Kétezer éve járunk Jézus nyomában, azóta minden napunkban valóságosan velünk van. Közénk hozta, megnyitotta Isten országát a számunkra, és ennek köszönhetően a mai napunk is része az ajándékba kapott örökéletünknek. Így történhetett, hogy augusztus utolsó vasárnapján, Urunk feltámadásának ünnepén újraéltük, ahogy az isteni Ige megjelent közöttünk, testté lett és ismét kincseket adott az életünkhöz, a megosztani tudásról.
A csomaközi Mária Légió és a Nőszövetség meghívására érkeztünk meg 21 gyermekünkkel Csomaközre. A Katolikus templom előtt fogadtak bennünket mosolyukkal, ölelésükkel vendéglátóink. A templomba lépve a dicsőséges rózsafüzér mélyen belénk ivódott szavaival csendesítettük a szívünk és emeltük a magasba, még közelebb az Atyához. Együtt vettünk részt a szentmisén, szívünkkel-lelkünkkel a közénk lépő isteni Ige felé fordulva. A plébános atya, ministránsok, sekrestyés, a kórus és mi, hívek, mindannyian tanúi voltunk, hogy a Lélek működése nyomán hogyan születik bennünk újjá az élő egyház. A szentmise után a falfreskón a nagylányokkal együtt kerestük meg az idén szentté avatott XXIII. János pápa alakját. S ahogy a Lélek szétáradása után a tanítványok sem maradhattak ugyanazon a helyen, vitte őket a Lélek, hajtotta, hinni, tenni, hirdetni, élni Isten szeretete szerint; mi sem cselekedtünk másképpen. Felkerekedtünk és a halásztó melletti erdőszélre mentünk, ahol már dolgos kezek tisztították a zöldséget, állították a sátrat, kenték a kenyereket és vártak bennünket.
A békés, smaragd zöldben szunyókáló erdőmentét hamar felverte kis társaságunk jövetele. Miközben mi úgy éreztük, mind a táj mind a falu apraja-nagyja szeretettel fogad be bennünket. A gyerekek hamar találtak nézni, ízlelni, tennivalót. A tisztuló sárgarépák között a legkisebbek keresték, melyik a legnarancssárgább, a krumplitisztítás közepette vidáman diskuráló nénik közé a legnagyobbak telepedtek. Volt, aki a szalonnasütő nyárs felöltöztetését kísérte elmélyült figyelemmel, s volt, aki az éhséget késleltetni hivatott szalámis kenyerek harapdálásában volt a legserényebb. Arra is alkalom nyílt, hogy lelki gondjainkat, kérdéseinket osszuk meg egymással, hiszen a plébános úr és a nővérek is szívesen beszélgettek el az őket komolyabb témákkal megkeresőkkel is. Derűs volt, élettel, lélekkel teli minden.
Finomabbnál finomabb falatokat, örömteli élményeket kaptunk ajándékba. Ámulattal néztük fázisról fázisra, hogyan készül a túrós, a lekváros és a krumplis strudli. Hogyan gyúrják, nyújtják a tésztát szakavatott ismerői a strudlikészítés titkának. Miként került az a finom töltelék a tésztába, hogy kell jól eloszlatni, hogy majd minden falatba a megfelelő mennyiségű ínycsiklandó zamat jusson. S amint a forró olajba jutottak a strudlik, már szállt a finom illat, nem jelentett akadályt fű, fa, virág, gyerekzsivaj.
Akkor elevenedett meg a gyereklárma és a nagyok érdeklődése igazán, mikor lovas hintó döcögött fel porfelhőt a fák árnyékában. Kicsi és nagy felváltva kapaszkodott fel a bakra a hajtó, Krisztina mellé vagy mögé, a kocsiba, hogy elringassa a meleg szél, a tücsökmuzsika, és a hintó tánca a homokon.
Mindeközben már főtt a gulyásleves. A leszálló napfényében mindnyájan az asztalok köré telepedve kanalaztuk a finom estebédet, amit vendéglátóink fogyhatatlan szívélyességgel és bő mértékkel kínáltak elénk.
Nehezen mondtunk búcsút a nap végén. Nagy nap volt ez a vasárnap. Megtapasztalhattuk, mennyi örömmel lehet megosztani másokkal, amit tudunk, amink van: legyen az a vasárnapi pihenőidő, sok éven át csiszolódott konyhai gyakorlat, közösségi együttműködés, fizikai erő, egy-egy jó szó, imádság, régi emlék vagy mulattató történet.
A vasárnapi evangéliumban azt kérdezte Jézus a tanítványaitól: „Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért?” (Mt 16, 26b)
S mi a következő kérdést fűzzük hozzá: mit is adhatna többet az ember a saját lelkénél? Köszönjük vendéglátóink lelkes vendégszeretetét, amit ezen a szép napon ajándékba kaptunk!
Piarista Nővérek és lányaik
