Szabó László atya tavaly szeptember óta Sátoraljaújhelyen tevékenykedik; a gödi szakképző iskola egykori igazgatója és egyben korábbi szegedi házfőnök immár az elesetteknek, a perifériára szorultaknak épít közösséget, különös tekintettel a roma fiatalokra, családokra. Új feladata, küldetése kapcsán Szathmáry Melinda beszélgetett vele.
Szabó László atya tavaly szeptember óta Sátoraljaújhelyen tevékenykedik; a gödi szakképző iskola egykori igazgatója és egyben korábbi szegedi házfőnök immár az elesetteknek, a perifériára szorultaknak épít közösséget, különös tekintettel a roma fiatalokra, családokra. Új feladata, küldetése kapcsán beszélgettünk vele.
Mit kell nagy vonalakban „előéletedről” tudni?
1995-ben érettségiztem, majd rá egy évre beléptem a piarista rendbe, ahol 1997-ig novícius voltam. Ezt követően Budapesten teológiát tanultam, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a Sapientián szereztem magyar-hittan szakos tanári diplomát. 2003-ban szenteltek pappá, előtte egy évvel korábban tettem örökfogadalmat. Egyik tavasszal Guba András, akkori gödi igazgató szólított meg, hogy egy közelgő lelki napra csoportvezetőre van szüksége. Így tartottam lelki napot egy kőműves osztálynak, ami mélyen megérintett. András hívott Gödre tanárnak is, ahol hittant oktattam heti hat órában. Az egyetem elvégzését követően magyartanár, majd osztályfőnök lettem, nem sokra rá pedig igazgatóhelyettes és végül igazgató, amely tisztséget 3,5 évig töltöttem be.
Mi az, ami igazán megfogott, inspirált a gödi iskolában?
Az elesettség, az egyfajta „út szélére sodródás”, amivel egy szakmunkásképzőben jócskán lehet találkozni…ezt én őszintén tudom csodálni, mellé tudok állni, felszabadítja kreativitásomat…Az élet (fel)ébredését, a születését is nagyon tudom ünnepelni. A gödi közösségünk egyre növekedett, amelyhez egy nagyfokú természetesség is társult. A gyerekek is igaz módon, „kitették”, megmutatták magukat…Ezzel jól lehetett dolgozni s együtt élni.
A cigánysággal hogy kerültél kapcsolatba?
Igazán nem tudom, mikor és hogyan is történt…nem volt velük határozott, „erős” találkozásom, inkább különféle megszólítódásaimra emlékszem…Az első markánsabb élmény a papszentelésem előtt ért, és a Miskolcon élő Hoffher József SJ által tartott lelkigyakorlathoz köthető, aki Körömben és Girincsen már foglalkozott cigánypasztorációval. A lelkigyakorlat utolsó napján elvitt néhány ilyen családhoz, akikkel hosszasan beszélgettünk, emellett Józsival is összebarátkoztunk. El tudtam magam képzelni akkor egy ilyen szerepkörben, de utána jött Göd,ahol az elesettséggel való találkozást meg tudtam élni. A lelkigyakorlat azért is volt fontos, mert utána elmentem Körömbe első szentmisét mondani a cigány fiatalok körében, ahová elvittem a kispapokat rekollekcióra. Mély nyomokat hagyott bennem e nap: Krisztus király ünnepe volt, s mi táncoltunk, énekeltünk ezekkel a fiatalokkal…utána átmentünk abba a közösségi házba, ahol a helyi cigányság egy külön bulit rendezett számunkra, amely elképesztő jól sikerült, mélyebb barátságok is születtek itt.
A gödi igazgatóságot követően alkalmam volt egy fél évig gondolkodni az előttem álló feladatokról, lehetséges utakról. Ekkor született meg bennem az a gondolat és igény, hogy szeretnék huzamosabb ideig cigányok közt élni „életvitelszerűen”. Így találtunk rá a Molnár Gál Bélához köthető balajti misszióra Edelény mellett. Bélát a Piarista Pedagógiai Napokról ismertük már, aki nős diakónusként egyházi közösséget szervez immár hat éve. Az ő munkájába kapcsolódtam be „káplánként” kb. három évvel ezelőtt. Ott éltem Edelényben a plébánostól kapott kis lakásban,amely a cigánynegyeddel határos utcában volt található. 2012 március 25-ét írtuk,Gyümölcsoltó Boldogasszony napját, mikor ez a szakasz elkezdődött…(Itt jegyzem meg zárójelben, hogy a sátoraljaújhelyi munkát pedig 2014. augusztus 15-én, Mária mennybevételének napján kezdtük meg, így ezt a küldetést Mária oltalmába ajánlottam.)
Hogyan telt egy napod a helyi roma közösségben?
Minden reggel kimentem a faluba, ahol általában egy egész napot töltöttem. Délelőtt családokat látogattam, amely a gyakorlatban 4-5 famíliát jelentett. Idővel híre ment jelenlétemnek, s egyre többen lettek érintettek. Hívtak siratóra, családi gubancolódások (pl. leányszöktetés) elrendezésére, kórházba…Délután a gyermekeket tanítottam vagy a helyi kápolnában vagy helyben, náluk. Szerdánként volt a játékos formába „varázsolt” hittanóra napja mesékkel fűszerezve a kápolna udvarán vagy az épületben hideg esetén. Anyák napjára, elsőáldozásra készültünk együtt, házasságrendezések, oratórium is színesítette a palettát…Ez az időszak négy hónapot jelentett, amely alatt építettünk egy kápolnát is a korábbi iskolaépület átalakításával. A kétkezi munkában a helyi cigány férfiak és magam is részt vettünk. A kápolna a folyamatosan épülő közösséget szimbolizálta számunkra, amelyet elmenetelemkor egy nagyszabású ünnep alkalmával megáldott az Érsek atya. Mély hálát éreztem az Úristen iránt, hogy részesévé tett e születési folyamatnak. Életem talán legszebb szakaszaként gondolok vissza rá, amely igazából megnyitott engem, s lelkessé tett. Örömmel töltött el az a megtapasztalás is, hogy a cigánysággal kapcsolatos törekvéseimmel nem vagyok egyedül a renden belül.
Ez a törekvés miben mutatkozott meg a piaristák részéről?
Évek óta kimondott vágy, hogy a romákkal és a mélyszegénységben élőkkel komoly szinten szeretnénk foglalkozni. Elkezdődött egy kétéves „szülési folyamat” szegedi házfőnökségem alatt a hogyan,miként és hol kérdésében. Végül több felmerült lehetőség (Borsod, Kanizsa környéke stb.) után Sátoraljaújhely mellett döntöttünk egyfelől azért, mert komoly gyökerekkel rendelkezünk e helyen; van egy templomunk egy ragaszkodó, minket szerető közösséggel, egy működő jelenlétünk a kollégium formájában. A városban jól ismerik a piarista rendet, földekkel is rendelkezünk…Emellett Sátoraljaújhelyen nem kis létszámban élnek cigányok, akiket eddig még az egyház részéről nem szólítottak meg. Úgy érzem, bármit teszünk, azzal látható és hallható módon gyógyírt keresünk és nyújtunk a társadalom egyik sebére.
Hogyan készültél erre a munkára, milyen konkrét célokkal, „akciótervvel” érkeztél a városba?
Eddig elmondhatom, hogy a partraszállás megtörtént, a hajó kikötött…A terv készen áll, hosszas beszélgetések és konzultációk mentén született egy íróasztal mellett. Jelenleg keressük a megfelelő (munka)társakat és embereket, akik ismerik a város adottságait, problémáit, lehetőségeit. Akik nap, mint nap ebben a sűrűben élnek és tevékenykednek. Nem a megoldást visszük és kínáljuk egyelőre, hanem szövetségeseket szeretnénk találni, akikkel közösen tehetünk az elesettekért, leszakadókért.
Amit fontos megemlítenem, hogy egyelőre iskolarendszer keretein kívül szeretnénk a gyermekeket és a fiatalokat megszólítani. Erre jó szó a „tanoda”, amely délutánonként lehetőséget nyújt arra, hogy segítsük őket a tanulási folyamatban, fejlesszük őket, játsszunk velük. Egyfajta közösségi házként is üzemel, ahol megélhetik a közösségben való létet, amely a piarista küldetés egyik alapja. Egyben közösséget kínálunk munkatársainknak is (piarista egyházi közösséget), akik csatlakoznak hozzánk ezen az úton. Fókuszban főként a gyermekek és a fiatalok vannak, de tágabb körben is gondolkodunk, amely a szülőket és az egyházi közösséget is érinti, erős spirituális jelleggel, tartalommal.
Mit fogalmaznál meg közeljövőbeli vízióként?
Talán azt, hogy 1-2 éven belül a helyi cigány közösségek pl. eljárnak misére, megismernek minket és rajtunk keresztül az Úristen üzenetét. És ezek a misék mind a magyarok és a romák által látogatottak legyenek, nincs „külön bejáratú” szentmise… Ismerjék meg egymást, ünnepeljenek közösen, figyeljenek kellő érzékenységgel…ezáltal gyógyul egy társadalmi seb.
Alapvetően mi nem csupán a cigányokhoz, hanem az EMBEREKHEZ jöttünk el…akiknek fontos az, amit mi piaristák hozunk mind spirituális, mind gyakorlati oldalról.
Szathmáry Melinda
– M
