A régi omnidoctus (mindentudó) piaristák egyik utolsó képviselője volt, aki életét szőlőműves inasként kezdte, majd természetrajzot és kémiát tanult, végül hitoktató és gyógypedagógus lett. Munkája során meghatározó módon foglalkozott siketnémákkal, valamint vakokkal.Koltai András cikke.
A régi omnidoctus (mindentudó) piaristák egyik utolsó képviselője volt, aki életét szőlőműves inasként kezdte, majd természetrajzot és kémiát tanult, végül hitoktató és gyógypedagógus lett. Munkája során meghatározó módon foglalkozott süketnémákkal, valamint vakokkal.
A szőlőműves fia
A Pomáz melletti Csobánkán született 1843. április 1-én, majd néhány év múlva családjával együtt Vácra költözött. Édesapja, Pivár Ádám mindkét helyen szőlőműveléssel foglalkozott, aki fiatalkorában tanító szeretett volna lenni, szegénysége miatt azonban iskolában nem tanulhatott. Ennek ellenére önszorgalomból sokat olvasott, művelt emberré vált. Fiát csak későn küldhette a váci elemi iskolába, de egy súlyos szőlőkár miatt két év múlva kénytelen volt kivenni onnan. Ezután Ignác egy évig otthon segített a szőlőben, ez alatt az idő alatt próbálták inasnak adni, amely azonban nem sikerült, így végül visszaküldték az iskolába. Jó képességei miatt tanítója rögtön a negyedik osztályba vette föl, ezen túl beajánlotta korrepetitornak gróf Crouy Frigyes alsópetényi birtokos gyermekei mellé. 18 éves korára így végezte el a váci Piarista Gimnázium alsó négy osztályát, ahonnan egyből a piarista rendbe jelentkezett.
A noviciátus után piarista kispapként Kecskeméten és Kolozsvárott fejezte be gimnáziumi tanulmányait. Érettségi után, 1866-tól rögtön a 2. osztály tanára lett Kecskeméten. A teológiát Nyitrán és Szentgyörgyön végezte, majd egy évig a pesti egyetemen tanult. 1876-ban természetrajzból és kémiából tett tanári vizsgát, ekkor már hat éve tanított Kecskeméten, Vácott és Kolozsvárott, méghozzá – az akkori piaristák szokása szerint –az említett két tárgyon kívül, rajzot, ének-zenét, magyart, továbbá német, latin és francia nyelveket.
Siketnémák oktatója
Komolysága és vallásos szerzetessége révén 1879-ben elöljárói ismét Vácra küldték, ahol novíciusok promagisztere lett. Itt, Vácott találta meg 1883-ban az a feladat, hogy hittant tanítson a Siketnémák Országos Intézetében. Munkájának elvégzésébe vetett lelkiismeretessége arra késztetette, hogy kalazanciusi türelemmel kezdte keresni a siketnémák oktatásának helyes módszereit. A „német módszer” híve lett, amely szerint a jelbeszéd használata helyett a „természet ezen árváit” meg lehet, sőt meg is kell tanítani a szájról olvasásra, illetve a tagolt, érthető beszédre, mert csak így állhatják meg a helyüket az életben. Pivár módszertanát cikkekben, majd 1887-ben önálló füzetben jelentette meg. A kiadványok országos érdeklődést keltettek, így amikor 1892-ben megürült a Siketnéma Országos Intézet igazgatói állása, annak betöltésére a minisztérium őt nevezte ki.
Három évig tartó igazgatósága alatt nagyobb tere nyílott céljai megvalósítására. A beszélni tanulás legfontosabb eszközéül a folytonos beszéltetést tartotta, éjjel-nappal növendékei között tartózkodott, velük aludt a közös hálóteremben, velük étkezett, apró ajándékokkal motiválta a kérdéseire artikuláltan válaszoló gyerekeket. Bevezette a közös, hangos imádságot és önállóságra nevelésük érdekében, konyhai, takarítási és egyéb munkákra osztotta be őket, amelyekben ő maga is jó példával járt elöl. Közben az általa gyűjtött adományokból az intézetet egy új épületrésszel bővíttette.
Vakok között
A váci Siketnéma Intézetben folytatott tevékenységét látva 1895-ben a minisztérium a fogyatékos emberek számára létrehozott, másik hazai intézmény, a budapesti Vakok Királyi Nevelő- és Tanintézete igazgatójának nevezte ki, amely akkor a Király utcában (a később fölépült Zeneakadémia helyén) működött. Az intézmény súlyos problémákkal küszködött: a fegyelem, az oktatás, sőt még a tisztaság terén is komoly hiányosságok voltak jelen.
Az oktatás képét Pivár Ignác alapvetően azzal alakította át, hogy felnőtt fiatalok helyett 8-10 éves gyereket vett föl. Az elemi oktatásban bevezettette az addig csak kísérletileg használt a Braille-írást. Munkatársaival együtt ő alkotta meg a magyar ékezetes betűket, amelyek csekély változtatással azóta is használatban vannak. Szakított azzal a gyakorlattal is, amely a zenei képzést helyezte előtérbe. Megállapította, hogy a vakok közül nem mindenki tehetséges, ráadásul az intézetben művelt kávéházi zene csak ahhoz vezet, hogy „nyolc évi nevelés-oktatás után a növendékek mint az erkölcsi elzüllésbe rohanó muzsikusok bocsáttattak el”. A tehetségesebbek komoly, klasszikus zeneoktatást kaptak, a többieket pedig kenyérkereső iparos mesterségekre oktatták. Két egyesület összeolvadásával létrehozták a Vakokat Gyámolító Országos Egyesületet, amely ipari műhelyt tartott fönn a tanult vak iparosok számára.
Az oktatás átalakításának következtében a Király utcai épület kicsinek bizonyult, így Pivár Ignác kezébe vette az új épülethez vezető mozgalmat. Baumgarten Sándor és Herczegh Zsigmond tervei szerint 1904-re szecessziós stílusban felépült a városligeti István út (később Ajtósi Dürer sor) és Hungária körút sarkán az intézet új épülete, amely napjainkig kiválóan szolgálja eredeti célját.
A folytonos munka és az őt ért kicsinyes támadások hatással voltak Pivár egészségére. Az intézet új épületének berendezése végeztével egy év pihenőt kért. E közben a rövidített Braille-írás megalkotásán, valamint bécsi kollégája, Alexander Mell Enzyklopädisches Handbuch des Blindenwesens című művének fordításán dolgozott. Szervezete végül 62 éves korában mondta fel a szolgálatot. A Budai Irgalmasrendi Kórházban hunyt el 1905. május 3-án.
szöveg: Koltai András
fotók: Piarista Archívum
