meghívás, ez az elköteleződés a kezdetektől fogva az egyház életének középpontjában áll, egyszerűen azért, mert az evangéliumi üzenetnek, valamint az Úr életének és küldetésének középpontjában is ez áll. Sőt egészen a kezdetektől fogva a mi szeretett piarista rendünknek is ez a fő mozgatórugója. Ne feledkezzünk meg a szegényekről, hiszen „értük jött létre intézményünk”.[1] Éppen azért van a középpontban, mert központi jelentőséggel bír, megéri a fáradságot, hogy folyamatosan reflektáljunk rá és imádságosan mérlegeljük, mit is jelenthet és mit is kell jelentenie a piarista rendnek, hogy elsősorban a szegények számára jött létre.
E levéllel egyszerűen szeretném felhívni figyelmeteket néhány kihívásra, amelyeket ez az oly nagyon piarista „ne feledkezzünk meg a szegényekről” meghívás jelenthet nekünk. Csupán néhány rövid reflexióról van szó, noha tisztában vagyok azzal, hogy mindegyikben sok-sok továbbfejlesztendő elem van.
1. A szegények közötti jelenléteink gondozása, elmélyülés a szegények életében, illetve ezen tapasztalatoknak a rend javára fordítása. Minden reánk bízott küldetés értékes, és mindegyikkel törődnünk kell, és mindegyikben el kell mélyülnünk ahhoz, hogy azok életet hordozhassanak. Néhányuk azonban a szegénység és a kirekesztettség világához való közelségük miatt különös jelentőséggel bír, ezért különös figyelmet kell fordítanunk rájuk: szerény felszereltségű elemi iskolákra, ahol néha szinte egy piarista sincs, a városok perifériáján lévő közösségekre,[2] még azokon a helyeken lévőkre is, amelyekkel kapcsolatban bizony sokan elzárkóznak attól, hogy oda menjenek, a szegényes környezetben lévő növendékházakra, amelyekben „falusi szag” terjeng a közösségben, gyermekotthonokra, amelyekben magukra hagyott és olyan gyermekek élnek, akiket az a veszély fenyeget, hogy az utcán végzik, „integrális jelenlétekre”, amelyek a szegénység és a reménytelenség közegében élnek, azokra az oktatási támogatást nyújtó projektekre, amelyek több száz olyan gyermeket segítenek, akik enélkül nem tudnának továbbtanulni, közösségi központokra stb. Nem kívánok itt mindent felsorolni, csak szeretnék mindenkit emlékeztetni arra, hogy mindezek a jelenlétek és közösségek milyen nagy jelentőséggel bírnak. Nem csak törődnünk kell velük, hanem azon kell dolgoznunk, hogy ők is hozzájáruljanak a rend életéhez mindazzal, amit az ottani életük és munkájuk során megtapasztalnak. Azokat a piaristákat is, akik ilyen helyeken élnek és dolgoznak, szeretném arra kérni, hogy soha ne bátortalanodjanak el, hogy annak tudatában éljék küldetésüket, hogy ezáltal karizmánkat is mélyen megélik. Ugyanakkor arra is kérem őket, hogy segítsék a rendet, tegyék meg hozzájárulásaikat, hogy osszák meg velünk mindazt, amit felfedeznek. Szükségünk van erre.
2. Növekedés a szegényekből kiinduló lelkiségben. Visszaemlékszem egy ecuadori püspökkel folytatott beszélgetésemre a püspök házában. Elmesélte, hogy időnként kiment a quitói repülőtérre, hogy a kivándorlók indulásáért és érkezéséért imádkozzék. Azt mondta, hogy a repülőtéren töltött nap, amikor részesült a találkozás és a búcsúzás jeleneteiben, és alázatosan imádkozott a szegénység ezen mély tapasztalatának megélése környezetében, az olyasvalami volt, ami nagyon sokat segített neki püspöki szolgálatában, Loja egyházmegyéjében (a püspököt néhány héttel ezelőtt áthelyezték egy másik egyházmegyébe). Számára ez egyfajta rekollekciót jelentett.
A piaristának „a szegényekből kiinduló lelkiségben” kell élnie. Kalazancius is ezt tette, és ezért áldatott meg a rend oly sok hivatással. Az Isten által utunkra vezérelt gyermekekért és fiatalokért mondott ima, úgy imádkozni, ahogyan ők teszik, a vágy, hogy elküldjenek, hogy közöttük dolgozzam, úgy élni, hogy döntéseimben figyelembe veszem őket, azon dolgozni, hogy választ tudjunk adni a szegénység újfajta formáira, amelyek körülöttünk kialakulóban vannak, ápolni a szegénységi fogadalom megélését, hogy ez a fogadalom lassacskán átformáljon engem. Az imádság, a lelkiség megélése az, ami valóban megváltoztat és átformál bennünket. Gyakoroljuk hát!
3. Saját folyamatos képzésünk gazdagítása, hogy átláthassuk, valójában mit is jelent a lelki szegénység. Ezzel kapcsolatban valóban bocsánatot kell kérnem. Nem tudom, vajon ti hogyan tervezitek, hogy lelkiekben szegényekké váljatok, de úgy érzem, hogy elég mélyenszántó és hosszú feladatról van itt szó, amelynek sok köze van ahhoz, hogy hivatásbeli hűségünket miképpen sikerül megélnünk.
Az evangélium olvasásakor rádöbbenünk, hogy még Jézus saját tanítványai számára is hosszú volt ez az út, és sok-sok munkájukba telt. Meg kellett tanulniuk imádkozni, saját ellentmondásaikkal tisztába kerülni, felvállalni, hogy a Mesternek mindig más az olvasata a világ dolgairól, amely újféle gondolkodásra készteti őket, hogy megértsék, mit jelent olyannak lenni, mint egy gyermek, vagy újjászületni… Csak a húsvéti tapasztalat és a Szentlélek ajándéka által válhattak tanítványból apostollá. És ez a tanulás nem zárult le.
Számunkra, az Isten anyjáról nevezett szegény papok rendjének a lelki szegénység hivatásból fakadó követelmény, amely piarista identitásunk középpontjában áll. Hogy ehhez a hosszú úthoz mi is hozzájárulhassunk, szeretnénk konferenciát szervezni a jövő évben kalazanciusi lelkiségről. Reméljük, hogy jó alkalom lesz ez arra, hogy felfedezzünk különféle dolgokat, amelyek segítenek bennünket ezen a lelki úton.
4. Kétségtelen, ahhoz, hogy ne feledkezzünk meg a szegényekről, tudnunk kell megélni a szegénységet. És ezt személyes és közösségi szinten is meg kell tennünk. Rendünk és jövőnk szempontjából egyaránt alapvető fontosságú téma előtt állunk. Istennek hála, megvan minden szükséges ahhoz, hogy éljünk és dolgozzunk, még akkor is, ha sok helyen nincsenek meg az elégséges feltételek ahhoz, hogy küldetésünket oly módon tartsuk fenn, ahogyan azt szeretnénk. A szegénység megélése azonban talán másról is szól. Gondolkoznunk kell erről, s közben ne veszítsük szem elől, hogy milyen hosszú utat tudunk még megtenni: beleértve közösségi imádságos mérlegelésünk központi ismérveinek egyikét, az önmegtagadást; hogy következetesen óvjuk azt, amink van, hogy költségvetés-tervezeteink és költségeink átláthatóak legyenek, tudatában legyünk annak, hogy a pénz nem a miénk, hanem mindenkié, hogy ne törődjünk bele, hogy beleesünk azon csábítás csapdájába, hogy meg kell szereznünk valamit csak azért, mert ki tudjuk fizetni, stb.
Sok téma felmerül itt, a rend életének minden tekintetében: a környezet, amelybe közösségeinket elhelyezzük, beleértve növendékházainkat is; az iránymutatás, amelyet az új alapításoknak adunk; az életstílus, amelyet felvállalunk; a költségvetések, amelyeket elfogadunk; egész életünkre kihatással vannak azok a tervek, amelyeket a szegénységgel kapcsolatosan készítünk. Soha ne tévesszük szem elől imádságos mérlegelésünket!
5. A szegények iránti elköteleződés és küldetésünk fenntarthatósága. Mindannyian tudjuk, hogy ez az egyik legaktuálisabb vitatémánk. A szegénység környezetében lévő intézményeink közül bizony sokan nem hoznak létre elég forrást saját fenntarthatóságukhoz, és ez nagyon bonyolulttá teszi a dolgokat. Sok helyen a rend olyan intézmények által generált forrásokkal igyekezett áthidalni ezt a nehézséget, amelyek forrásokat termeltek, annak a megegyezésnek az értelmében, hogy a területi egységeken, és egyre inkább az egész renden belül megosztjuk a javakat. Ez azonban soha nem lesz elégséges. Lépéseket kell tennünk, hogy fokozatosan lehetővé váljon a szegények iránti elköteleződés, miközben tudatában vagyunk annak, hogy bizonyos időszakokban és néhány intézményünkben ehhez lassabb tempót kell diktáltunk, mint ahogyan az a renden belül mindig is történt. Soha nem volt elég forrásunk, azonban az új körülmények arra kényszerítenek bennünket, hogy komolyan és kreatív módon elgondolkozzunk azon, hogyan válaszoljunk arra a szükségre, hogy a legszegényebbeknek fenntartott oktatási intézményekben is előre tudjunk lépni.
6. Lépéseket kell tennünk az intézményi megszilárdulás irányába a legszegényebbek között működő jelenléteinkben. A 2009-es egyetemes káptalan már tett egy jelentős lépést a nem formális nevelés intézményi elismerésében, amely olyan terület, ahol a legszegényebbek szolgálatában sokat tehetünk. Folytatnunk kell ezt az utat. Az elmúlt pár hónapban sikerült tennünk néhány érdekes lépést a jó irányba, például az „Amerikában lévő otthonokért felelősök találkozójával”, amely javaslatot tett egy cirkumskripciós csapat kialakítására, hogy ezt a nagyon is piarista feladatot ösztönözze, illetve az a javaslat, hogy július nyolcadikát, Chinchachoma halálának évfordulóját nyilvánítsa a rend az „otthonok napjának”, valamint a „nem formális nevelés bizottságának” működése a spanyol cirkumskripcióban, a javaslat, hogy a jövőbeni európai cirkumskripcióban reflektáljunk a nem formális nevelésre, stb.
Ennek a reflexiónak azonban a formális nevelésre is ki kellene terjednie. A köznevelés, az integrális és szabályozott nevelés áll a piarista iskolák középpontjában. Talán ez az az időszak, amikor jelentős lépéseket tehetünk, hogy a piarista közoktatást nyújtó iskolák fenntartható hálózatát folyamatosan létrehozzuk. Van már néhány ilyen hálózat, és több olyan is, amely megvalósítható lenne.
Vannak plébániáink, amelyek a nagy szegénységű környezetben helyezkednek el, és egyesek ezek közül a küldetés határvonalához tartoznak, mégpedig olyan körülmények között, ahol a katolikus hit kisebbséginek számít. Kevés forrással rendelkeznek. Vajon meg tudnánk-e szervezni a javak elosztását úgy, hogy azok a plébániák, amelyek rendelkeznek forrásokkal, pártfogásba vennék ezeket a plébániákat, amelyek a küldetés határvonalában élnek? Szerintem ez olyan lehetőség, amely sokat segítene, és amelyre már javaslatot is tett a két afrikai provincia elöljárója. Gondolkozzunk el ezen! Valószínűleg rövid időn belül megpróbáljuk megszervezni ezt egyszerű, de gyakorlatias módon.
7. Kezdeti képzés a szegényekből kiindulva. Ezt elfogadta a legutóbbi egyetemes káptalanunk A piarista szolgálat szegény gyerekek tanítására irányuló lelkületet kíván című dokumentumban. Pontosabban fogalmazva azt fogadta el, hogy „a kezdeti képzéstől fogva ösztönözzük a szegény gyerekkel való találkozást”. Kétségtelen, hogy ezt sokféleképpen tehetjük, de ami biztos, hogy minden területi egységben jelen kell lennie ennek a célnak és ennek a képzési dinamikának.
Ismerek olyan piarista fiatalokat, akiket egészen megváltoztatott (a kezdeti képzés tapasztalatszerző időszakában megélt) egy éves munka a legszegényebbek között, illetve akár egy rövidebb tapasztalat is egy piarista intézményben, alkalmanként másik területi egységben, a szegénység környezetében. Tudom, milyen fontos a fiataljainknak, hogy ilyen környezetekben éljék a mindennapi életüket, az élet egyszerűségében, bármelyik területi egységről legyen is szó. 2009-es káptalanunk hangsúlyozottan kérte, hogy tegyünk egyértelmű lépéseket ebbe az irányba.
Befejezem rövid levelemet, amelynek azt a mondatot adtam címéül, amely Ferenc pápa szívét megindította: „Ne feledkezz meg a szegényekről!” Az ő szerzetesi és szolgálati élete mindig közel állt a szegényekhez. Pápasága alatt is mindig közel fog állni hozzájuk. Ez mindig így van, és így is lesz: a „ne feledkezz meg a szegényekről” meghívást mint megtérésre való felszólítást csak akkor tudjuk befogadni rendünkbe, ha ezen tapasztalatból kiindulva próbálunk meg élni. Hivatásunk ezen aspektusát kincsként, az élet kulcsfontosságú tényezőjeként kell gondoznunk. Ne feledjük: ha nem gondozzuk, akár el is veszíthetjük.[3]
Levelem végén egy kis ajándékkal kedveskednék nektek: azzal az imával, amelyet a mexikói otthonokban gyakran imádkoznak. Arra hívlak benneteket, hogy imádkozzátok el néha: „Jézus, jó barátom, ma az utcán élő minden gyermekért könyörgök hozzád. Azokért, akik egyedül vannak, akiket elhagytak, akikre nem vigyáznak, akiknek nincs apukája vagy anyukája, aki vigyázna rájuk és szeretné őket. Add, hogy felfedezzem arcodat minden szenvedő gyermekben, és taníts meg szolidárisnak lennem, hiszen szeretnék és tudok is segíteni. Add, hogy ne éljek közömbösen. Add meg az erőt ahhoz, hogy olyan nagy szeretetet éljek meg, mint a tiéd. Hogy ne csak a szavak embere legyek, mint ahogy oly sok felnőtt az. Taníts meg engem igazán szeretni.”
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális atya
[1] Kalazancius, EP 2812.
[2] „A középpontot csak a perifériáról lehet igazán jól látni” – mondta Ferenc pápa a római Szent Erzsébet-plébánián tett apostoli látogatása alkalmával.
[3] „Akiben nincs meg a szegények tanításának lelkülete, annak vagy nincs piarista hivatása, vagy pedig elvette tőle az ellenség” (Kalazancius, EP 1319).
