A generális atya levele – 2014. április – Az összefogás, a közösségvállalás ideje

Pedro Aguado, 2013 Gaztembide

Nem lehet azt mondani, hogy a piarista küldetést eddig a piarista szerzetesek végezték, mostantól azonban eljött a világiak ideje, s szerzetesekre nincs tovább szükség. A piarista generális atya meggyőződése, hogy a mai kor az egymással való közösségvállalás ideje, mindnyájunknak együtt kell dolgozni azon, hogy legyenek hiteles piarista szerzetesek és hiteles piarista világiak, mert a közös piarista küldetésre a mai korban így hív minket Isten Szentlelke.

Ez most az összefogás, a közösségvállalás ideje

 

 

 

 

 

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt egy képzési találkozó alkalmával, melynek keretében szerzetesek és világiak együtt reflektáltak a piarista küldetésre, egy szerzetes szót kért, és érdekes beszédet tartott a világiak szerepéről a piarista rendben. Olyan üzenettel zárta hozzászólását, amely nagyon elgondolkodtatott, és amelyre nem tudtam nem reagálni: „Egyértelmű, hogy ez most a világiak ideje.”

Nincs kétségem afelől, hogy olyan időket élünk, amikor a világiak keményen dolgoznak a keresztény közösség építésén és az egyház küldetésének intenzív megvalósításán. De abban sem kételkedem egy percig sem, hogy ez most nem a világiak, hanem sokkal inkább az összefogás, a közösség ideje. Vajon mit gondolna egy fiatal piarista szerzetes, ha egyik testvérétől – vagy netán (vagy még inkább), ha az elöljárójától – hallaná a fentebb idézett mondatot? Milyen üzenetet közvetítene felé? Szerintem egyértelmű, hogy mit gondolna: „Nos, úgy néz ki, ez nem az én időm.”

A nyelvezettel, amelyet használunk, és az értékekkel, amelyeket közvetítünk, egyaránt körültekintőnek kell tehát lennünk. Az időszak, melyben rendünk él, megköveteli tőlünk, hogy világosan fejezzük ki azokat a meggyőződéseinket, amelyekből kiindulva a piarista rend elképzeli és építi a jövőjét: ez a piarista szerzetesi hivatás intenzív és állhatatos megélésének ideje, ugyanakkor a világi és piarista keresztény hivatás hiteles és elkötelezett megélésének ideje is; továbbá az e két csoport közötti összefogás és mély közösség megélésének ideje, amely lehetővé teszi minden egyes személy fejlődését, valamint egy „közös ház” építését egy olyan piarista rendben, amely tisztában van saját szerzetesrendi identitásával, de a piarista világiak, a piarista keresztény közösség, a piarista testvériségek, valamint a piarista hivatás sokszínű megélése ösztönzésének fontosságával egyaránt. Mindezt a ránk bízott küldetés érdekében tesszük, amely nem más, mint nevelve evangelizálni a gyermekeket, a fiatalokat és a szegényeket.

Peralta de la Salban néhány hónapon belül (2014 júliusában) közös gyűlést tartanak a piarista testvériségek tanácsai, valamint a rend területi egységeinek a piarista világiakért felelős szerzetes tagjai. Ezt a találkozót épp egy évvel a piarista rend 47. egyetemes káptalanja előtt tartjuk. Kétségtelenül kivételes lehetőséget ad ez arra, hogy ezen értékes piarista kihívás területén jelentős lépéseket tegyünk: hogy a piarista szerzetesi hivatás és a piarista világi hivatásból kiindulva olyan piarista rendet építsünk, amely valóban egy „közös ház” lesz.

Szeretném megosztani néhány gondolatomat veletek, amelyek segíthetnek bennünket, hogy ezen az úton előre haladjunk. Egyszerű gondolatok ezek, amelyek folyamatosan merülnek fel bennem, ahogyan a rendet és piarista valóságunk egészét egyre jobban megismerem.

 

1. Olyan piarista szerzetesekre van szükségünk, akik hivatásukat intenzív módon megélik; és szükséges, hogy a különböző piarista hivatásokat egyértelműen előmozdítsuk. Nem egymást kizáró elköteleződések ezek: párhuzamos előmozdításuk lassacskán azon lehetőség feltételévé válik, hogy hiteles szerzetesi hivatások és hiteles világi piarista hivatások szülessenek. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy a piarista világiak érdekében végzett munka nem nehezíti a piarista szerzetesi életre irányuló hivatáspasztorációt (és ez fordítva is igaz), illetve, hogy a hivatások terén általunk remélt gyümölcsök egy egyértelmű és jól átgondolt hivatáskultúrából teremnek majd, amely egyértelműen elősegíti, hogy minden egyes személy fel tudja fedezni azt a hivatást, amelyet Isten elültet a szívében. Ez tehát az első javaslatom: a piarista hivatáskultúra.

 

2. Másodsorban abban is biztos vagyok, hogy a különleges hivatásokhoz különleges folyamatokra, segítségnyújtási formákra és javaslatokra van szükség. Meggyőződésem, hogy a piarista szerzetesi hivatás nem jelenítheti meg magát úgy, hogy a „futottak még” kategóriába essék; úgy kell megjelennünk, mint a legkívánatosabb és legértékesebb gyümölcs mindenki számára, aki a piarista rendet szereti. A piarista szerzetesi hivatások születéséhez és megerősödéséhez szükség van olyan kontextusra, amelyben mindenki számára világos, hogy mit kell ezért tennünk, és azoknak a segítségnyújtási formáknak és elköteleződéseknek, amelyek lehetővé teszik ezeket a hivatásokat, kétségtelenül prioritást kell élvezniük. Vagy talán a szerzetesek az egyetlenek, akiknek a szerzetesi hivatásokért erőfeszítéseket kell tenniük? Talán nem mindannyian együtt építjük a piarista rendet? Nos, kedves testvéreim, a piarista rendet nem lehet a piarista szerzetesek nélkül építeni. Szükséges tehát, hogy mindannyian dolgozzunk ezen.

 

3. Köteleződjünk el egy megfelelő és kiegyensúlyozott piarista hivatási pluralitás mellett! A piarista papi és szerzetesi hivatás mellett – amelyet már négy évszázados történelmünk erősít -, új keresztény piarista hivatások születnek. Már közöttünk élnek, és lassacskán formát adunk mindannak, amit a Lélek a kalazanciusi fa törzséből fakaszt. Sokan vannak, akik a szerzetesi élettől eltérő életállapotban folyamatosan felfedezik és megélik keresztény piarista hivatásukat: olyan piarista világiak, akik felvállalják a karizmatikus és jogi integrációt; számos személy, akik piarista testvériségekben élik meg a karizmatikus integrációt; személyek, akik a piarista identitás központi aspektusait szolgálatként magukra vállalják; nevelők, akik hivatásuk tengelyeként fedezik fel a megosztott küldetést; olyan személyek, akik az önkéntességen keresztül találnak rá szolgálatuk saját formájára; fiatalok és felnőttek, akik fontolgatják a misszionáriusi hivatást, stb. Ezen pluralitás ösztönzése a Lélek tevékenységének szolgálatát jelenti. Ezt megtagadni pedig azt jelenti, hogy Isten tevékenysége feletti uraknak képzeljük magunkat. És a megtagadásnak többféle módja létezik. S erőltetni ezt ott, ahol még nem lehetséges, zűrzavart okoz.

 

4. Köteleződjünk el az összefogás, a közösségvállalás mellett! Ferenc pápa folyamatosan erről beszél[1] – talán azért, mert látja, hogy az egyik legnagyobb kihívásról van itt szó, amellyel a keresztény közösségnek szembe kell – és mindig is szembe kellett – néznie. Szűkebb piarista kontextusunkban most már egyre több lehetőség adódik arra, hogy ezt a közösséget [kommuniót] megéljük és előmozdítsuk. Csak néhány példát mondanék erre:

 

a) A piarista testvériségek kiváló alkalmat adnak arra, hogy ezt a közösséget megéljük, hiszen bennük a szerzetesek és a világiak a maguk egymástól eltérő hivatását meg tudják osztani. Ezért a testvériségek nem „világi” szervezetként jönnek létre, hanem „hívők társulásaként”, amelyekben – noha a többségük világi személy – szerzetesek, szerzetesnők és papok is részt vesznek.

 

b) A különböző módokon ösztönzött megosztott küldetés szintén jó példája a közösségnek. Ne feledjük, hogy a rend meghatározta, hogy a megosztott küldetés a piarista küldetés egyik alapvető jellegzetessége;[2] tehát ha az nem működik, a küldetés piarista identitása is nagy csorbát szenved. Ez egy rendkívül fontossággal bíró ügy, és le kell tudnunk vonni a következtetéseket. A megosztott küldetés nélkül nem lehetséges és nem is lesz lehetséges a piarista küldetés. Még akkor sem, ha sok szerzetesünk van. Olyan téma ez, amely nem a számoktól függ, hanem arról szól, hogy jól megértsük az egyházat és a rendet, amelyben élünk.

 

c) Olyan közösség [kommunió] ez, amelynek ugyanolyan fontos struktúrát adni, hiszen ez nem csupán valamiféle magatartás- vagy gondolkodásforma. A különböző hivatások között létező közösség, a piarista rendben való részvétel azokban a struktúrákban, csoportokban és dinamikákban jelenik meg, amelyek lehetővé teszik ezt a közösséget. És testvéreim, itt van egy olyan kihívás, amely erős hatással van a stílusokra és gondolkodásformákra, amelyeknek meg kell változniuk. Nekünk, szerzeteseknek és világiaknak az a feladatunk, hogy együtt dolgozzunk és gondolkozzunk olyan új területeken, amelyekhez néhol már hozzá vagyunk szokva. Egy területi egység vagy egy intézmény struktúrái és csapatai (amelyekben szerzetesek és világiak egyaránt részt vesznek) az imádságos mérlegelés és a döntéshozatal terei, azon a szinten, amelyen ezeket meg kell tenni. Ez a dinamika a szerzeteseket is „pozícióváltoztatásra” készteti. Nem lehet elvárni, hogy a küldetést és a karizmát meg lehessen osztani anélkül, hogy ez ne jelentené azt is, hogy ki kell mozdulnunk megszokott helyünkről. A megosztás ugyanakkor nem jelenti az, hogy minden összezavarodik, vagy hogy a felelősség, illetve a hatalom szintjei eltűnnek. Ez a kihívás mindnyájunktól megköveteli, hogy jól csináljuk a dolgokat.

 

d) A közösségvállalás [kommunió] néhány ilyen struktúrája, illetve tere különös jelentőséggel bír, és nagyon fontossá vált a piarista rend életében és küldetésében. Felsorolok néhányat, csak a példa kedvéért: a világi személyek részvétele a területi egységbeli káptalanokon; azon csapatok a területi egységekben, amelyeknek munkája és döntései egyaránt magas szintűek; a megosztott élet és a befogadás terei, amelyekre néhány közösség folyamatosan vállalkozik és amelyeket megtapasztal; a piarista testvériségek tanácsai; a jelenléti csapatok, illetve identitástanácsok, amelyek koordináltan segítik piarista jelenléteink teljes és széleskörű valóságát, és amelyekben a szerzetesi közösségek a megfelelő módon helyezkednek el, stb. Minden kis lépésünkben ott van a „kaland” összetevője: a lényeg azonban az, hogy mindezeket a kis lépéseket imádságos mérlegeléssel, közösségben és identitásunk tiszteletben tartásával tegyünk meg. Ha így cselekszünk, akkor mindig a jó úton járunk.

 

e) A piarista küldetésért végzett közös munka, amelyet intézményeinkben és területi egységeinkben végzünk: a mindennapi munka, amelynek során magunkból a legjobbat osztjuk meg másokkal diákjaink és a fiatalok teljes növekedésének érdekében. Ez a mindennapi tevékenység a próbakő, amelyen valójában igazolódik mindaz, amiben hiszünk, valamint azok a meggyőződések, amelyek alapján szeretnénk folytatni utunkat. Ezért fontos, hogy a nap mint nap végzett munkában kifejezésre jusson a közösség ezen kihívása, és a mindennapi munka erősítse a közösség ezen kihívását.

 

f) Nem mehetünk el szó nélkül azon kiváló embereket mellett sem, akik szeretik a piarista rendet, és akiknek a rend a testvériségi oklevelet adományozza, ők pedig meghatódnak, amikor kézhez veszik az oklevelet, és mélységes öröm tölti el őket. A Kalazancius és fiai iránt érzett szeretet kétségkívül a megosztás mély megélésének egyik legegyértelműbb jele. Biztosíthatlak benneteket afelől, hogy minden konfráteri oklevél, amelyet aláírok, számomra különleges biztatás, hogy hálát adjak a Jóistennek, hiszen minden egyes név mögött sok-sok évnyi önátadás, szolgálat és szeretet rejtőzik. Ezt az egyszerű, ugyanakkor nagyon kedves és a közösséget kifejező gesztust, amely Kalazancius korától fogva ismeretes és amelyet a piarista rendben azóta is gyakorolunk, óvnunk és erősítenünk kell.

 

5. A megosztott küldetéssel kapcsolatos képzési és segítési programok előrevitele. Ez a feladat valóban életbevágóan fontos. És ezt a közösség dinamikájából kiindulva kell végeznünk. A rendben tett látogatásaim alkalmával láthattam nagyon érdekes programokat, folyamatokat és csoportokat, amelyek javaslatokat tesznek és kísérik ezt a közösséget, és amelyek a személyek (szerzetesek és világiak) átfogó és hivatásbeli növekedésének dinamikájára épülnek, valamint elmélyült tanulmányozására mindannak, ami kalazanciusi. Nagyon jó lenne, ha mindezt meg tudnánk osztani egymással; talán a következő Peralta de la Sal-i találkozónk erre jó alkalmat kínál majd. Mint a rendben minden, a megosztott küldetés is csak akkor növekszik, ha dolgozunk rajta; hiszen ha nem ösztönözzük és nem kísérjük, akkor csak jó szándékokra szűkül. És mint minden, ez is csak akkor működik jól, ha valóban megosztjuk a képzést és a munkát is, illetve ha ezekbe a képzési folyamatokba a piarista szerzetesek is belekapcsolódnak. A megosztott küldetéssel kapcsolatban nemcsak egyeseknek, hanem mindenkinek van még mit tanulnia.

Levelemet egy kis anekdotával zárom, amely a közép-amerikai-karib-szigeteki provinciában, a venezuelai Carora iskolájában – amely egyben plébánia és szociális intézmény is – történő látogatásom alkalmával esett meg. Egy találkozón vettem részt a piarista testvériséggel, és a párbeszéd közben kérdeztem őket álmaikról és reményeikről, amelyeket testvériségként képviselnek. Néhányan válaszoltak erre a kérdésemre. A legelső válaszadó következőképpen fogalmazott: „Azt szeretnénk, és azon dolgozunk, hogy legyenek Carorában fiatalok, akik piarista papok szeretnének lenni; számunkra ez lenne az egyik legnagyobb öröm.” Szerintem szép példája ez annak, hogyan tudjuk tovább építeni mélyen megélt közösségben Kalazanci Szent József piarista rendjét.

Testvéri szeretettel:

 

Pedro Aguado

generális atya



[1] Ferenc pápa: Evangelii gaudium, 130. pont. „A közösség [kommunió] az, ahol a karizma hitelessé és titokzatosan termékennyé válik.”

[2] Generálisi Kongregáció: A piarista identitás elemei.