Lukács László piarista szerzetes, pap, teológus, irodalomtörténész, középiskolai és egyetemi tanár, a Vigilia főszerkesztője, a katolikus közélet kimagasló képviselője. Július 31-én ünnepli 80. születésnapját. Életéről, hivatásáról, a Vigiliáról, társadalomról, fejlődésről kérdezte Bodnár Dániel, a Magyar Kurír újságírója.
Lukács László piarista szerzetes, pap, teológus, irodalomtörténész, középiskolai és egyetemi tanár, a Vigilia főszerkesztője, a katolikus közélet kimagasló képviselője. Július 31-én ünnepli 80. születésnapját. Életéről, hivatásáról, a Vigiliáról, társadalomról, fejlődésről kérdezte Bodnár Dániel, a Magyar Kurír újságírója.
– Értelmiségi, mélyen hívő katolikus családba született, öten voltak testvérek. Harmadikos gimnazistaként ébredt fel Önben a papi hivatás gondolata. Nem is voltak kétségei ezen a téren?
– Valóban mélyen hívő családban nőttem fel, édesanyám nagy Mária-tisztelő volt, édesapámat a hatalom klerikális reakciósként bélyegezte meg. Általános iskolásként, tízévesen kerültem a piaristákhoz. Két év múlva azonban államosították az egyházi iskolákat. Következett két év állami iskola, majd amikor az állam engedélyezte összesen nyolc katolikus gimnázium újraindítását, akkor visszakerültem a piarista gimnáziumba. Itt felváltva jártunk hétköznapokon az atyák miséire ministrálni. Emlékszem, hogy egy sötét téli reggelen egyedül árválkodtam, vacogtam a sekrestyében, vártam, hogy jön valaki misét mondani. Sík Sándor lépett be, rám mosolygott, a kis maszat kölyökre, és megszólított: „Hogy vagy, kisfiam?” Csak ennyi, egy emberi gesztus, a köztiszteletben álló provinciális részéről. Kezdetben nem gondoltam arra, hogy szerzetes vagy pap legyek. A gyerekeket nagyon szerettem, ezt édesapámtól örököltem, aki gyermekorvos volt, és azt remélte, hogy én is az leszek. Ám arra nem gondoltam, hogy tanár legyek. Az sem vonzott, hogy egy falusi plébánián üldögéljek. A piaristáknál a tanárság és a papság összekapcsolódik egymással.
A gimnázium vége felé nagyon komoly, sok vívódással teli érési folyamat kezdődött. A harmadik osztály után egy nyári lelkigyakorlaton először vetődött fel bennem a két, egymással összefüggő kérdés: az egyik, hogy van-e Isten? Ez egy 17 éves fiúban természetes kérdésként merül fel. Erre kénytelen voltam azt mondani, hogy van. A másik kérdésem az volt: ha Isten létezik, és ő a szeretet, akkor nekem nem az-e a kötelességem, hogy odaadjam magam ennek a szeretetnek a szolgálatára. Nem valamiféle paposkodó rajongás volt bennem, hanem egyszerűen az, hogy ennek a hívásnak nem állhatok ellen. Kapálóztam a gondolat ellen rendesen. Ebben az időszakban választottam állandó lelkiatyát, és elkezdtem rendszeresen járni szentmisére hétköznaponként is, de még mindig motoszkált bennem, hátha találhatok valami kibúvót. A balkezem mutatóujján a mai napig van egy hosszú vágás, egy gyerekkori baleset következménye. Olvastam, hogy mozgássérülteket, vagy egyéb fogyatékkal élőket nem szentelnek pappá. Megmutattam a lelkiatyámnak, hogy ugye ez akadálya annak, hogy az ember pap legyen. Természetesen jót nevetett ezen, és ezzel az utolsó kifogásom is szétfoszlott. Negyedikes koromban beadtam a kérelmemet a piarista rendhez.
– Több mint öt évtizedes papi szolgálata során rendkívül sokrétű tevékenységet folytatott, teológus, író, irodalomtörténész, tanár, rengeteg lelkigyakorlatot vezetett, 1984 óta főszerkesztője a katolikus értelmiség folyóiratának, a Vigiliának. Van-e sorrend e szolgálatok között, vagy harmonikus egységet alkotnak, és mind ugyanazt a célt szolgálja?
– Remélem, hogy igen, és ha egyetlen célt akarok megfogalmazni, akkor az az előbb mondottakban benne volt: a Szentháromság szeretetét megmutatni az embereknek. Kalkuttai Teréz anya mondta: nem az a fontos, hogy meggyógyítsák a haldoklókat, hanem hogy megéreztessék velük az Atya gondoskodó szeretetét. Ilyesmire törekedtem én is, kezdettől fogva. A teológiát, azon belül különösen a dogmatikát azért szeretem, mert Istenhez visz közelebb. Mostanában sokan beszélnek térdeplő, imádkozó teológiáról. A dogmatika fogalmi rendszere és az Istenhez vezető spirituális, elmélkedő utak ugyanazt a célt szolgálják, a kettő kiegészíti egymást. Ahogy Szent Ágoston írta: „theologia Deum docet, a Deo docetur et ad Deum ducit”, a teológia Istenről tanít, Istentől tanul, és Istenhez vezet bennünket. Ugyanez megfordítva is érvényes; a lelkigyakorlatokon soha nem szerettem sztorizgatni – van akinek ez jól áll, nekem kevésbé –, sokkal inkább a teológiára épültek az elmélkedések.
Az egyéb tevékenységeim közül megemlíthetem, hogy a Vigiliában sok év óta írom az első oldalt, ami egyfajta reflexió az aktuális társadalmi és egyházi eseményekre, anélkül, hogy bármiféle direkt politizálásba belemennék. Ezek a vezércikkek kifejezik az Úristen szemével való figyelést korunk folyamataira, amit nagyon fontosnak érzek.
– Ifjúként és felnőttként három történelmi korszakot is megélt: a legsötétebb Rákosi-korszakot, a Kádár-korszakot, annak véres, illetve enyhültebb formáját és az elmúlt negyedszázad vadkapitalizmusát. Hogyan minősítené ezeket a korszakokat?
– A Rákosi-korszak valóban a rettegés ideje volt. Élénken megmaradt az emlékezetemben, amikor az egyik nagynénémet kitelepítették. Egy másik közeli rokonunkat szintén elhurcolták. Azt csak utólag tudtuk meg, hogy édesapám rengeteg emberen segített, nemcsak úgy, hogy ingyen kezelte őket, hanem pénzzel is támogatta a rászorulókat. Máig előttem van a kép, amikor az előbb említett, kitelepített nagynénémet édesanyámmal meglátogattuk; egy lepusztult falu romos házában találtuk meg: törékeny idős néni, aki soha életében ilyen helyen nem járt. Édesapám kiváló szakember volt, ezért megtűrték. Amikor 1956-ban előkerültek a személyi iratok, kiderült, hogy klerikális reakciósnak bélyegezték, hozzátéve, hogy a szaktudására szükség van. 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, 1950-ben feloszlatták a szerzetesrendeket. Keresztanyámnak – édesapám húgának – nem született gyermeke, férjével ketten éltek egy szoba-hallos kis lakásban a Bem József utcában. Mégis odafogadták magukhoz a kármelita Marcell atyát, akinek most folyik a boldoggá avatása, és egy kedvesnővért.
A Rákosi-korszak egyfelől a félelem korszaka volt, másfelől azonban az üldözöttekben, hátrányos helyzetben lévőkben erős volt az emberi tartás. Ez a fajta belső összetartozás – tágabb értelemben is, nem csupán a családra levetítve – a Kádár-korszakban is megmaradt, még akkor is, ha az már szelídülő diktatúra volt. Nagy fájdalommal láttam, hogy a rendszerváltozást követően megszűnt ez az összetartozás. Hozzászoktunk ahhoz, és én magam is beletörődtem, hogy az életemet a rácsok között élem le. Az ember úgy érezte magát, mint egy madárkalitkában, bizonyos mozgási lehetősége van, de újra és újra rácsokba ütközik. Ezt tanárként és igazgatóként egyaránt megéltem Kecskeméten, utána pedig itt Budapesten, amikor a Vigilia élére kerültem, pedig az már-már a puhuló Kádár-korszak utolsó éveire esett. Azért is éltem meg fájdalommal a rendszerváltozást, mert a szabadság úgy szakadt a nyakunkba, hogy azok, akik az ellenzékben összetartottak, egyszerre elkülönültek egymástól, idegenné, sőt néha egymás ellenfeleivé váltak. Azóta is gyakran jut eszembe Aragonnak A rózsa és a rezeda című verse, amelyben kommunisták és keresztények együtt harcoltak Franciaország megszállása idején. Ez a fajta összetartozás szűnt meg a rendszerváltozással. Korábban soha nem remélt lehetőségeket kaptunk, hiszen még a nyolcvanas években sem gondolhattuk komolyan, hogy néhány éven belül a Szovjetunió felbomlik, a berlini fal leomlik. Sajnos azonban sok mindent eltékozoltunk ezekből a lehetőségekből.
– Az ön egész életét végigkísérte a tanítás, 1963-tól gyakorlatilag az ifjúsággal foglalkozik, előbb a kecskeméti piarista gimnázium tanáraként, majd igazgatójaként, később pedig az Ön által megálmodott és létrehozott Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola első vezetőjeként, később professzoraként. Nyilvánvaló, hogy az elmúlt öt évtizedben alapvetően változott meg a fiatalok felfogása. Miben látja ennek a változásnak a lényegét?
– A változás valóban jelentős. Kecskeméten meg kellett élnünk a diákjainkkal együtt, hogy elnyomatásban élünk. A hozzánk jelentkező gyerekek szülei rémtörténeteket meséltek arról, hogyan fenyegették őket, milyen súlyos következményei lesznek annak, ha papokhoz adják be a gyermeküket a gimnáziumba. A végzős diákjaink pedig arról számoltak be, hogy milyen rosszindulatú megjegyzéseknek voltak kitéve az egyetemi felvételi vizsgáikon. Egyik unokaöcsém a Marx Károly Közgazdasági Egyetemre jelentkezett, és apjának az egyik jó barátja tagja volt a felvételi bizottságnak. Nagyon szégyellte, de nem mert megszólalni, amikor a testület elnöke sorra kihúzta a kartotékokból az egyházi iskolákban végzettek nevét, mondván: csak nem gondolják az elvtársak, hogy a Marx Károly nevét viselő egyetemre egyházi iskolában végzetteket felveszünk? Főleg a humán egyetemeket védték erősen, és ebből adódott, hogy az egyházi iskolákból inkább a műszaki pályára irányítottuk a gyerekeket. Az orvosi egyetemre egy év múltán általában felvették őket, a műszakiak voltak a legnyitottabbak. Ennek következményeként aztán a rendszerváltozást követően a keresztény értelmiségiek között sokkal többen voltak a műszaki végzettségűek, mint a humán területen tevékenykedők.
Számomra óriási élményt jelentett, hogy az összes egyházi iskolában tarthattam lelkigyakorlatokat, aztán a szemináriumokban, majd egyházmegyés papokhoz is hívtak. A célom az volt, hogy a résztvevők valahogyan találkozhassanak Istennel. S ha ez megtörténik, akkor én el is tűnhetek, ők legyenek együtt az imádságban. Akkori kecskeméti szobámban pedig minden héten összejöttünk a negyedikesekkel, önkéntes alapon. Az jött el, aki akart, ilyenkor elbeszélgettünk az élet különböző dolgairól. Egykori diákjaim közül többen még ma is fölemlegetik ezeket a beszélgetéseket, hogy milyen fontos eligazítást jelentettek számukra a későbbi életútjukon. A kecskeméti iskolánkban a fiúk egy része egyházmegyei támogatásban részesült. Nagy öröm számomra, hogy abban a két évtizedben, amit Kecskeméten töltöttem, körülbelül másfél százan választották a papi hivatást. A leginkább „paptermő” egyházi iskola az esztergomi ferenceseké és a mienk volt.
Visszatérve a kérdésére, azt mondhatjuk: a „gyorsuló idő” mintha egyre erősebben gyorsulna. Régebben tízévente történtek változások a fiatalok életében, ma már szinte évente. Gimnazista fiatalokkal elég régóta nem találkozom, inkább csak rendtársaimtól hallok róluk. Sokat foglalkozom viszont tanárjelöltekkel, akik beszámolnak élményeikről. A digitalizált világban rengeteg információhoz juthatnak hozzá a fiatalok, látszólag sok mindent tudnak, de csak nagyon felszínesen. A számítógépen, a tableteken megszokták azt, hogy megnyomnak egy gombot, és abban a pillanatban már történik is valami, beugrik egy új felület. Ettől viszont rettentően türelmetlenek lesznek. Ha abban a pillanatban nem jön be az, amit akarnak, dühösen odavágnak az asztalra. Sajnos ez jellemzi az életüket is. A mai fiatalok nem akarnak tudomást venni arról, hogy az életben mindennek megvan a természetes növekedési ideje, türelemmel ki kell várni, hogy egy csíra rügyezni kezdjen és virágot hajtson. Mindent akarnak és azonnal: ez a mentalitás szinte a korszellemből fakad náluk, amiből talán idővel remélhetőleg kinőnek.
– Ön 1984 óta főszerkesztője a katolikus értelmiség folyóiratának, a Vigiliának. Hogyan képesek megvalósítani ebben az ellenségeskedéstől szétszabdalt világban, amelyben egzisztenciák épülnek az ellentétek fennmaradására és szítására, hogy a párbeszéd lapja legyenek, helyet adva a legkülönbözőbb világnézetű alkotóknak, akik nem biztos, hogy az életben szóba állnának egymással?
– Említette a párbeszéd szót. VI. Pál pápa feledhetetlen első enciklikája, az Ecclesiam suam beszél először hivatalos pápai szinten arról, hogy a mai egyház nem léphet fel többé uralkodói hatalomként, de nem is vonulhat vissza a gettóba. A mai korban – és ezt 1963-ban írta – az egyetlen lehetőség párbeszédet kezdeni a világgal, a többi egyházzal, a más vallásokkal, és egyáltalán, az egész emberiséggel. Ebben az enciklikában tulajdonképpen már a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes című dokumentumának az eredményei tükröződnek. Ez a párbeszéd számomra is meghatározó célként lebegett mindig a szemem előtt, a teológiában, az ökumenikus nyitásban, az egyéni lelkivezetésben és a Vigilia szerkesztésében is. A Vigilia – talán nagy szóként hangzik –, de valóban a dialógus jegyében szeretne működni, és ezt többé-kevésbé sikerül megvalósítanunk. Sajnos az irodalmon belül is különböző szekértáborok alakultak ki, ha X ír ebbe az újságba, akkor Y nem, és megfordítva. Mi soha nem törődtünk ezzel, és igyekeztünk mindenkit megszólítani. Nemcsak katolikus, de protestáns szerzők is megjelennek a lapunkban, a párbeszéd jegyében. Az egyik emlékezetes ilyen jellegű disputa 1995-ben Békés Gellért és a Hit Gyülekezetének vezetője, Németh Sándor között jött létre. Az egész akkori lapszám mottója ez volt: „A hitvitától a párbeszédig”.
– A Vigiliában hosszú idő óta ír vezércikkeket, reflektálva az időszerű társadalmi kérdésekre, ezek egy része könyvben is megjelent Az idők jelei nyomában címmel. Huszonkét évvel ezelőtt az egyik cikkében így fogalmazott: „Utat tévesztettünk. A gazdaság is csak úgy működhet egészségesen, ha nemcsak a profitra, a hatékonyságra törekszik, hanem tekintetbe veszi az erkölcsi törvényeket és értékeket is.” Számomra ebben az a legszomorúbb, hogy mindezt 1994-ben írta, de egy az egyben áll napjaink valóságára is. Ennyire nem változott volna semmi a világban erkölcsileg?
– Nem tartom magam prófétának, de teljesen egyértelmű, hogy akkoriban már nálunk is zajlottak azok a folyamatok, amelyek ide vezettek. A szocializmus és a szocialista tervgazdaság összeomlásakor sokakban élt egy naiv álom, hogy Nyugaton minden rendben van, az emberek gazdagok, jól keresnek, és ha mi felszabadulunk, rögtön eljön itt is a Kánaán. Nagyot kellett azonban csalódnunk. Akkor már eléggé ismertem a nyugati világot ahhoz, hogy ne legyenek illúzióim a kapitalizmus működését illetően. Korábban Szent XXIII. János és Boldog VI. Pál pápa, majd Szent II. János Pál is az enciklikáikban nagyon egyértelműen megfogalmazták a kapitalizmus bírálatát. Ezek mellett részt vehettem a püspöki kar 1996-ban megjelent, Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevelének a megfogalmazásában, amely komoly szakemberek közreműködésével világosan bemutatja a vadkapitalizmus visszásságait.
De ha már itt tartunk, említenék egy másik akkori csalódást is. Az egyházon belül sokan azt gondoltuk, hogy az emberek azért nem jönnek templomba, mert félnek az atrocitásoktól. Ha viszont felszabadulnak az elnyomás alól, megtelnek a templomok, és rengetegen jelentkeznek hittanoktatásra is. Ez a várakozásunk azonban nem vált valóra. Volt ugyan egy rövid ideig tartó felívelés, utána azonban visszacsúszott a templomba járók száma a korábbi szintre. Kiderült, hogy a szekularizáció nem kímélte Magyarországot sem.
– Vajon nem azért nincs ezen a területen számottevő fejlődés, mert miközben az emberiség technikailag hihetetlenül magas szintre jutott, lelkileg viszont szinte semmit sem változunk?
– Félek tőle, hogy így van. Ha az emberiség fejlődését nézem, akkor technikai-tudományos szempontból szinte folyamatos a haladás, egyre kényelmesebb az életünk, gyarapodnak az emberiség ismeretei. Morális szempontból viszont minden egyes újszülöttel újra kezdődik a harc, ha tetszik, az áteredő bűnnel, ha tetszik, a rosszra való hajlammal. Ezt minden embernek önmagában kell megkínlódnia. Ezért lettem piarista, hogy papként és tanárként segítsem az embereket abban, hogy ne „önző óriásként” éljék az életüket az összeharácsolt javaikkal a saját kis szemétdombjuk tetején, hanem tudjanak együtt dolgozni, egymás mellett, egymást tisztelve és segítve élni. Erről rengeteg tanulmány jelent meg, nem hívő társadalomtudósoktól, szociológusoktól is. A legismertebb a „legelő hasonlat”: minden gazda egy tehenet vihet be a közös legelőre, és akkor mindenki egyformán jól jár. Az egyik ügyeskedő azonban azt mondja: ha én két tehenet viszek, senki sem fogja ezt észrevenni, és akkor nekem dupla annyi tej jut. Igen ám, de a másik utána hármat visz, a legelő pedig nem nő, a tehenek tehát egyre kevesebb tejet adnak, és így végül mindenki rosszul jár. Addig, amíg egy társadalomban az ügyeskedők meg a szélhámosok kisebbségben vannak, nem fenyeget az összeomlás veszélye, mert működik a társadalom egészséges immunrendszere. Ám ha az ügyeskedők meg a szélhámosok, ha úgy tetszik, a korruptak kerülnek többségbe, és deviánssá lesz az, aki becsületesen próbál élni, akkor megbomlik a társadalmi egyensúly, és ezt ma már nem egy országban, hanem világméretekben láthatjuk. Közismert adat, hogy néhány száz ember kezében van az emberiség vagyonának és a Föld termésének a legnagyobb része.
– Egy ilyen világrendben viszont mindig benne van a robbanásveszély és a szélsőségesek hatalomra kerülésének a lehetősége, ahogy ezt a 20. század már bebizonyította… Nem lehet, hogy minden baj gyökere az, hogy az irgalmas szívű Krisztust elutasítja a világ?
– Erről nagyon szépen ír Ferenc pápa az irgalmasság évével kapcsolatban: a világ nem egyszerűen csak az irgalmas szívű Krisztust utasítja el, hanem magát az irgalmasságot. II. János Pált idézi: „Úgy tűnik, korunk emberének lelkülete szembefordul az irgalmas Istennel, talán jobban, mint korábban. S azt is megpróbálja, hogy az emberi szívből kiirtsa és az életből kiiktassa az irgalmasság gondolatát is. […] Krisztus misztériuma […] arra is szólít, hogy hirdessük az irgalmat mint a könyörülő Isten Krisztus misztériumában bemutatott szeretetét. Ez a misztérium arra is hív, hogy forduljunk az irgalom felé, és nagyon kérjük azt az Egyház és a világ történelmének jelen nehéz és döntő szakaszában.” Szép dolog szolidaritásról beszélni, de mi van akkor, ha egy konkrét esettel szembesülünk? A lelkiismereti nevelésben alapvető feladat lenne rávezetni az embert arra, hogy első lépésként szándékosan nem okoz kárt másoknak, nem tör mások javainak a megszerzésére, arra, hogy magának többet szerezzen. A következő lépés pedig az lenne, hogy segítsen a szegényebben, a rászorulón. Ez a fajta irgalmasság az, ami ma nagyon hiányzik. Az egyháznak már, hála Istennek, nincs a kezében olyan katonai vagy politikai hatalom, amellyel rákényszeríthetné az embereket arra, hogy tartsák meg az együttélés törvényeit. Az egyház ma és a jövőben egyetlen dolgot tud tenni: az emberek lelkiismeretére hivatkozik, ha élő a lelkiismeretük. Ferenc pápát sokan naivnak tartják, mert folyamatosan erről beszél. Ám XVI. Benedek pápa is ezt tette már, próbált „lelkére beszélni” az embereknek, fölébreszteni bennük a szunnyadó jó érzést.
– Ha végigtekint az életén, hogyan vonná meg annak mérlegét, több mint ötvenéves papi, tanári, írói szolgálata alapján?
– Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Visszatekintve az elmúlt évekre, először a múltban elkövetett kisebb-nagyobb hibáim, botlásaim jutnak eszembe. Olyan jó lenne mindazoktól bocsánatot kérni, velük kiengesztelődni, akiket életem során akarva-akaratlanul megbántottam. De lehet, hogy ezt (is) rá kell bíznunk Isten végtelen irgalmára… Sokszor eszembe jutnak Sík Sándor sorai:„Az Isten küld, testvéreim, tinéktek / Hogy sugarai eleven tüzét, / Amik Arcáról a szívembe égtek, / Sugározzam csendesen szerteszét / A testvéreknek, kik az éjben járnak. / Az Isten küldött szentjánosbogárnak.”Fájó kérdés bennem, hogy ezt mennyire sikerült megvalósítani. Másfelől viszont nagyon gazdagnak érzem az elmúlt évtizedeket. Sokkal több ajándékot kaptam az élettől, mint amennyit bárkinek bármikor adni tudtam. Csodálatos emberekkel találkoztam – Teréz anyával, II. János Pállal, Roger testvérrel, Jean Vanier-rel és még hosszasan sorolhatnám. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy annyi jóban lehetett részem.
Fotó: Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
