Tomori Pál, a Váci Piar 12. A osztályos diákja, aki a 811-es számú Szent József cserkészcsapat őrsvezetője, Japánban járt a Cserkész Világtalálkozón. Élménybeszámolója a cikkben olvasható.
2007-ben még újonc cserkészként beszéltük meg az akkori őrsömmel, hogy jelentkezünk majd a Japánban tartandó Cserkész Világtalálkozóra. Ez a gondolat a megbeszélés után sok évre elfelejtődött, aztán 7 évvel később a határidő utolsó napján hirtelen felbuzdulásból jelentkeztem a válogatóra, ahol bizonyítanunk kellett rátermettségünket, hogy a legnagyobb cserkész nemzetközi rendezvényen képviselni tudjuk hazánkat.
A válogatót követően végtelennek tűnő várakozás után megkaptam az e-mailt, hogy részt vehetek az egy évet felölelő felkészítésben, ami számos buktatót hordozott magában. Legnehezebb feladatunk a támogatók szerzése volt, akiktől legalább 500 ezer forintot kellett összegyűjtenünk. A saját összegyűjtött pénzem mellé a váci Piarista Gimnáziumtól, a Reménység Egyesülettől, közeli és távoli rokonságomtól és kedves barátaiktól, Beer Miklós és Varga Lajos püspökatyáktól és más ismeretlen adományozóktól kaptunk pénzt, amit ezúton is szeretnék hálásan megköszönni. Ebben az egy évben továbbá havi rendszerességgel gyűltünk össze hasznos ismereteket szerezni Japánról, más kultúrákról és nem utolsó sorban egymásról, hogy egy csapatként tudjunk kint élni.
Végül a sok munkának nem maradt el a gyümölcse sem: 2015. június 24-én összegyűlt a teljes magyar kontingens a nagykovácsi kastélyban, hogy innen kiindulva, több hullámban hagyjuk el Ferihegyről Magyarországot.
Életemben ekkor szálltam először repülőre, és nem indítottam pályafutásomat rosszul: először Moszkva volt a cél, majd egy ott eltöltött éjszaka után egyenesen Japánba repültünk 9 órán át. A repülőről lelépve megcsapott az a meleg és levegőtlenség, amit az ember akkor érez, mikor a gőzfürdő kabinjába belép. Készültünk rá, hogy meleg lesz, de úgy valójában sohasem gondoltam bele, hogy tényleg… és hogy ennyire. Az első napunkat Fuji-Yamán töltöttük, ahol az előttünk érkező magyar résztvevők már vártak ránk egy napja. Egy szabadtéri szentmise után hamar elnyomott minket az álom, mivel az időeltolódás megviselt minket. Már kora hajnalban testközelből érezhettük Japán „áldásos” éghajlatát a sátorban uralkodó hőségből és az arra kicsapódó töménytelen párából. Nehéz napunk következett: le kellett vonatoznunk teljes felszereléssel (28kg/fő) Yamaguchi prefektúrába, ahol Kirara-Hama félszigete várt minket, a táborhelyünk. Mindenki nagy izgalomban, lelkesen próbálgatta japán és angol tudását (Az utóbbit kisebb eredményességgel, mert kevesen beszélnek angolul a japánok között, hiába tanulják, nem használják.), annak ellenére, hogy nem illik nyilvános helyen beszélgetni Japánban. Mikor lelkesen újságoltuk egy-egy helyinek, hogy hova megyünk, mindig elképedve meredtek ránk. Velünk, résztvevőkkel ellentétben tudták milyen messze van. Tizenhárom átszállással (egy, három, tíz perces átszállási időkkel), majdnem tizenkét óra vonatozással érkeztünk meg hiánytalanul, mind a százan végállomásunkra, ahol buszokkal vártak minket a szervezők, és a táborhelyig vittek minket.
Nem szeretnék napra lebontottan, felsorolásszerűen írni, ezért ahogyan eszembe jut, úgy mesélek, de megpróbálom tartani az időrendet. Sötétben érkeztünk meg a regisztrációhoz, és amíg vártunk arra, hogy megkapjuk a szállásunkat éjszakára, gondolkodás nélkül játszani, csatakiáltani kezdett a magyar csapat. A punnyadó, táskákon ülő, fáradt, más távoli országokból érkezett cserkészek felélénkülve álltak be a magyar cserkészek lelkes hadába. Tőlünk harsogott a környék, és gondolatainkban ezek a hangok zsongtak: „Végre itt vagyunk! Megérkeztünk! Testvérek között vagyunk!”
A félszigeten három résztvevői és egy segítői nagy altábor volt, az elhelyezkedésükről elnevezve, ezen belül több kerületet foglaltak magukba, amik Japán hegyeiről kapták nevüket. Ezeken belül voltak a különböző kontingensek rajainak körletei. A Cholnoky Jenő raj, aminek a tagja voltam, az Északi altábor, Bandai hegyről elnevezett kerületében, a 3-as számú körletet kapta, ami szerencsénkre az altábori sátor mellett volt, közel a felszerelések és az étkezéshez szükséges alapanyagok kiosztásának a helyéhez, de szerencsétlenségünkre az Északi altábor volt a legmesszebb a Magyar Csárdától, ami a Magyar Kontingens központi helyéül szolgált.
Így ha a rajunk magyar ételre vágyott vagy találkoznia kellett a teljes kontingensnek megbeszélés, fotózás vagy buli miatt, 45 perces út állt előttünk, amit gyakran a legnagyobb hőségben kellett megtennünk, legtöbbször menetelve, mivel a menetelés egyedi magyar cserkészszokás. Amikor egy raj magyar cserkész (40 fő) feszes menetben, tiszta, betűrt egyenruhában (más országokban nem egyértelmű a rendezett egyenruha) és harsogó hangon énekelve lép egyszerre, nem volt az az ember, aki meg ne bámult volna minket. Akadtak sokan akik tapsoltak, fotóztak, videóztak, sőt még voltak akik mögénk beállva csatlakoztak a menethez. Ilyen formában nap mint nap találkozhattak velünk az utcákon közlekedve, mikor a programjainkra mentünk, de több alkalommal, mikor az egész Magyar Kontingens együtt volt láthatták ugyan ezt kb. kétszáz fővel is.
Harmincnégyezren voltunk a szigeten. Ez nagy távolságokat, sorban állást és szervezési nehézségeket okozott. De okozott mást is: mi mind ugyanazért a célért érkeztünk meg Japánba, és egy közösség tagjai voltunk, a cserkész közösségé. Ez a testvériség tudat egy olyan légkört teremtett, ami áthidalt minden előítéletet. Őszinte bizalommal fordulhattunk bárkihez, és mindenki a másik ember tettei alapján alakította a véleményét az adott országról és kultúráról. Emiatt mi magyarok is igyekeztünk mindent megtenni, hogy jó hírét keltsük országunknak. Különleges táborkaput építettünk, amihez a dzsembori legmagasabb zászlórúdját erősítettük saját kezünk munkája által, és felhúztuk rá a magyar trikolort. A felkészülés hatására összeszokott csapatként utaztunk ki (más csapatokkal ellentétben, akik a repülőn látták egymást először), így jól tudtunk teljesíteni, ha csapatmunkára került a sor egy egy programon, mint például a vizes programunkon, a táborépítésnél vagy akár csak mikor a vezetőnk utasításait kellett végrehajtani. De nem voltunk azért mindig együtt. Sok szabadidőt kaptunk az ismerkedésre és a szórakozásra is.
(…)
Az első napok valamelyikén került megrendezésre a kultúra nap, ami arról szólt, hogy egy sportcsarnok jellegű épületben és körötte az országok képviselői kis standoknál interaktív bemutatást tartanak országuk egy-két jellegzetességéről. Így tudtam részt venni japán teaszertartáson, zenélésen perui dobon, amerikai lasszódobáson és billog égetésen, francia falfirkáláson, és ír zene tanuláson egy helyen, Japánban. Másik nap a forgó rendszer szerint a tudomány részleghez mentünk rajilag, és itt is személyenként dönthettünk, hogy milyen kísérleteket szeretnénk megnézni a különböző sátrakban felállított eszközöknél. Egyik délután meghirdették a nemzeti ételek fesztiválját, ekkor minden raj a saját nemzeti ízeit mutatta be körletében az arra járóknak. Így tudtam megkóstolni a skót haggis-t, a mexikói babot, a tradicionálisan elkészített japán feketeteában főtt tojást és más ezer fajta ételt és édességet.
Programjaink közül még érdemes megemlíteni két táboron kívüli eseményt. Az egyik nap Hirosimába vittek minket buszokkal. Aznap nagy hőség volt, még az átlag magas hőmérséklethez képest is, ezért a menetelés és sorban állás után a légkondicionált buszra való felszállás mennyei felüdülés volt. A japán precizitást bizonyítja, hogy egy holland IST-s (segítő) lány volt beosztva mellénk a rajvezetőnkön kívül, aki szintén minden pihenő leszállás után a felszállásnál számolt minket, és a kiállításon is végig velünk kellett lennie. Az odafele úton egy rövid rajzfilmet néztünk meg az atombomba-katasztrófáról, aminek a végén az újjáépített kiállítóház és park is megjelent, így a rajzfilmben látott helyszíneken sétálhattunk később. A kiállítóházban részletesen megismerkedhettünk a robbanás előzményeivel, körülményeivel és a nap lefolyásával reggeltől estig, hogy a reggeli iskolába/munkába meneteltől, hogyan jutottak el a fekete esőig estére, aminek nyomát egy kiállított faldarabon nézhettük meg. Állt a park közelében egy keresztény katedrális is, amit a robbanás utáni formájában hagytak meg. Hátborzongató volt látni a romos épületet, olvasni a történeteket, szembesülni a túlélők sérüléseivel és kínjaival, találkozni a halottak használati tárgyaival és belegondolni, hogy például a kiállított háromkerekű biciklin, aznap még egy kislány vagy kisfiú tekert.
A séta után összegyűltünk másik 4-5 rajjal egy terembe, és a katasztrófát túlélt kisgyermekek verseiből olvastak fel a szervezők. A Hirosimában megtapasztalt élmények mindenkit megerősítettek abban, hogy cserkészként a béke követeiként kell járnunk a világban, hogy ne ismétlődjön meg az a borzalom, ami Japánban történt.
Másik táboron kívüli eseményünk egy iskolába való látogatás volt. Megérkezésünkkor öten-hatan vártak minket tanárok, diákok, szervezők, és bevezettek minket az iskolába. A bejáraton belépve le kellett vennünk a cipőnket, mivel mindenütt az a szokás, hogy benti egyenpapucsot hordanak a diákok. Így hát nekünk is fel kellett vennünk az előre kikészített (megjegyzem: a lábunknál 2-3 számmal kisebb) papucsokat. Az ünnepélyes megnyitó után, amit a tornateremben tartottak az iskola fúvósainak közreműködésével, külön osztályokba osztottak be minket négyesével, lehetőleg más és más nemzetiségű társakkal. Én egy magyar társammal, egy angol sráccal és egy mexikói lánnyal mentem a 3. osztályba. Itt tradicionális japán játékokat játszottunk, és a japán írást gyakoroltuk tussal.
A dzsembori félszigetén egy természetvédelmi részt is létrehoztak, ahol a helyi vízi élővilággal és madarakkal ismerkedhettünk meg. A közepén állt egy korszerűen távcsövekkel és kamerákkal felszerelt „madárleső” ház, ahova az előre megtervezett programunk szerint mentünk. A különös formájú rákokon és csodaszép madarakon kívül meghatározó élmény volt, hogy az ott lévő tévére kapcsot távcsővel a magyar zászlót is képesek voltunk lencsevégre kapni a többi zászlótól eltérő magasságától fogva.
A dzsembori folyamán sikerült nagy örömömre ír furulyát cserélnem, de mivel el nem tudtam rejteni, elkerülhetetlen volt, hogy ne kelljen játszanom rajta a többiek unszolására, míg végül egy rögtönzött együttest hoztunk létre egy ukulelével és egy dobbal kiegészítve. Hirtelen ötlettől vezérelve este, mikor már összeszokott a kis csapat, kiültünk az egyik népesebb út szélére, ahol sokan sétáltak, és zenélni kezdtünk. Először közismert mai számokat kezdtünk játszani, úgyhogy az ismerős dalok hallatára sokan megálltak hallgatni minket. Mikor már kellő tömeg gyűlt össze, átváltottunk magyar zenére, és ahogy kicsit elkapta őket a dallam, elkezdtük megtanítani nekik a táncokat is rá. Ezt a megmozdulásunkat másnap este is megismételtük, így összesen körülbelül 120 külföldi cserkésznek tanítottuk meg az ördög útját (moldvai néptánc).
Végül elérkezett a dzsembori záró ceremóniája, ahol a nyitó ceremóniához hasonlóan felvonultak újra a nemzetek zászlói, és különböző fellépők is helyet kaptak. A Cserkész Világszövetség vezetői és a japán koronaherceg beszédet mondott, amelyben bíztatott mindenkit arra, hogy cserkészfogadalmunkhoz hűen éljük életünket. Kiemelték, hogy mi, a világ cserkészei jelentős részét képezzük a Föld lakosságának, ezáltal lehetőségünk van közösen változtatni a világ dolgainak folyásán.
A dzsembori jelszavával engedtek minket utunkra, ami japánul a WA szó, vagyis béke, harmónia, testvériség.
Tomori Pál, váci piarista diák
Teljes beszámoló: http://vacipiar.blog.hu/2016/01/12/piarista_cserkesz_japanban
