„Az Egyházra nézve a védettség, a biztonság kora lejárt. … Az Egyház a szilárd bástyák mögül – a sokszor kényelemre, tunyaságra kísértő biztos fedezékből – Isten szabad ege alá került. … Nem az uralkodó, a kormányok, hanem a hívősereg, a nép lesz igazi szövetségese” – írta 1948 januárjában Török Jenő piarista, aki egész életét arra szánta, hogy az Egyház ilyen szellemben újuljon meg.
Jómódú családba született Budapesten. Apja, Török Emil mérnök és vállalkozó volt, aki 1905–1906 között Gerster Bélával, a Korinthoszi-csatorna tervezőjével együtt építette föl az Orosháza–Szentes–Csongrád vasútvonalat, amelyben tulajdont is szerzett. Az édesanya, Lőwy Jozefa csak 1919-ben katolizált, de 1908-ban született fiát, Jenőt katolikusnak keresztelték, majd 1917-ben a budapesti piarista gimnáziumba küldték tanulni.
A diák és a tanár
Gimnáziumi osztályfőnöke Kisparti János volt, de még nagyobb hatással volt rá a cserkészcsapat parancsnoka, Sík Sándor. „Azok közé a szerencsések közé tartozhattam” – emlékezett vissza később – „akik tőle hallották a törvénymagyarázatot. Kirándulásokon, tábortűznél, reggeli-esti imánál, sugárkörében élhettem éveken át. Diákkorom legszebb napjait köszönhetem a cserkészetnek.”
Bár már gimnazista korában is érdeklődött a papi hivatás iránt, de apja kérésére a jogi egyetemre iratkozott be. Hivatása azonban nem hagyta el, és három év múlva, 1928-ban jelentkezett a piarista rendbe. Hittanár szeretett volna lenni, de elöljárói szándékából történelem és latin szakos diplomát szerzett. 1934-ben szentelték pappá, majd a váci gimnáziumban kezdett tanítani. Osztályfőnökként is lelki vezetőnek érezte magát, és a latin klasszikusok helyett inkább imádságokat és az egyházatyák szövegeit tanította. Eközben – egyetemi professzora, Szekfű Gyula javaslatára – 1941-re doktori disszertációt írt a magyar katolikus autónómia-mozgalom történetéről. Ezalatt ismerte meg a modern francia katolicizmus helyzetét, amely alapvetően befolyásolta az Egyházról vallott fölfogását.
1944 nyarán Budapestre helyezték, és tagja lett annak a papi csoportnak, amely a város ostroma idején „rohampasztorációt” végzett. Ő Sík Sándorral együtt járta az óvóhelyeket, hogy gyóntassanak és misézzenek.
A lelkipásztor
1945 tavaszától a debreceni piarista gimnáziumban tanított, ahol kiváló, fiatal tanári kar gyűlt össze. Bulányi Györggyel, Szentgyörgyi Andrással együtt bekapcsolódott az Actio Catholica munkájába. Előadásokat tartott a teológiai tanfolyamon, Szent Gellért kölcsönkönyvtárat szervezett, szervezője volt az ifjúsági vezetőképző táboroknak.
Az iskolák 1948. évi államosítása után fél évig az egri egyházmegye középiskolai ifjúsági felelőse, majd 1949 januárjától a budapesti Testnevelési Főiskola lelkésze volt, de miután mindkét állás megszűnt, márciustól a kőbányai Kada utcai, majd 1951. november 1-től az óbudai Segítő Szűz Mária lelkészségre kapott beosztást. Mindenhol közösségeket szervezett, bibliaórákat tartott, lelkiségi munkákat írt, fordított és sokszorosított. Szorosan együttműködött rendtársaival, Bulányi Györggyel, Juhász Miklóssal és másokkal.
Munkájukra az államvédelmi hatóság is fölfigyelt, és 1952. augusztus 28-án a „demokratikus államrend megdöntésére irányuló” tevékenység vádjával letartóztatták őket. Bulányit és kilenc társát 1952 végén koncepciós perben el is ítélték, Török Jenőt azonban elbocsátották, hogy látszólag „bújjon meg” ismerőseinél, és adjon jelentést a hatóságnak arról, hogy kikkel érintkezik. Ő azonban igyekezett kijátszani tartótisztjeit. Jelentései „hamisak, értékelhetetlenek voltak”. Ezért 1953. május 29-én ismét letartóztatták, és elítélték. A börtönben töltött három és fél évet élete egyik legszebb, kegyelmekben gazdag időszakának tartotta.
A könyvkiadó
1956. október 27-én Török Jenő is kiszabadult a váci fogházból, és még a diktatúra megerősödése előtt, november végén Nyugatra távozott, azzal a céllal, hogy ott korszerű, magyar nyelvű katolikus műveket állítson elő. Ezért Tomek Vince generális Bécsbe küldte, ahol a St. Thekla piarista templom káplánja lett. 1966-tól a bécsi egyházmegye családi központjában (Familienwerk) kapott beosztást, ahol jegyesekkel és fiatal házas csoportokkal foglalkozott.
Igazi feladatának azonban a könyvkiadást tartotta. 1957. március 15-én létrehozta az Opus Mystici Corporis kiadót. Elsősorban modern francia és német katolikus lelkiségi irodalmat nyújtott magyar nyelven, különös tekintettel a gyerekekre és fiatalokra. Olyan könyveket szerkesztett, mint A legszebb történet (Gaston Courtois, 1962), Légy boldog feleség! (Claire Souvenance, 1964), Első misekönyvem (1964). Könyvei kifejezetten politikamentesek voltak, így azokat idővel legálisan is beengedték Magyarországra, sőt az 1970-es évektől ő maga is hazautazhatott.
1976-ban nyugdíjba vonult, hogy minden hátralévő erejét és idejét a könyvkiadónak szentelhesse, amely attól az évtől a Pázmáneum épületében működött. Az 1970-es évek végére a szétküldött könyvek példányszáma már 40-50 ezer körül volt.
Még hét év adatott neki, mert 1983. március 3-án hajnalban rosszul lett, és két nap múlva a kórházban meghalt. Akaratának megfelelően hamvait a váci alsóvárosi temető piarista sírboltjába temették.
Koltai András levéltárvezető
