Szegheő József atya temetése 2015. október 1-jén, csütörtökön délután a Rákoskeresztúri Új Köztemetőben volt. Lelki üdvösségéért az engesztelő szentmisét a temetés után mutatták be rendtársai a Piarista Kápolnában.
A cikkben Labancz Zsolt tartományfőnök gyászbeszédjét adjuk közre.
Szegheő József temetése, 2015. október 1.
Kedves gyászoló Családtagok, kedves Rendtársaim, gyászoló közösség, kedves Barátaink!
Jézus Krisztus János evangéliuma szerint Isten egzegétája volt: feltárta, életszerűen megmutatta nekünk Isten igazi mivoltát. S megtanított minket arra, hogy Isten valójában olyan, mint egy édesapa. Ő a mi Atyánk. S a most hallott evangéliumi részletben arról beszélt Jézus, hogy Isten, a mi Atyánk otthont készít nekünk. Úgy, mint ahogyan egy édesapa vagy egy édesanya teszi: otthont készít gyermekeinek, akiket szeret. A szülők egyik legfontosabb feladata, hogy otthonossá tegyék gyermekeiknek ezt a világot, azáltal, hogy kialakítják közös otthonukat.
S valójában mindannyian erre a mennyei, az Atya által készített otthonra vágyunk. Nem csak odaát, hanem már itt, a földön is. Szent Ágoston szavai: „inquietum est cor nostrum, donec requiscat in te”, amelyeket a Vallomások elején ír, mutatják, hogy egész életét össze tudja rendezni ennek a nyugtalan keresésnek az ívében. S így vagyunk ezzel mi is, mindnyájan. Életünk Isten keresésében, s az atyai házhoz való oda vagy sokszor inkább vissza-vissza-találásban zajlik. S életünk valamiképp tükörképét is adja annak, hogyan s mennyire kerültünk közel – néha tudva, néha észre sem véve – az atyai hajlékokhoz.
Szegheő József rendtársunk, vagyis Totya, ahogyan mindnyájan hívtuk őt, sokak számára lett atya, barát és társ az isteni otthon felé vezető ösvényeken.
Különös, kicsit különc diák is volt ő a kecskeméti iskolánkban, meglepte tanárait, amikor piaristának jelentkezett. Matematika-fizika szakos tanárnak készült a növendékévei alatt, s felszentelése után visszakerült az alma materbe, s ekkor már ő adta tovább osztályfőnökként, tanárként, prefektusként mindazt a jót a diákoknak, amit annak idején ő maga kapott: figyelmet, oktatást, nevelést, kirándulást, azt a sok mindent, ami hozzátartozik a piarista diákléthez. S érdekes színfolt volt ő: reálszakos tanárként a humánum kútfője. Lelkesedett a művészetért, a kultúráért: zenéért, irodalomért, filmekért. S mindazt, amit gyűjtött, oly szívesen megosztotta mindenkivel: Kecskeméten még elsősorban diákokkal és rendtársaival, később sok-sok kollégájával. Szobája nyitva állt a beszélgetést keresők előtt, s fiatalokból gitáros csoportot alakított, az ún. Totya-showt. A fiatalok számára jele volt ez annak, hogy az Egyház tud fiatalos lenni, hogy a fiataloknak helyük van az Egyházban. Hogy az Egyházban, amely vallja magáról, hogy „semper reformanda”, valóban működnek friss, alakító erők.
Korán, már növendékévei alatt megismerkedett Bulányi György rendtársunkkal, Gyurka bácsival és az általa alapított-összefogott közösséggel, a Bokor közösséggel. Rátalált az ő körükben valami olyasmire, amire – talán kimondatlanul is – vágyott eddig: a közösségi Jézus-követésre, e követés radikalitására, e követés közösségi megosztására. S persze biztosan volt ebben vagányság is, a különös, a tiltott öröme. Szépen megfért benne egymással a piarista rendhez tartozása, piarista identitása, s a Bokor közösséghez tartozása. Talán azért is, hiszen Gyurka bácsi is, akinek személyisége meghatározó volt a bázis közösségek alakulásában, maga is gyökereinél piarista volt: lelkiségét, spiritualitását, Isten keresését is meghatározta az intellektuális jelleg, a megértésre való törekvés. S Totya rendi közösségünkből szintén hozta a szellemi igényességet és tágasságra való nyitottságot. Kalazanci Szent József hű fiaként nem rettent meg a különböző szellemi irányoktól, meg volt győződve arról, hogy az Igazság végső soron egy, s sokféle út vezet Felé. A Totya-tárban épp ezért a legkülönbözőbb írásokat, szövegeket találjuk. Ortodox és unortodox megfér itt egymás mellett, hiszen nem kell versengeniük. Mindaz, ami igényes, szép, elgondolkodtató, helyet kapott szellemi kincstárában. S épp ezért tudott provokatív is lenni, kérdéseket felvetve, olykor csak egyszerűen útjukra bocsátva őket. Hogy ő mit is gondolt ezekről, nem mindig tudtuk. Sokszor bizonytalanságban tartott minket afelől, hogy valójában ő mit gondol. Az értők, akik – ahogy mondani szoktuk – akik a totyizmusban járatosak voltak, tudták őt dekódolni, közvetíteni a többiek felé. Mások talán bosszankodtak rajta. Sokszor tapasztaltuk, hogy inter-textuális létező volt: szövegek – s persze képek, filmek, zenék – hivatkozásai között élt. Ezek együtteséből állt össze vagy sejlett fel a jelentés, amelynek maga is hordozója volt.
Szegeden azután alapító atyává lett. A frissen újraalapított szegedi iskolánk, piarista jelenlétünk meghatározó, karaktert adó személyisége volt ő. Sokak számára ő volt az igazodási pont: hogy mit is jelent a piarista iskola, hogyan is formálódik a piarista pedagógus, mit is takar a piarista védjegy, az ő személyével fonódott össze. Szinte mindig otthon volt, s így elérhető volt: egy jó szóra, szükséges tanácsra, enyhítő bosszankodásra, jóleső poharazásra, közös álmodozásra és közös alkotásra. Atyja és testvére lett sokaknak: esketett és aztán gyermekeket keresztelt, és segített akin és ahogyan tudott – jó szóval, filmekkel, szövegekkel, vagy éppen adományokkal – nagyon érzékeny és figyelmes volt erre.
S felismerte, hogy az új helyzet, a magyar piarista világ alakulása és az új körülmények merre hívják őt és a közösséget. Természetesen nyitotta meg most már nem csak saját életterét, de a rendházat is a kollégák előtt, hogy ott ők is otthonra találjanak. Tudta, hogy a személyes közelség és közösség, a barátság sző olyan szövetet, amely azután hordozni tudja az iskolás mindennapok terheit és küzdelmeit.
Betegsége meglepetés volt, de valamiképp életmódjából is következett. Nem kímélte magát. Inkább elemésztette. Miközben életet adott sokaknak, mintha a maga életét kevésre tartotta volna. Az utolsó években sokat emlegette a halálát is. Mors et vita duello conflixere mirando – mintha az élet és a halál között küzdött volna benne. Kritikái, olykor keserűsége inkább az utóbbiról, kedvessége, humora, szolgálatkészsége pedig az életről szólt és tanúskodott.
Az atyai ház emléke vagy mélyen szívünkbe írt vágya vezet minket életünkben. Kerülőutakon is, zsákutcákba futva, mégis Isten által kisimogatva, egyengetve. Szegheő József rendtársunk, Totya is az atyai-anyai házat kereste életében, ahol otthon lehet, ahol elfogadásra talál, ahol megnyugodhat. S életében sokak számára teremtett otthonosságot, szerethető – mert szeretettel teli – közeget és közösséget. S ő maga is tudott szeretetet elfogadni: szobája tele volt és van személyes emlékekkel, ajándékokkal, amelyek emlékeztették fontos személyekre, találkozásokra, kapcsolatokra. Ezért is volt olyan szerethető, mert éltette a szeretet, a figyelem.
Most, amikor utolsó útjára kísérjük Őt, szívből hálát adunk Istenünknek, Mennyei Atyánknak, azért, hogy nekünk adta őt, hogy kapcsolatban lehettünk vele, hogy része lett életünknek, s része lettünk az ő életének. S hálát adunk, hogy most, rövid intenzív szenvedése után odatalált az atyai hajlékokhoz, a szeretet forrásához és teljességéhez, ahol már számunkra elképzelhetetlen szimfóniába olvad és rendeződik össze minden gondolat, szöveg, zene és film. Alighanem kedvesen mosolyog ő most szemüvege mögül – amelyre valójában már nincs is szüksége –, s barátsággal tekintve ránk, talán ezt üzeni: „Ahol vagyok, mindig erre vágytam, s amit adni tudtam, mind innen fakadt. Örüljünk közösen, együtt otthont adó Istenünknek, Ti ott, én már itt”.
Amen.
