A hit évének elsődleges gyümölcse rendünkben az, hogy mindannyian képesek vagyunk átérezni annak örömét, hogy piaristák lehetünk és Isten országának szolgálatában állhatunk. Semmilyen nehézség közepette sem veszíthetjük el örömünket, melynek forrása Krisztus és az ő ingyenes szeretete.
A generális atya 2013. novemberi levele
„Örömötöket nem veheti el tőletek senki”
A hit éve a piarista rendben
Kedves Testvéreim! Ebben a hónapban, novemberben véget ér a hit éve, amelyet XVI. Benedek pápa hirdetett meg és Ferenc pápa zár le. Azért írom nektek ezt a levelet, hogy megosszam veletek gondolataimat azokkal a gyümölcsökkel kapcsolatban, amelyeket a hit évétől várhatunk a piarista rendben.
Elsőször is tudatában kell lennünk, hogy a hit a kulcsa életünknek és hivatásra adott válaszunknak; a hit szemszögéből kell mindent értelmeznünk, amit megéltünk ebben az évben; csak és kizárólag a hit alapján, Jézus Krisztussal a középpontban tudjuk fenntartani és célba juttatni mindazt az erőfeszítést, amelyet rendként teszünk, hogy válaszoljunk az előttünk álló kihívásokra.
Ha megengeditek, azon három javaslat köré építem ezt a reflexiót, amelyeket XVI. Benedek pápa fogalmazott meg a megszentelt élet napján, február 2-án, legutolsó szentbeszédei közül az egyikben: tápláljátok magatokban azt a hitet, amely képes megvilágítani hivatásotokat, amely fel tudja ismerni a gyengeség bölcsességét, amely a jövő felé haladó zarándokokká tesz benneteket. Kizárólag ez a hit élesztheti fel bennünk azt a mélységes örömet, hogy piaristák lehetünk. Testvérek, ez a legszebb gyümölcs, amelyet a hit évében beérni remélek: hogy mélységes örömmel tudjuk megélni piarista létünket, tudván, hogy ez az öröm kizárólag a saját igazi forrásából, Urunk Jézus Krisztusból eredhet. Erről az adományról, az öröm adományáról szeretnék beszélni nektek e levélben.
A hit emberei vagyunk. Tudjuk, hogy a hit olyan adomány, amely mély változást hoz létre életünkben. Ez a változás alapvetően arról szól, hogy azok a dolgok válnak számunkra is fontossá, amelyek Jézus számára fontosak. Ezért hát szükséges vele lennünk, és ezáltal újra feléleszteni magunkban annak örömét, hogy megoszthatjuk életünket, a választásainkat, a hitbéli engedelmességet, a szegények boldogságát és a szeretet radikalitását. A hit segít bennünket annak megértésében, hogy semmi sem abszolút, csak és kizárólag ő. A hit, mint Ábrahámot, bennünket is új életmódra hív.
A Jézusba vetett hit új „színt” ad életünknek. Az evangéliumokban a „hit irányába tett lépés” egyértelműen az életstílus megváltoztatását feltételezi. A személy életmódjának jellegzetességei megváltoznak: az öröm, a hála, az érték, a teljesség jelenik meg életében. Időnként felmerül bennem, vajon mi lehet a piaristák „életszíne”. Időnként bizony eléggé „sótlanok” vagyunk. Néha bizony látunk példákat a rendben az „élethiányra”. Az igaz hit megélése segít ennek legyőzésében. A radikálisan megélt hit: amely megfog és megérint bennünket, értelmet ad és sokat követel tőlünk, amely nem hagyja, hogy nyugodtan üljünk a babérjainkon, amely „apostoli buzgóságot” szít fel bennünk, amely által érezzük, hogy lelkesedéssel eltöltő célért adjuk oda életünket. A hit az, ami bizalmat ad az életben, és amely képessé tesz bennünket arra, hogy döntéseket hozzunk. Néha észre sem vesszük mindezt, de hit nélkül mindez nem lenne lehetséges.
Ezért is fontos figyelembe vennünk azt, amit XVI. Benedek pápa javasolt a megszentelt élet napján, február 2-án.[1] Három olyan dinamizmus ez, amelyek kiegészítik egymást: hit, amely képes megvilágítani hivatásunkat (képes felélénkíteni, fenntartani, ösztönözni, és teljes értelmet adni neki); hit, amely segít abban, hogy békével éljük meg a mindennapi nehézségeket és gyengeségeket, amely hivatásbeli bátorságot önt belénk és megadja a válaszadás képességét, amely tartóssá teszi abbéli örömünket, hogy piaristaként élünk. Olyan hit ez, amely segít bennünket, hogy reménnyel tekintsünk a jövőbe, tudván: arra vagyunk hivatottak, hogy éljünk és továbbadjuk az életet.
Ha így élünk, azt hiszem, az első gyümölcs, amelyet kaphatunk a hit évétől, nem más, mint az öröm, az a mélységes öröm, amely által értelmet nyer életünk és érezhetjük, hogy azt az életet éljük, amelyet Isten kíván tőlünk. Az öröm, amely átjár bennünket, amiért Isten legkisebbeknek hirdetett országáért adjuk oda egész valónkat. Az öröm, amelyet Kalazancius élt nap mint nap, minden nehézsége ellenére: „Éljétek mindig örömben a szolgálatot, és éljetek egységben és békében, remélve, hogy Isten megsegít mindenben.”[2] Lenyűgözőek ezek a sorok, amelyeket Kalazancius abban a levélben írt, amelyben közli a rend fogadalmak nélküli kongregációvá történő lefokozását. Ez a dokumentum segít bennünket, hogy megértsük, mi is az igazi öröm, az egyetlen, amelyet napról napra ki lehet fejezni, még a nehéz időszakokban is. Kalazancius számára az öröm a hivatás egyik jele is volt. A novíciusokról írja: „Állandóan a noviciátusban vagyok, és soha nem láttam a novíciusokat ilyen örömtelinek, egészségesnek és elégedettnek, mint most.”[3] Ne feledjük el, hogy – amint azt P. Caputi írásaiból kivehető – szent alapítónk egyik legtöbbet használt kifejezése éppen az „örömmel!” volt. Biztos vagyok abban, hogy ez alapítónk egyik alapmeggyőződése volt.
1. Öröm, amelyet senki és semmi nem vehet el tőlünk
Szent János evangéliumában Jézus így fogalmazza meg a keresztények örömét. Kiváló megfogalmazása ez a keresztény örömnek. János evangéliumának 15-16. fejezetében Jézus a hit legmélyebb aspektusairól beszél tanítványainak, azokról, amelyeket javasol és megtanítani igyekszik nekünk. Egyértelműen kimondja, hogy csak akkor érthetik meg, mi a hit, ha ez megadatik nekik a Szentlélektől, és hangsúlyozza, hogy ha megértik és meg is élik, akkor örömük teljes lesz (Jn 15,7), olyan erős és tartós, hogy senki nem tudja elvenni tőlük (Jn 16,22).
Jézus egyértelműen megfogalmazza a keresztény öröm két jellegzetességét: teljes és rendíthetetlen. Vajon milyen öröm ez, micsoda kivételes öröm, amelyet senki és semmi nem vehet el tőlünk? Nehéz megértenünk a jelentését, mert kicsinyke tapasztalatunk tele van átmeneti és igen törékeny örömökkel. Igaz, néha megélünk valódi és jó örömöket is, ám az idő múlásával ezek szép emlékekké halványulnak, de lehet, hogy értékes referenciapontokká alakulnak. Mindannyian tudjuk, hogy életünknek ennél többre van szüksége.
A keresztény öröm alapvetően nem abból ered, hogy a dolgaink jól mennek, hanem abból, hogy Isten feltétel nélkül szeret, és a teljes és önátadó életre hív bennünket. Ez az a tapasztalat, amelyet meg kell élnünk. Ez az a tapasztalat, amelyre a körülöttünk élő embereknek szükségük van. Minden más jó és értékes lehet, de örömünk nem eredhet saját magunkból, hanem csak Istenből és a hit adományából. Amikor erről elfeledkezünk, akkor nem éljük meg és nem ajánljuk fel a legjobb dolgot, amink van.
2. „Inkább annak örüljetek, hogy nevetek fel van írva a mennyben”
A tanítványok, akiket Jézus kettesével elküldött, elégedetten térnek vissza és mesélnek arról, amit „pasztorális sikernek” is nevezhetünk. Az Úr megérti és elfogadja ezt az örömet, mégis valami különlegeset válaszol nekik: „Inkább annak örüljetek, hogy nevetek fel van írva a mennyben” (Lk 10,20).
Ez a tapasztalat a miénk is lehet. A hit évében sok örömet éltünk meg. Természetesen voltak nehézségeink és problémáink is, ahogyan azt mindannyian tudjátok. Velünk is megtörténhet, ami a tanítványokkal, hogy visszatérünk a küldetésből, és felsoroljuk mindazt, ami jól sikerült: az idén volt egy alapításunk Indonéziában, tartottunk egy szemináriumot, hogy közösségi életünket megújítsuk, több új demarkációt hoztunk létre, újraindítottuk a hivatásgondozói munkát Ázsiában, jelentős előrelépést tettünk Haitin való letelepedésünk ügyében, jelentős kezdeményezéssel folytattuk a hivatásokért mondott folyamatos imát… mennyi minden jó történt velünk! Az biztos, hogy az Úr elé állhatunk és elmondhatjuk neki azokat a lépéseket, amelyeket az életben sikerült megtennünk. Ám az Úr nekünk is ugyanazokkal a szavakkal válaszol majd, mint a tanítványoknak: „Helyénvaló, hogy örültök ezeknek a dolgoknak, de mindenekelőtt annak kell örülnötök, hogy nevetek fel van írva a mennyben.”
Vajon mit jelent ez? Alapvetően egy dolgot: az élet, amelyet továbbadhatunk, elsődlegesen nem munkánknak, döntéseinknek és rátermettségünknek lesz a gyümölcse, hanem mindenekelőtt Isten szeretetéé, amely átformál bennünket, és amely képessé tesz bennünket arra, hogy éljünk. Ha ezt megéljük, ha hitünk képes megvilágítani hivatásunkat, akkor az, amit jól teszünk, továbbadja az életet.
Olyan ember fiai vagyunk [Kalazanciusé], aki úgy halt meg, hogy életműve romokban hevert. Azt is mondhatjuk: úgy halt meg, hogy nem volt sok minden, amit „felmutathatott volna”. Ám műve a hit gyümölcse volt, és bensőjében az élet lángja lobogott. Ezért vagyunk mi most itt. Szeretném, ha a hit évének elsődleges gyümölcse rendünkben nem az a lista lenne, hogy milyen kiváló dolgokat tudtunk végbevinni (amelyekért természetesen Istennek hálával tartozunk), hanem az, hogy mindannyian képesek vagyunk újra felfedezni hivatásunk mélységét, valamint azt a mély örömet, amelyből élnünk lehet.
Mert a hit évében van sötétség is, és szomorú dolgok is előfordultak. Nem szükséges, hogy ezeket felsoroljam, elég, ha saját személyes valóságunkra tekintünk vagy provinciánkra: egyértelműen fájdalmas dolgok is történtek: egy testvér, aki elhagyta a rendet, a szomorúság, amely eluralkodott a közösségemen, a probléma, amelyet soha nem sikerül megoldanunk és amely szívünk békéjét megzavarja, a tapasztalat, hogy nem értenek meg… milyen sokféle lehet ez is! Ezen tapasztalatok egyike sem, egyetlen személyes nehézség megtapasztalása sem veheti el tőled azt a mélységes örömet, hogy piarista vagy, ha ez az öröm a legfontosabb dolgon alapul: nem a sikereken, hanem a szereteten!
3. A hit egyik legegyértelműbb kifejeződése az öröm
Az öröm jelen van, javasolt és megtapasztalt dolog Isten szeretetének legmeghatározóbb meghirdetéseikor: a Megváltó születése felett érzett öröm (Lk 2,10), az Úr feltámadása miatt érzett öröm (Jn 20,20). A példabeszédbeli atya beszél az öröméről idősebb fiának, aki megdöbben az öccse fogadására rögtönzött ünnepségen; az öröm szót használja az Úr, amikor az elveszett bárányról szóló példabeszédet mondja; a város, amelyben hirdetik Isten országát, megtelik örömmel (vö. ApCsel 8,8).
Fontos, hogy megéljük és megtapasztaljuk ezt az örömet. Azt a mélységes örömet, amely megváltoztatja szívünket. Csak ha valóban örvendezők vagyunk, akkor lehetünk hiteles tanúi Isten szeretetének. Mindannyian felfigyeltünk arra a hétköznapi kifejezésre, amellyel Ferenc pápa kifejezte ebbéli meggyőződését, amikor azt mondta: meglepődik azon, hogy sok kereszténynek „olyan az arca, mintha citromba harapott volna”. Talán a kifejezés stílusa meglepett bennünket (bár most már kezdünk hozzászokni), de ami fontos ebben, az nem a stílus, hanem az a mélységes igazság, amely mögötte van: a keresztény ember vagy örömteli, vagy nem éli meg a hitét.
Testvéreim, ez az a gyümölcs, amelyet várok a hit évétől, amelyet a Szentatya november 24-én zár majd le. Az a nap azokra a napokra esik, amikor Kalazanci Szent Józsefet mint a keresztény népiskolák pártfogóját ünnepeljük. Éljük hát meg intenzíven mindkét ünnepet, és különösen nekünk kell kérni Kalazancius közbenjárását.
Azt kívánom, hogy mélységes örömmel, boldogan éljétek meg hivatásunkat, hogy azok, akik látnak bennünket, ugyancsak tudjanak hinni. Úgy legyen!
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális atya
[1] XVI. Benedek pápa homíliája az Úr bemutatásának ünnepén, 2013. február 2-án, a Szent Péter-bazilikában.
[2] 1646. március 17-én kelt levél (4342).
[3] 638. levél.
