Hagyományosan piaristán mindenki a piarista szerzeteseket érti. Az utóbbi évtizedekben azonban a Szentlélek felismertette velünk, hogy a piaristaságot, Kalazanci Szent József karizmáját világi hívőként is meg lehet élni. Világi piaristák is lehetségesek. A Piarista Rend Testvérisége egy olyan új kisközösségi forma, amelyben világiak és szerzetesek együtt élik meg a kalazanciusi karizmát.
A generális atya levele – 2014. július-augusztus
A Piarista Rend Testvérisége
„Mi, piaristák, szerzetesek és világiak, az igazság munkatársai”
Idén júliusban Peralta de la Salban, Kalazancius szülőhelyén tartjuk a Piarista Rend Egyetemes Testvériségének első közgyűlését. Kétségkívül történelmi esemény ez rendünkben, és ezt szeretném megfelelően hangsúlyozni azáltal, hogy gondolataimat ebben a levélben megosztom veletek.
Amikor Josep María Balcells generális atya kiadta az első dokumentumot a piarista testvériségről, a következő kifejezéssel élt: „Isten hozott benneteket a piarista rendben, akik szívetekben már piaristának érzitek magatokat.”[1] Valóban egyértelmű és jelentőségteljes módja volt ez annak kifejezésére, ami a renden és az egyházon belül születőben volt. 1988-at írtunk akkor. Ezen döntés után huszonöt évvel – azzal a távlattal gazdagodva, amelyet az immár hosszú bejárt utunk biztosít számunkra – elmondhatjuk, hogy tanúi vagyunk azon meggyőződés megszilárdulásának, amelyet az áldott emlékű Ángel Ruiz generális atya prófétai módon már 1983-ban megfogalmazott: „A piarista karizma nem a piaristáké. Nem a rend tulajdona, hanem Isten népéé.”[2]
A most megvalósuló találkozó Peralta de la Salban egybegyűjti a piarista testvériségek tanácsát, az egyetemes testvériség tanácsát, valamint sok piarista rendtagot, akik osztoztak az ezen napokkal kapcsolatos reflexiókban és a résztvevők imádságos mérlegelésében. Nagyon vártuk már ezt a találkozót, és buzgón imádkoztunk érte.
Mi a Piarista Rend Testvérisége? Van egy hivatalos megfogalmazás, amelyet mindannyian ismerünk, s amelyet talán érdemes itt idéznünk: „A Piarista Rend Testvérisége azon keresztény hívők összessége, akik a piarista karizma (lelkiség, küldetés és élet) megélésére társulnak egymáshoz kisközösségekben, mindegyikük saját világi, szerzetesi vagy papi hivatása szerint. A testvériség tehát a piarista karizmában egybe kapcsolódó hívők társulása, amelyet mint ilyet elismert a Kegyes Iskolák Rendje.”[3]
Ez a hivatalos megfogalmazás. Ez természetesen hasznos számunkra. Mindazonáltal a hivatalos szövegek általában nem jók arra, hogy hűen tükrözzék azt a nagy gazdagságot, amely mögöttük van. A Piarista Rend Testvériségét ma olyan emberek alkotják, akik felfedezték maguknak Kalazanciust, mélyen megismerték őt, az ő életét és Jézus Krisztusba vetett hitét kívánják megélni a piarista rend támogatásával, miközben osztoznak azon a karizmán a renddel, amelyet már négyszáz éve őrzünk, és amelyet továbbra is odaadó hűséggel őrizni fogunk. Tizenegy rendtartományi testvériség van, ezekben mintegy száz fő – szerzetes és világi – osztja meg az életét hatvanhat kisközösségben, amelyek több mint harminc helységben találhatók, és amelyekben sok fiú és lány is van, legtöbbjük a testvériség tagjainak gyermekei. Ez sok-sok projektet, gyűlést, imádságos mérlegelést a hivatással kapcsolatban, sok-sok keresést és megosztott álmot jelent. Számos világi személy van, akikre pasztorális szolgálatot bíztunk, vagy akik a piarista keresztény nevelés szolgálatában, illetve a szegényekkel való törődés területén tevékenykednek a társadalom átalakítása érdekében. Tizenhat világi piarista írt alá ideiglenes vagy végleges jogi elköteleződési megállapodást a renddel. Mindezen felül nagyon sok személy van, akikkel kapcsolatban a piarista rend elismeri, hogy a kalazanciusi karizma hordozói, és ezt a rend a Lélek ezen hatalmas adománya miatt az Isten iránti végtelen hálával teszi.
Szeretnék megosztani veletek néhány egyszerű gondolatot a Piarista Rend Testvériségével kapcsolatban, amely az elkövetkezendő napokban tartja első egyetemes közgyűlését.
1. Első gondolatom arra az útra vonatkozik, amelyet már bejártunk. Mai valóságunk szemszögéből nagyon érdekes elolvasni azokat a dokumentumokat, amelyeket az elmúlt időkben elfogadtunk és kiadtunk arról, amit akkoriban a „világiak témájának” neveztünk, és amelyet ma a „piarista rendben való részvétel” kifejezéssel írunk le. Eszembe jut például az a hihetetlen éleslátás, amellyel az egyetemes káptalan 1985-ben rendelkezett, amikor is elfogadta azokat a „magatartásformákat, amelyeket piaristaként fel kell vállalnunk ahhoz, hogy ez az új valóság megszülethessék”.[4] Már akkor is beszéltünk az egyszerűségről, a világi iránti nyitottságról, kapcsolataink új stílusáról, az evangéliumi vendégszeretetről, a világiak részvételéről a közösségek vallásgyakorlatain, a javak közösségéről, a világiak bevonásáról a piarista rend evangelizáló küldetésébe, és hasonlókról. Olyan magatartásformák ezek, amelyekre most, oly sok-sok év után is szükség van. Ez az egyetemes káptalan „átalakítási folyamatra”[5] hívta meg a piarista rendet. Az 1997-ben született Világiak a piarista iskolában [rendben] című dokumentum záró bekezdése mit sem veszített aktualitásából. Szó szerint idézem: „Felhívást intézünk tehát mindenkihez, szerzetesekhez és világiakhoz egyaránt, akiket egybegyűjt a piarista rend, hogy döntést hozva és prófétai lelkülettel munkálkodjanak azon, hogy új utak nyíljanak meg, amelyeken keresztül a Kalazanci Szent Józseftől kapott karizma újjáéledhet az egyházban, a gyerekek és a fiatalok szolgálatában, »a pietás egyre nagyobb növekedésére«.”[6]
A rend világiak felé való nyitásának folyamata – amelyet a rendkívüli 1969-es egyetemes káptalan indított el nem sokkal a II. vatikáni zsinat lezárása után, és amelyet a következő generálisok és káptalanok is egyértelműen fenntartottak és támogattak – rendkívül egyértelmű felismeréssel indult: valami új volt születőben, ami az idők jeleire adott válasza volt a rendnek, és amit a Lélek indítására fogadott be a piarista rend. Elkezdődött „egy új, reményteljes fejezet […] a megszentelt személyek és a világi Krisztus-hívők közötti kapcsolat történetében, amelynek során nem kevés intézmény jutott arra a meggyőződésre, hogy saját karizmája megosztható a világi hívőkkel”.[7]
Nagyon jó lenne, ha a testvériségek ezen első közgyűlésén hálát tudnánk adni Istennek ezért a közös intenzív útkeresésért, amely oly sok gyümölcsöt termett az idők folyamán.
2. A döntés, hogy piarista testvériségeket hozzunk létre számunkra fontos jellegzetességgel bírt: nem egyedül döntöttünk így mi, szerzetesek, hogy meghívjuk a világiakat, hanem közös keresésbe fogtunk, hogy egy új piarista hivatás szülessék, amely pedig nem más, mint a keresztény élet megélése egy piarista testvériségen belül. Ezt szeretném kiemelni, hiszen noha az igaz, hogy a rendtartományok és a rend állt a folyamat élén, nem mi, szerzetesek voltunk azok, akik meghívták a világiakat, hanem kerestük – velük együtt -, hogy miként válaszolhatnánk Isten hívására, hogy a kalazanciusi karizmát új módokon és új személyekkel együtt tudjuk megélni. Szeretném így, nyilvánosan is megköszönni mindenkinek az erőfeszítését, aki e projekt megszilárdulásához munkájával, nagylelkűségével, tisztánlátásával és türelmével hozzájárult. Köszönöm szépen!
3. A megszilárdulás irányába tett lépéseink rendkívül jelentősek voltak. Csak néhányat említek, azzal a céllal, hogy legyen elképzelésünk a folyamat horderejét illetően, amelyet megélünk: a „karizmatikus integráció a piarista rendbe” fogalmának tisztázása; minden egyes testvériség saját dokumentumainak elfogadása; a testvériségen belül egy új hivatás teremtése, a „világi piaristáké”; a testvériségek mint a „hívők magántársulásának” létrehozása; a folyamatok kijelölése, hogy a testvériség hivatását imádságosan mérlegeljük; a piarista küldetés a testvériségek sajátjaként való megállapítása; közös célok és tervek meghatározása a területi egységek és a testvériségek között; a Piarista Rend Egyetemes Testvériségének létrehozása; az, hogy 2005 óta minden évben alapítottunk egy piarista testvériséget; az elmúlt években a testvériségek tagjai és a pasztorális folyamatokban részt vevők közül több száz személyt küldtünk önkéntesként más területi egységbe dolgozni hónapokra, vagy akár három évre is; Piarista Keresztény Közösség létrehozása sok-sok helyen, és mindezeken túl képesek voltunk az egyház számára Isten országa építésének szolgálatára a piarista keresztény közösségek rendkívül gazdag valóságát kínálni, Kalazancius karizmájából kiindulva. Újra mondom hát: adjunk hálát Istennek ezért!
4. Továbbra is a jövőbe tekintünk. Szeretnék néhány meghívást megfogalmazni. Néhányat csupán, de egyértelműeket.
a) Éljük meg a karizmát annak mélységében. Soha ne csökkentsük le az értékét. Kalazancius karizmája az elsődleges adomány, amellyel a rend rendelkezik, ez a mi létértelmünk, „azonosító igazolványunk” az egyházon belül. A rendnek növelnie kell elvárásainak szintjét ahhoz, hogy személyek karizmatikus integrációját elismerje. Kalazancius karizmájának hordozása nem csupán idő (például munkaévek), s nem is a rend iránt érzett szeretet, és nem is csupán a Kalazancius iránti szimpátia kérdése. Ez egyfajta életmód és egyfajta út ahhoz, hogy megértsük a Jézus Krisztusba vetett hitünket, valamint saját hivatásunkat, amely – önnön természetéből adódóan – bizony szigorú elvárásokat támaszt velünk szemben. Ezért hát a karizmatikus integráció mélységesen megélt keresztény életet, elköteleződést kíván, hogy ezt a hitet felismerhető és egyértelmű keresztény közösségben éljük meg; a képzést és a személyes növekedést, a rendelkezésre állást a piarista rend irányában, az egyszerű és szolidáris életet, az élet és a javak megosztásának egyértelmű szintjét, a világos piarista identitást egyaránt megköveteli. Akkor tudunk valami komolyat és tartósat teremteni, ha a keresztény és piarista identitás szintje, amelyből kiindulva élünk és a karizmát megosztjuk, igen magas és erős. Ezt már megtanultuk rendünk története során.
b) Építsünk piarista rendet! A rendnek és a testvériségnek van egy nagy közös célja: a piarista rendet építeni a gyermekek, a fiatalok és a szegények javára. Ezért hát a titok abban rejlik, hogy a rendnek és a testvériségnek is intenzív módon kell megélnie saját hivatását. Amit együtt építünk, akkor lesz értékes, ha azok, akik az építkezésben részt vesznek, intenzív és hiteles módon élnek. A saját hivatás egyértelmű megéléséből biztosan új küldetésbeli elköteleződések születnek. És biztos vagyok abban, hogy számos olyan személlyel leszünk megáldva, akiknek nemes a szíve és mély a hite, és akik mindezt meg akarják velünk osztani, s hogy közöttük szép számmal lesznek olyanok, akik szerzetesként és piarista papként szeretnék ezt tenni. S emellett a hivatásbeli intenzitás mellett egy konkrét kihívás: jól kigondolni a testvériség helyét minden helyen, ahol a rend jelen van, minden provinciában, az egész rendben. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy egy újfajta piarista entitás van születőben és megszilárdulás alatt, amellyel megfelelő kapcsolatot kell kialakítanunk. Mindezek példák arra a két nagy kihívásra is, amelyekről oly sokat beszélünk: az identitásra és a közösségre.
c) Élet és küldetés. Számos tapasztalattal rendelkezünk, amelyek segítenek bennünket abban, hogy egy olyan jövőben gondolkodjunk, amelyet a kommunió (az együttesség) dinamikája gazdagít. A megosztott közösségi élet tapasztalatai; az imádság és a lelkiség számos alkalma, amelyeket közösségben éltünk meg; a megosztott küldetés tapasztalata sok szinten, intézményi szinten is; a provinciai struktúrák tapasztalata, amelyekben a testvériség nagy szerepet vállalt; sőt, még olyan tapasztalatokkal is rendelkezünk, hogy a rend a testvériséggel együtt új alapításokba fogott. Tudjuk tehát, mit jelent együtt gondolkodni és építkezni. Véleményem szerint ez a dinamika új lehetőségeket hozhat, és kell is hoznia ebben az időszakban, amelyet jelenleg élünk.
d) Arra hívom a piarista szerzeteseket, hogy támogassák ezt a folyamatot és osztozzanak benne. Ahhoz, hogy a testvériség növekedhessék, nekünk, piarista rendtagoknak „ott kell lennünk”. Nem egyszerűen „tanácsadóként”, „tanárként” vagy „kísérőként”, hanem „testvérként” és „útitársként” is. Talán egyelőre jobban fekszik nekünk az, hogy „oktassunk”, mint az, hogy „osztozzunk”. Mindazonáltal talán az egyik kulcsfontosságú tényező, mely átalakít majd bennünket, az lesz, hogy a testvériség azt kéri tőlünk, hogy „testvérek” legyünk – éppen úgy, ahogy az Úr Jézus kérte az ő követőit: „ti pedig mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23,8). Vannak még testvériségek, akik „szerzetesre várnak”, akivel megoszthatják útjukat. Bátorság!
e) Arra hívom a testvériségek összes tagjait, minden fivért és nővért, akik a hiten ezen új egyházi és piarista valóság alapján osztoznak, hogy a kapott adományt intenzív módon éljék meg. Ne feledjék, hogy bátorság és merészség hiányában, konformista magatartással, vagy ha azt érzik, hogy már nincs több válasz az adódó kihívásokra, könnyen megeshet, hogy elerőtlenedünk. Ha a piarista testvériség Kalazancius szívéből ered, intenzív hitet, megosztott életet, küldetés iránti szenvedélyt, a gyermekek és fiatalok iránti önátadást, küldetésbeli kölcsönös felelősségvállalást, hivatásra való meghívást, a társadalom átalakítására irányuló, sok-sok más személlyel megosztott projekteket kíván. Mindezt csak olyan személyes és közösségi életből kiindulva lehet megvalósítani, melynek során ápoljuk hivatásunkat, és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy hűségesen éljük. Testvéreim, soha nem mondhatjuk, hogy elértük a célunkat! Egy olyan alapító gyermekei vagyunk, aki négyszáz évvel később is alapítja ezt a rendet. Ezt soha ne feledjétek!
f) Ugyancsak meghívást intézek a pasztorális folyamatokban részt vevő fiatalokhoz, a nevelőkhöz és a szülőkhöz, akik a testvériséghez vezető folyamatot élik, valamint a Kalazanciusi Mozgalom tagjaihoz, hogy tekintsenek úgy a piarista testvériségre, mint az élet egyik lehetséges tájékozódási pontjára. Nem szükségszerű, hogy egy iskola minden tanára egyben a testvériség tagja legyen, vagy hogy a folyamatokban részt vevő fiatalok mindenképpen bekapcsolódjanak a testvériségbe. Az, hogy tájékozódási pontként szolgál, nem jelenti azt, hogy mindenkinek ez a rendeltetése. Ugyanakkor mindannyiunknak segítségére van, hogy olyan személyeket látunk, akik azt élik, amiben hisznek, és akik egy jobb egyházért, jobb társadalomért dolgoznak. Továbbá arra hívlak benneteket, hogy a piarista rendre olyan „élettérként” tekintsetek, amelyből kiindulva építeni tudjátok jövőtöket; ahol nyitott és befogadó piarista keresztény közösségek körében meg tudjátok osztani hiteteket; és ahol az Úr által felajánlott hivatásbeli adományra adandó válaszotokat át tudjátok gondolni és imádságosan mérlegelni tudjátok.
Végeredményben mindenkit arra hívok, hogy imádkozzék, adjon hálát, működjön együtt, reflektáljon, befogadjon, keressen… minden pozitív igére, amely csak eszükbe jut ebben az időszakban, hogy láthassuk, az egyes személyek miként engedik, hogy ez a nagy hír kérdést intézzen hozzájuk: Kalazancius Szent József karizmáját különböző élethivatású személyek fogadják be és vállalják fel, akik minden szeretetükkel azon vannak, hogy a kapott adományhoz hűségesek maradjanak. A piarista rend új korszakát éljük, amelyben még sok-sok gazdagság vár felfedezésre. Keressük együtt! Kalazancius egyesít minket!
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális atya
[1] Congregación General de las Escuelas Pías: La Fraternidad Escolapia, Ediciones Calasancias, 1988, prólogo [előszó], 5. [Hamarosan magyarul is megjelenik: Piarista Rend Generálisi Kongregációja: Piarista Rend Testvérisége]
[2] Ángel Ruiz Isla: Comunidades Eclesiales Calasancias, Salamanca, 1983, 64. [Hamarosan magyarul is megjelenik: Piarista egyházi közösségek]
[3] Congregación General de las Escuelas Pías: El laicado en las Escuelas Pías. Clarificación de conceptos, in La Fraternidad de las Escuelas Pías, Ediciones Calasancias, Madrid, 2011, 20. [Hamarosan magyarul is megjelenik: Piarista Rend Generálisi Kongregációja: Világi piaristák. Vonatkozó dokumentumok és fogalmi tisztázás.]
[4] Piarista Rend 44. Egyetemes Káptalana: Világiak a piarista iskolában [rendben], Piarista Füzetek 2., Kalazancius Tanulmányi Központ, Budapest, 2000, 15. pont.
[5] Uo. 24. pont.
[6] Uo. 36. old.
[7] II. János Pál: Vita Consecrata kezdetű apostoli buzdítás a megszentelt életről és annak küldetéséről az egyházban és a világban (1996), 54.
