A Piarista Rend Magyar Tartománya és a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség kerekasztal-beszélgetéssel egybekötött könyvbemutatón ismertetett két újonnan megjelent kiadványt május legvégén.A Magyar Kurír részletes beszámolója.
A piarista rend életének két eredményekben és megpróbáltatásokban gazdag korszakába enged bepillantani A piarista rend 18. századi poétái című kiadvány a költészet világán keresztül, míg az Üzenetek a máramarosi végekről című kötet kortörténeti dokumentumok, személyes vallomásokon keresztül.
Köszöntőjében Labancz Zsolt SchP tartományfőnök a piarista rend jubileumi évtizedének egyik kiemelkedő eseményeként jellemezte a könyvbemutatót. A rend 2011-2021. között több intézménye magyarországi megtelepedése 300 éves jubileumát, 2021-ben pedig a magyar tartomány önálló fennállásának 300 évét ünnepli. A két új kötet, ahogy a közelmúltban megjelent más kiadványaik a jubiláló közösség számára a visszatekintés alkalmát jelentik. A rend elöljárója A piarista rend 18. századi poétái kötet kapcsán röviden bemutatta a rendtartomány 18. századi életét: a rend 1642-1721-es magyarországi megtelepedését, majd az ezt követő felvirágzást, mikor országszerte jöttek létre piarista iskolák, és érintette az állami függés nehezebb korszakát.
Üzenetek a máramarosi végekről című kiadvány Kádár József SchP visszaemlékezései kortörténeti forrás, mely arról tesz tanúságot, hogyan lehet egy zaklatott korban hűségesnek maradni a hivatáshoz, élhető közeget teremtve mások számára – mondta a rendi elöljáró.
A kerekasztal-beszélgetésben Szörényi László irodalomtörténész és Jelenits István piarista teológus, irodalomtörténész Koltai András levéltáros vezetésével Tóth Sándor Attila A piarista rend 18. századi poétái: Latin humanitas, neolatin poézis. (1740–1820) című könyvét ismertetve vetettek fel a magyar művelődéstörténetben fontos kérdéseket: a latin nyelv szerepét és a szerzetesrendek oktatásban betöltött feladatvállalását kiemelve.
Szörényi László Révai Miklós 1789-ben tett vallomása alapján beszélt a latinhoz, mint a költészet nyelvéhez való viszonyról. Révai két világ határán áll, egyrészről a magyar nyelv lehetőségeinek, esztétikájának, megbecsülésének előharcosa. Révai Miklós, a latinul elsőrendűen verselő költő, meggyőződésből hagyja abba a latin költészetet, úgy érzi, az nem vezet sehová, majd megbánja, és újrakezdi. Ő az egyetlen, aki ezt a kettősséget tudatosítja, és számot ad a belső meghasonlásról, erről a kulturális eszményváltásról. Révai végül megfogalmazza, és érvelése irányadó lesz, hogy nem mondhatunk le arról az esztétikai minőségről, eleganciáról, amit latin nyelv nyújt, ami ezer éven át előrevitte a kultúrát.
Az öt piarista szerző bemutatásában Szörényi László kiemelte, költészetük gazdagság az irodalomtudomány számára. A két irodalomár egyetértett abban, hogy a versek poétikai értékük mellett főként kortörténeti források, és kiválóan jellemeznek egy-egy életművet. Jelentis István így fogalmazott: vannak versek, melyek személyes mondanivalót is hordoznak, valóban megszólító erővel bírnak, míg mások elsősorban művelődéstörténetünk számára forrásértékűek. Megszületésük ideje a latin nyelvű költészet letűnő korszakához vezet el, amikor még a magyar nyelvű poézis a töretlen talajon történő kertépítéshez volt hasonlatos – mondta Jelenits István.
Tóth Sándor Attila munkája a hitéletre az oktatásra, valamint a tudományra egyaránt nagy figyelmet fordító piarista szerzetesrend elfeledett 18. századi latin költőit tekinti át, elsősorban nyomtatásban megjelent munkáik alapján, számos eredeti idézettel, és azok mai magyar fordításával, a jezsuita költőkről szóló hasonló munka folytatásaképpen.
A könyv bemutatja, hol helyezkedik el a latin vers a 18. századi magyar kultúra folyamatában, hogyan válnak művelői a „kitagadott irodalom” letéteményeseivé, annak ellenére, hogy e költészet nemcsak a reneszánsz hagyományokon nyugvó társas irodalmiság hordozója, hanem a piaristák részéről is nemzeti, történelmi és egyéni sorskérdések megfogalmazója – foglalja össze a kötet lényegét Koltai András.
A rendezvény második felvonásában Ruppert József piarista, a Piarista Rend Romániai Tartományának megbízott képviselője a Kádár József piarista szerzetes beszámolói és emlékezéseit tartalmazó Üzenetek a máramarosi végekről című kötetet mutatta be.
Kádár József piarista szerzetes, a máramarosszigeti piarista gimnázium utolsó igazgatója, különleges ember volt, aki képes volt bátran és találékonyan megélni papi és tanári hivatását a második világháború és a romániai kommunista diktatúra legsötétebb éveiben, az ország talán legtávolibb pontján, Máramarosban. A háború után a semmiből iskolát szervezett, közben diákjaival hadifoglyokat és deportáltakat mentett, plébánosként fáradhatatlanul járta a rábízott falvakat, ha kellett szappant főzött, embereket és teheneket gyógyított. Ráadásul eközben bátor jelentéseket juttatott el kolozsvári és budapesti rendi elöljáróihoz, amelyek a maguk módján egyedülállóak. Ezeket adja közre ez a kötet, amely nemcsak a romániai magyarság kettős elnyomásának dokumentuma, hanem élvezetes és tanulságos olvasmány is.
Trautwein Éva (Magyar Kurír)
