Idén május 11-én, húsvét 4. vasárnapján egyházunk a keresztény ember általános hivatásáról, de különösképpen a papi és szerzetesi hivatásokról emlékezett meg. Ferenc pápa ez évi üzenetében az igazságról tett tanúbizonyság jelentőségét hangsúlyozta.
Kedves Testvéreim!
1. Az evangélium elmondja: „Jézus bejárt minden várost és falut… Amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok: elcsigázott és kimerült. Az aratnivaló sok, de a munkás kevés – mondta akkor tanítványainak. – Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz” (Mt 9,35-38). Meglepőek ezek a szavak, hiszen mindannyian tudjuk, hogy először szántani, vetni kell, megművelni a földet, hogy amikor eljön az ideje, aratni lehessen a bő termést. Jézus viszont kijelenti: „az aratni való sok”. De ki dolgozott azért, hogy ilyen bőséges legyen a termés? Csak egy válasz van: Isten. Egyértelmű, hogy a föld, amiről Jézus beszél, az mi vagyunk, az emberiség. És a hatékony cselekvés, melynek következménye a „sok termés”, az az Isten kegyelme, a Vele való közösség (vö. Jn 15,5). Jézus kérése az egyháztól tehát arra vonatkozik, hogy növekedjen azok száma, akik Isten országát szolgálják. Szent Pál, aki egyike volt „Isten munkatársainak”, fáradhatatlanul tevékenykedett az evangélium és az egyház ügyéért. Az apostol azzal a tudatossággal emlékezteti a korintusi keresztényeket, mint aki személyesen megtapasztalta, hogy Isten üdvözítő akarata milyen kifürkészhetetlen, és hogy minden hivatás a kegyelem kezdeményezéséből ered: „ti meg Isten szántóföldje” vagytok (1Kor 3,9). Először tehát szívből rácsodálkozunk a bőséges termésre, melyet egyedül Isten tud ajándékozni; ezután hála születik meg bennünk azért a szeretetért, amely mindig megelőz minket; végül pedig az imádás az általa véghezvitt mű miatt, amely szabad beleegyezésünket kéri a vele és érte való cselekvésbe.
2. Sokszor imádkoztunk a zsoltáros szavaival: „Ő alkotott minket, az övéi vagyunk. Az ő népe vagyunk, és nyáj a legelőjén” (Zsolt 100,3); vagy „az Úr kiválasztotta Jákobot, tulajdonába vette Izraelt” (Zsolt 135,4). Tehát Isten „tulajdonai” vagyunk: ez nem azt jelenti, hogy birtokol, rabszolgává tesz, hanem egy erős köteléket jelent, amely egyesít minket Istennel és egymással az örök szövetség szerint, mert „irgalma örökké tart” (Zsolt 136). Például Jeremiás próféta hivatásának elbeszélésében Isten emlékeztet, hogy Ő mindenki felett folytonosan virraszt, hogy igéje megvalósuljon bennünk. A mandulafa ággal szemlélteti ezt, mely elsőként virágzik tavasszal, hírül adva az élet újjászületését (vö. Jer 1,11-12). Minden tőle származik és az ő ajándéka: a világ, az élet, a halál, a jelen, a jövő, de – teszi hozzá bátorítólag az apostol – „Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené (1Kor 3,23). Így magyarázza meg, hogyan tartozunk Istenhez: az egyedüli és személyes kapcsolaton keresztül Jézussal, amelyet a keresztség megadott nekünk az új életre való újjászületésünk kezdetétől fogva. Krisztus az, aki Igéjével folytonosan arra hív minket, hogy belé helyezzük bizalmunkat azáltal, hogy „teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből” (Mk 12,33) szeressük őt. Ezért minden hivatás – bár sokféle útja létezik – azt kéri, hogy lépjünk ki önmagunkból, hogy létünk középpontjául Krisztust és az evangéliumot tegyük. Akár a házas életben, akár a szerzetesi és papi életben felül kell múlni azokat a gondolkodás- és cselekvésmódokat, amelyek nincsenek összhangban Isten akaratával. Ez a „kilépés (kivonulás) az Úr imádásához és a testvérekben való szolgálatához vezet el minket” (vö. beszéd a Szerzetesrendi Elöljárók Nemzetközi Konferenciáinak Uniójához, 2013. május 8.) Ezért mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy szívünkben Krisztust imádjuk (vö. 1Pét 3,15), hogy megérintsen bennünket az Ige magvában lévő kegyelem ösztönzése, amelynek növekednie kell bennünk és a felebarát konkrét szolgálatává kell válnia. Nem kell félnünk: az élet minden szakaszában Isten szenvedélyesen és gyakorlottan törődik művével, melyet az ő keze alkotott. Sosem hagy el minket! Szívén viseli a rólunk alkotott terve megvalósulását, mindazonáltal egyetértésünkkel és együttműködésünkkel akarja ezt véghez vinni.
3. Jézus ma is itt él és mellettünk van a mindennapi életünk különböző területein: a legkisebbekkel kezdve Ő mindannyiunkhoz odalép, hogy meggyógyítsa minden betegségünket. Most azokhoz fordulok, akik saját hivatásuk megértéséhez készségesen szeretnék meghallani Krisztus hangját, amely ma újra szól az egyházban. Arra hívlak titeket, hogy hallgassátok és kövessétek Jézust, hagyjátok, hogy szavai – melyek „lélek és élet” (Jn 6,63) – átformálják bensőtöket. Mária, Jézus anyja és a mi édesanyánk, elismétli nekünk is: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2,5). Jót fog tenni mindannyiótoknak, ha bizalommal jártok egy közösségi utat: ez a legjobb energiákat tudja felszabadítani bennetek és körülöttetek. A hivatás egy gyümölcs, amely olyan földön érlelődik, melyet az egymás szolgálatában kifejeződő kölcsönös szeretet művel meg a hiteles egyházi élet összefüggésében. Egyetlen hivatás sem önmagától születik, és nem is önmagáért él. A hivatás Isten szívéből ered, és a hű nép jó földjében, a testvéri szeretetben hajt ki. Hiszen nem azt mondta Jézus: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35)?
4. Kedves Testvéreim! A „hétköznapi keresztény életnek ezt a ’magas fokát’ élni” (vö. II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levele, 31.) olykor azt jelenti, hogy az árral szembe megyünk, és akadályokba ütközünk rajtunk kívül és saját magunkban. Jézus maga figyelmeztet: a szívekbe vetett jó magot, Isten igéjét, a gonosz gyakran elrabolja, mert a szorongatás, a világi gondok s a csalóka gazdagság elfojtják a tanítást (vö. Mt 13,19-22). Mindezek a nehézségek elbátortalaníthatnak minket, és arra indíthatnak, hogy látszólag kényelmesebb utakon magunkba zárkózzunk. A meghívottak igazi öröme azonban abban a hitben és annak megtapasztalásában áll, hogy Ő, az Úr hűséges, és Vele előre tudunk menni, tanítványaiként tudunk élni, tanúságot tenni Isten szeretetéről és ki tudjuk tárni szívünket nagy eszmék, nagy dolgok előtt. „Minket, keresztényeket az Úr nem kicsiny dolgokra választott ki, menjetek mindig tovább a nagy dolgok felé. Nagy eszmékre tegyétek fel életeteket!” (homília a bérmálkozási szentmisén, 2013. április 28.). Püspökök, papok, szerzetesek, keresztény közösségek és családok, tőletek azt kérem, hogy a hivatáspasztorációt ebbe az irányba helyezzétek. Kísérjétek a fiatalokat az életszentség útjain, amelyeken – mivel egészen ’személyreszabottak’ –, „az életszentség valódi pedagógiájára van szükség, mely képes az egyes személyek saját ritmusához alkalmazkodni. Ennek a pedagógiának magába kell építenie mindazt a gazdagságot, melyet a személyes és csoportos segítségnyújtás hagyományos formái, illetve azok az újabb formái tartalmaznak, melyeket az Egyház által elismert különféle társulatok és mozgalmak fogalmaztak meg” (vö. II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levele, 31.)
Készítsük elő tehát szívünket úgy, hogy az „jó föld” legyen: így hallgassa, így fogadja be az Igét, és így hozzon majd gyümölcsöt. Minél inkább egyesülni tudunk Jézussal az imádságon, a Szentíráson keresztül, az egyházban kiszolgáltatott és megélt szentségek által, a megélt testvériség által, annál nagyobb lesz bennünk az öröm, hogy együttműködünk Istennel az irgalom, az igazság, az igazságosság és a béke országának szolgálatában. És a termés bőséges lesz, arányosan azzal a kegyelemmel, amelyet készséges nyitottsággal tudtunk magunkba fogadni. Ezt kívánva – és kérve, hogy imádkozzatok értem – szívből adom mindnyájatokra apostoli áldásomat.
Vatikán, 2014. január 15.
Ferenc pápa
Forrás és kép: Magyar Kurír
