Jelenits István piarista szerzetes több, mint 50 éve foglalkozik fiatalokkal. A közelmúltban a visegrádi országokból érkezett 16-25 év közötti keresztény, zsidó ifjaknak beszélt összetartozásuk alapjairól. A Helyi Téma interjúja.
Jelenits István piarista szerzetes több, mint 50 éve foglalkozik fiatalokkal. Fél évszázados pedagógusi pályafutása alatt tanított gimnáziumban, szakmunkásképzőben, jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarán oktat. A közelmúltban a visegrádi országokból érkezett 16-25 év közötti keresztény, zsidó ifjaknak beszélt összetartozásuk alapjairól.
– Milyen szándékkal rendezték meg a visegrádi országok fiataljai találkozóját?
– Évente megrendezik majd ezt az Ifjúsági kongresszust, a következő alkalmak Prágában, Varsóban, Krakkóban lesznek. Itt Budapesten most 60-70 – különböző felekezethez tartozó – fiatal találkozott. A cél, hogy a jövő generációja egymásra találjon. A kereszténység sokszínű, de a hívő emberek ugyanabba az Istenbe vetik bizalmukat, aki a világot teremtette. Azt reméljük, a rendszeres találkozásokon a fiatalok megtermékenyítik egymás gondolatait, kialakul bennük az összetartozás érzése, vallási és politikai értelemben is.
– Mivel magyarázta a négy ország összetartozását?
– Arra próbáltam felhívni ezeknek az ifjaknak a figyelmét, hogy azok az országok, ahol élnek, mind az I. és a II. világháború áldozatai. Ez közös sorsunk. Ennek tudata szükséges ahhoz, hogy az egymás iránti sértődéseket, fájdalmakat gyógyítsuk. Ne ellenséges képet fessen a szomszédos országok egyike a másikról, hanem mindnyájan a megértést keressük. Ezek feldolgozásában pedig a kereszténység is segít. Segít abban, hogy képesek legyünk meghaladni önmagunkat, és ne sérelmi politikát folytassunk egymással szemben, hanem együtt keressük a megoldást a problémákra. A múltunk elemzése fontos a közös jövőhöz. Ennek reményét fogalmaztuk meg, így mentek haza, és bízom benne, hogy legközelebb, mikor jönnek, már megtöltik a Parlamentet.
– Hogyan lehet a jövő nemzedékének átadni a múlt tapasztalatait?
– A mai fiatalok nem élték át a II. világháborút, de mi öregek igen. Ők úgy nőttek fel az Európai Unióban, hogy nem láttak háborút, legfeljebb hallottak róla távoli országokból, ami azért szintén aggasztó. A fenyegetés tehát számukra is érzékelhető. Ma olyan háborútól tarthatunk, ami már meghaladhatatlan. Ha ez bekövetkezik, már nem lehet újra építeni a hidakat, házakat, a romok között újrakezdeni az életet, mert elpusztul a világ. Ez tehát a fiatalok öröksége is, amit ha nem is tapasztalták meg, nekünk emlékeztetnünk kell rá őket. Ez a 4 ország egyaránt a Szovjetunió elnyomása alatt állt, ennek emléke rajtuk is rajtuk maradt, hiszen ez a múlt ma is átitatja ember és ember viszonyát. A szovjet csapatok kivonultak, de a nyomaikat itt hagyták, és mi itt maradtunk a sejtjeinkbe ivódott félelemmel, önzéssel, az árulókkal és a maguk irháját mentőkkel. A szocializmus, kommunizmus önzésre nevelt. Erről is le kéne szoknunk. Az elnyomók kivonulására nem készültünk fel, készületlenül ért bennünket a felelősség a lelki-szellemi szabadságra, a sorsunkról való döntésre, a szavazásra is. Ezért van az, hogy még ma is a megtévesztő kampányokkal manipulálhatnak, mert demokráciából nincs magas iskolázottságunk. A visegrádi országoknak az EU-hoz való viszonyukat és egymással való kapcsolatukat is tisztázni kell. Összetartozásunkat gazdasági, politikai és vallási szinten egyaránt összefogva megerősíteni. Nem hagyhatjuk, hogy egy önző csoport érdekei határozzák meg a közös jövőnket.
– A nemzedékek közötti kapcsolat nagyon meggyengült a mai világban.
– Felgyorsult a világ, és a vak fejlődés sok veszélyt hozott. A nagyszülők maflának érzik magukat a fiatalok között. A családon belül minimális az együtt töltött idő. Egy ilyen világban még fontosabb, hogy tudjunk gondolkodni, és ne csak a reklámok, a propaganda döntsék el szavazatunkat, állásfoglalásunkat. Ahogyan egy családban sem felejthetjük el egymást, így van ez a múlt tapasztalataival is. Van, amit csak a nagyapjától tanulhat meg az ember. A hitünk értékes ebből a szempontból is. Képessé tesz bennünket arra, hogy egymás megértéséből jó fakadjon. Valahogy úgy, ahogy a kovász elvegyül a lisztben. Nem támad ellene, csak csöndesen mozgósítja. A közös hit nem csak öröklött, féltett kincs, de arra való, hogy éljünk szerinte, belőle.
– Több, mint fél évszázad gyakorlattal a katedrán mit gondol a távképzés lehetőségéről?
– Nem helyeslem. Az oktatás személyes kapcsolaton alapul. Ez az utolsó menedékünk, hogy találkozunk azokkal, akik a nyomunkba lépnek. Nem árt, ha valaki utazik az egyetemre, mert az alatt is gondolkodik. Ha azembert meg akarják takarítani, hülyeséget csinálnak. Az információk befogadására, feldolgozására időre van szükség. El kell menni az iskolába, aztán hazasétálni, ebédelni, vacsorázni, és másnap újra találkozunk. Különben elvész az emberi mélység.
– Hogyan lehetne mégis hatékonyabban nevelni?
Az oktatásnak sokszínűnek kell lenni, a gyerekek sem egyformák. Az esélyegyenlőség sem azt jelenti, hogy a futóversenyen mindenki ugyanolyan méretű cipőben fut, hanem azt, hogy a végén ugyanoda jut. Az egyik a szerpentinen megy, a másik meg hadd kapaszkodjon a meredeken, ha zseniális. Erre jobban oda kell figyelni! A pedagógusnak utat kell mutatni a diákoknak. Van, aki 15 évesen nem akar tovább tanulni, szívesebben gyalul, kalapál. Az ilyen fiatalt rá kell vezetni, hogy végezzen el egy mesterséget adó iskolát, és közben talán megnyílik az érdeklődése, és belátja, hogy neki is szüksége van a helyesírásra, a matematikára, ha másért nem, hát azért, hogy kitöltse a számlát vagy tudja, mennyi deszka kell egy bútorhoz. Az oktatásnak, a tanárnak a feladata az embereket elsegíteni, hogy végül ugyanoda érjenek. Ehhez azonban a sokféleség felismerése és tisztelete kell.
Forrás: Helyi Téma (Fodor Erika)
