Rendalapító atyánk kora óta lényegileg hozzátartozik a piarista küldetéshez a missziós jelleg. Ma is szükség van piarista misszionáriusokra, főleg a keleti országokban. Ugyanakkor arra is szükség van, hogy ahol már megtelepedtünk, ott a mai emberek új igényeire új missziós válaszokat adjunk.
A generális atya levele – 2014. szeptember-október
Meghívást és küldetést kaptunk
„Az evangélium öröme misszionáriusi öröm”
Kedves Testvérek!
Amikor ez a levél megérkezik közösségeitekhez, rendünk már két új országban is megkezdi jelenlétét: Vietnamban és a Kongói Demokratikus Köztársaságban. A generálisi kongregáció ugyanis épp most állította fel a Szent Józsefről nevezett közösséget Ho Si Minh városában (régen Saigon), amely a Japán-Fülöp-szigeteki Viceprovinciától függ, valamint a Kalazanci Szent Józsefről nevezett közösséget Kinshashában, amely a Közép-afrikai Provinciától függ. A Piarista Rend Szüzéről nevezett atambúai közösséggel (Indonézia) együtt, amely a Betánia Provinciától függ, rendünk a 46. egyetemes káptalan kérésének megfelelően immár három új országban is jelen van.
A fenti döntések felelőseként szeretnék ebben levélben arra a misszióra szólító meghívásra reflektálni, amelyet az egyház ma intéz hozzánk, és amelyet a piarista rend – karizmájánál fogva – készséggel és elkötelezettséggel fogad. Ezért adtam levelem alcímének Ferenc pápa egyik kijelentését, amelyet az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításában találunk: „Az evangélium öröme misszionárius öröm.”[1]
1. Három új országban kezdjük meg működésünket. Gondolom, ez mindenki számára rendkívül jó hír. Ugyanakkor hatalmas kihívás is. Hiszen alapítani nem annyit jelent, mint megérkezni. Eddig annyi történt, hogy megérkeztünk. Még le kell tennünk az alapokat, utána pedig lépésről lépésre növekednünk kell. Vietnamban négy rendtagunk van (Nguyen Quang Vinh Joseph, Fernando Guillén, Randy Suello és Cong Do Tu Vincent), Kinshasában három (Jean de Dieu Tagne, Didier Kololo és Jovino Obama), Atambúában pedig négy (Víctor Gil, Marcelino Leo Lando, Anthony Reddy és José Mario Ramírez). A megbízatás, amelyet ezek a testvérek kaptak: az alapítás megkezdése. Lépésről lépésre megismerik majd az ottani valóságot, és az, akit ezzel megbíztunk, javaslatokat tesz majd azon lépéseket illetően, amelyeket fokozatosan meg kell tennünk ahhoz, hogy jelenléteinket ezekben az új országokban megszilárdíthassuk a gyermekek, a fiatalok és a szegények javára.
Nem szokásom konkrét rendtagokat megnevezni leveleimben, ez alkalommal viszont kivételt kell tennem, két okból is. Az első és alapvető ok, hogy imádkozzatok értük, hiszen nagy szükségük van rá; a második pedig, hogy megjegyezzetek egy jelentős dátumot, amely rendünk jelenlegi időszakát kiválóan tükrözi: ez a tizenegy személy nyolc különböző nemzetiséghez tartozik. Ez a mi rendünk; az a feladatunk, hogy az egyre növekvő interkulturalitásból kiindulva építsük azt.
2. Rendünkben mély missziós tudat él. A misszióért, a küldetésért vagyunk, ahogyan Kalazancius megálmodott bennünket. De nem szeretném, ha azt gondolnánk, hogy a misszióra szólító hívás csupán azt jelenti, hogy új országokba eljussunk, ahol még nem vagyunk jelen. Nem. A „misszióban való növekedésre” minden egyes provinciából válaszolunk, méghozzá nagylelkűen. Mindig így volt, és továbbra is így lesz. A teljesség igénye nélkül szeretnék néhány jelenlétet megemlíteni, amelyeket a különböző rendtartományok előrevittek ebben a hatéves ciklusban. Nem sorolom fel mindet, egyszerűen konkrét példákat hozok: Salt iskolája Katalóniában, a boleslawieci és katowicei iskola Lengyelországban, a cigányprojekt Magyarországon, a nyugat-afrikai Abidjan és Mbour városbéli jelenlét, az Ebebiyin iskola Egyenlítői Guineában, Davao és Kiblawan iskolái a Fülöp-szigeteken, Kanyakumari iskolája Indiában, a caléxicói plébánia és a mexicali iskola Kaliforniában, az új plébánia és iskola New Yorkban, az Egyesült Államokban, a mindiolazai iskola és a tanári kar Buenos Airesben, Argentínában, az iskola és plébánia Maracaibóban, Dél-Amerikában és a Karib-szigeteken, a nem formális nevelés a Názáret Provinciában, a misszió az ecuadori Santo Domingo de los Tsáchilasban stb. Rendünk folyamatosan növekszik a misszióban, hiszen a piarista rend genetikai kódját hordozza: szolgálni akarunk. Folytattuk és folytatjuk a küldetés, a misszió lépéseit.
És ne gondoljátok, hogy pusztán a mostani generálisi kongregáció rögeszméje az, hogy új országokba megyünk. Ez távolról sincs így. Nem kell messzire visszamennünk rendünk történetében, hogy ezt lássuk. Az elmúlt huszonöt évben – nem számolva a most újonnan létrehozott három jelenlétünket – a rend hat új országban hozott létre alapítást (Kameruni Köztársaság, Bolívia, Gaboni Köztársaság, India, Elefántcsontpart és Fülöp-szigetek) hat anyaprovincia (Aragónia, Lengyelország, Andalúzia, Spanyolország Harmadik Demarkációja, Argentína és Olaszország) és a generálisi kongregáció elköteleződésén keresztül.
Nem csinálunk semmi újat vagy rendkívülit. Mindazonáltal igenis mindig új válaszként kell ezt tennünk egy olyan hívásra, amely egyszerre régi és új, egyszerűen azért, mert a misszióra szólító hívás az evangélium szívében rejlik.
3. A rend növekedésére való meghívást tehát, amelyet a 46. generálisi káptalan tett, kettős értelemben kell érteni: egyrészről a területi egységeknek folytatniuk kell az útjukat, miközben saját valóságukat fejlesztik azon nemzetek között, ahol már jelen vagyunk, folyamatosan törekedve arra, hogy nevelési karizmánk a küldetés új platformjairól kiindulva tovább szolgálja a gyermekeket és fiatalokat; másrészről a rendnek fogadnia kell a hívást, hogy missziós szellemében gyarapodjék[2] új országokban, illetve azokban, amelyekben már egy ideje jelen vagyunk, de továbbra is elsődleges missziós szükséget jelentenek, mint például Japán. Nem csak nem szabad elfelejtenünk az ad gentes küldetést, de tudatában kell lennünk annak is, hogy Kalazancius mindig hitt ebben a misszióban, és az egyház folyamatosan és erőteljesen hív bennünket, hogy legyünk misszionáriusok minden környezetben, ahol a Jézusba vetett hitet első alkalommal kell hirdetnünk.
Szeretném itt idézni szent alapítónk egyik remekbe szabott szövegét, egy olyan leveléből, amelyet a nikolsburgi Dietrichstein bíborosnak írt.[3] Ahogyan mindannyian tudjátok, Kalazancius korában a missziós munka többek között evangelizációs munkát is jelentett, hogy néhány európai országban az eretnekeket megtérítsék. Kalazancius a következőképpen fogalmaz: „Az a levél, amelyet értesülésem szerint ön írt a Hitterjesztés Szent Kongregációjának, számomra a Szentlélek műve, mivel néhány elöljáró lelkébe intézményünk ellen irányuló bizonyos ellenérzés fészkelte be magát, és úgy hírlik, nem mindenki helyesli embereink idegen országba való küldését, mivel kicsi a létszám, és nincsenek alkalmas személyek, úgy, ahogy más rendekben sem. Engedek minden bölcsebb ítéletnek és véleménynek, mivel azonban mi vagyunk az isteni akarat és hatalom végrehajtói, miközben a magunk részéről mi nem avatkozunk ennek működésébe, szeretném remélni, hogy majd ellát minket a szükséges erővel. Készen állok, jobban, mint valaha, hogy tovább folytassam a megkezdett munkát, és biztosra veszem, hogy nem fog felülkerekedni rajtunk és leteríteni minket a pokol őrjöngő dühe, amely attól fél, hogy közösségünk miatt nagy veszteség éri itt és máshol. Legyen nyugodt Őeminenciája, mert továbbra is minden tőlem telhetőt megteszek az Ön szolgálatára, kérve Önt, hogy vegye figyelembe, hogy apránként növekedünk, mint a természet növényei; ha az ország állampolgárai lehetnének, az sokkal könnyebb és gyorsabb lenne, mivel az utazás hosszúsága és a nyelvi különbözőségek miatt nagy nehézségekkel kell megküzdeniük. Mindazonáltal nem hátrálunk meg; éppen ellenkezőleg, hamarosan többeket küldök majd, akik között nagyon szeretnék én is jelen lenni, hogy személyesen is meg tudjam mutatni, milyen szívesen szolgálom Önt és vagyok szolgálatára az Ön alattvalóinak. Isten áldja meg hosszú és boldog élettel. Alázattal és tisztelettel rábízom magamat kegyességére.”[4]
Elnézést kérek tőletek, hogy ilyen hosszan idéztem, de véleményem szerint ez egy rendkívüli dokumentum, hiszen kiválóan tükrözi szent alapítónk missziós elképzeléseit. Ha pontról pontra kommentálnám ezt az idézetet, az igen hosszúra nyújtaná levelemet. Ezt inkább rátok hagynám. Biztos vagyok vele, hogy örömötökre szolgál alaposan átolvasni a szöveget, és alkalmazni azt jelenlegi dinamikánkra is.
4. Ez a „misszióra hívás” – amelyet napról napra kapunk, és amelyre készségesen kívánunk válaszolni – közelről érinti az egyik olyan témát, amellyel az elmúlt hetekben sokat foglalkoztunk a rend egészében, és amelyet nagy mélységben tárgyalunk majd – és remélhetőleg kiváló gyümölcsöket terem – a következő egyetemes káptalanon: a hivatáskultúrát. Az a képességünk, hogy új fiatalokat fogadunk magunk közé a piarista hivatás megélésére, lehetővé teszi, hogy rendünkre „misszióban lévő csoportként” tekintsenek, olyan intézményként, amely elfogadja az Úr hívását, hogy hirdesse az evangéliumot feltétel nélkül igent mondó szívvel, és amely okosan, állhatatosan és az isteni gondviselésben bízva dolgozik, hogy megtegye azokat a lépéseket, amelyek lehetővé teszik, hogy növekedjünk missziós képességünkben. Hívjuk hát a fiatalokat a misszióba, testvérek! Hívjuk meg őket arra, hogy piarista misszionáriusok legyenek!
5. Tudom, hogy szerzetesi megszenteltségünknél fogva mindannyian rendelkezésére állunk a piarista misszió szükségleteinek. Ugyanakkor ismerem minden tartomány és minden piarista intézmény szükségleteit is. Mindegyik fontos, és mindegyiknek piaristákra van szüksége. A rendelkezésre állás mértékegységét nem kilométerben mérik, hanem a szeretetben, amelyben hivatásunkat éljük, és mindig rendelkezésre állunk, bármit is kérjen a rend. Vannak azonban alkalmak, történelmi időszakok, amikor igenis kilométerekről kell beszélnünk: „menj ki földedről… arra a földre, amelyet majd mutatok neked”; „új korszak nyitása a személyes életben”, „egy misszió felvállalása a rend más területén”, illetve „alapítóvá válás”. Szeretném felvázolni nektek ázsiai missziónk szükségletét. A japán missziónak – amely oly fontos az egyház és a rend számára is – szüksége van új piaristákra, akik szeretnék életüket áldozni az evangélium hirdetéséért rendünkön keresztül egy olyan földön, amelynek még jobban meg kell nyílnia az Élet Igéje előtt. A kínai alapításnak (amelyet nagy szeretettel és tapintattal készítünk elő) szüksége van olyan személyekre, akik elköteleződéssel és készségesen be tudnak kapcsolódni az ottani munkába. Indonéziában és Vietnamban most kezdünk, és sokat segítene rajtunk, ha valaki felbátorodna, hogy segítő kezet nyújtson ezen új piarista jelenlétek fejlesztésében. Valamint az Indiai és a Japán-Fülöp-szigeteki Viceprovinciákból kiindulva tervezzük megkezdeni a hivatáspasztorációs munkát más ázsiai országokban is. Apránként haladunk előre.
Ez az én tervem: ha valaki közületek nyugodt imádságos mérlegelés után érzi a hívást, hogy rendünk ezen új korszakában együttműködjék velünk Ázsiában, arra kérlek benneteket, hogy nyugodtan írjatok nekem, és osszátok meg velem reflexiótokat és nézőpontotokat. Köszönetet mondok nektek már most is ázsiai testvéreink, valamint sok-sok gyermek és fiatal nevében, akik piaristákra várnak, olyanokra, akik elviszik nekik a kultúra és a hit kenyerét.
Levelem Ferenc pápa koreai látogatása idején zárom, 124 vértanút avatott szentté ebben az ázsiai országban. A boldoggá avatási misén a következőképpen fejezte be szentbeszédét: „Bárcsak minden koreai vértanú imái, egységben a Szűzanyával, az egyház anyjával, elnyernék számunkra a kegyelmet, hogy kitartsunk a hitben és a jó cselekedetekben, az életszentségben és a szív tisztaságában, az apostoli buzgóságban, hogy tanúságot tegyünk Jézusról ebben a szeretett nemzetben, egész Ázsiában a föld végső határáig. Ámen.”
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális
[1] Ferenc pápa: Evangelii gaudium, 21. pont.
[2] Ferenc pápa: Evangelii gaudium, 20. pont. „Mindannyian meghívást kaptunk erre az új missziós kifelé indulásra.”
[3] Nikolsburg volt a rend első Itálián kívüli alapítása. Ezen alapítás emlékezetére rendünk minden év április 2-án megünnepli a „piarista missiók napját”.
[4] Kalazanci Szent József: 2049. levél.
