Ebben a levelében a generális atya arra a kérdésre keresi a választ, miért lépnek ki a rendből fiatal piarista szerzetespapok, akiket csak pár év óta szenteltek pappá – világjelenség ez a szerzetesrendekben –, és mit kellene változtatni a rendi növendékek képzésén és a rendtagok életén.
Cserépedényben őrzött kincs
Sokat haboztam, mielőtt megírtam ezt a levelet, de végül is úgy döntöttem, megírom, és megosztom mindnyájatokkal egy olyan kérdésre vonatkozó vizsgálódásaimat és gondolataimat, amelyet mindnyájan feltesztek rendünkben, sőt feltesznek a megszentelt élet minden intézményében.
Tudom, hogy ezeket a havonta küldött leveleket nemcsak a rendtagok olvassák el, hanem sok más személyhez is eljutnak, olyanokhoz, akik szeretnek és ismernek minket, a piarista testvériség sok tagjához is, akikkel osztozunk legnagyobb kincsünkben, Kalazancius karizmájában. Ezért is haboztam, mert a téma, amelyről beszélni szeretnék, nem könnyű. De rászántam magam, mert valós problémáról van szó, olyan aggodalomról, amely érint minket és nyilvános. Mindenki aggodalma. Így tudnám összefoglalni: mi késztet egy fiatal piarista papot arra, hogy pár évvel ünnepélyes fogadalma és pappá szentelése után kilépjen a rendből, és – sok esetben – elhagyja a papságot?
Sok kérdést tettem fel magamnak ezekben az években, valahányszor aláírtam egy exklausztrációs [rendházon kívül élésre vonatkozó] kérelmet vagy egy felmentési kérelmet a papi szolgálattal járó kötelezettségek alól némely piarista testvérem számára. Volt, amikor a kérdéseket az egyes konkrét esetek, a körülmények váltották ki. Elképzelhető, hogy van köztük nem helyes kérdés is, de szeretném megosztani őket, mert valósak. Mi az, ami félresikerült az elmenő személy kezdeti képzésében? Hogyan élt és hogyan kísérték? Fel kellett szentelni? Mi lett az – Isten előtt tett – ígéreteivel és elköteleződéseivel, amelyekkel egész életét Isten országának szolgálatára szentelte a piarista rend keretén belül?
Ezeket és sok más kérdést teszünk fel a Generálisi Kongregáció asztala körül minden egyes ilyen alkalommal. És sok más kérdést: Milyen képessége volt ennek a testvérünknek arra, hogy elfogadjon segítséget? Miért csak ilyen kis értéket tulajdonított hivatásának, hogy az első vagy második nehézségnél lemond róla? Hol veszítette el azt a meggyőződését, hogy a szerzetesi és papi hivatás, melyet megpecsételt Isten és a rend színe előtt, nem csak az övé, hanem Isten ajándéka, amelyet kötelessége bátran őrizni és alázattal megélni? Mivel magyarázható, hogy felmondja kötelezettségvállalását olyan okokból, hogy nem érteti meg magát az elöljáróval, csalódott a közösségben, kudarcok érték a munkájában vagy érzelmi válságba jutott? – mind olyan okok, amelyeket figyelembe kell vennünk életünk lehetőségeként, és amelyeken lehet és kell is komolyan dolgozni!
Mi történik képzési folyamataink során, ha olykor azok képtelenek megteremteni azt az alapvető áttetszőséget rendi növendékeinkben, amellyel hitelesen néven tudnák nevezni azt, ami végbemegy bennük, és amit tisztázniuk kell, ha hűségesen akarják megélni hivatásukat? Hogyan lehet elkötelezettségről, odaadásról, hitelességről, végleges döntésekről beszélni fiatalokkal, aztán pedig sutba dobni mindent, amit hirdettünk, és – bizonyos esetekben – folytatni az életet, mintha mi sem történt volna? Mit kell gondolnunk közösségi életünkről vagy piarista családunkról, amikor egy piarista pap egyházmegyés papnak akar átmenni?
Folytathatnánk a kérdések sorát, melyek mindegyike nehéz kérdés. Tudom, hogy minden ember élete nagyon összetett, és azt is tudom, mint hívő ember, hogy egyedül Isten ismeri, kiben mi zajlik, ahogyan megítélni is egyedül ő tudja az emberi szívet. Azt is tudom, hogy mindannyian teljes életet és boldogságot kívánunk annak, aki elhagyja a rendet és másik útra indul, ahogyan azt is gondolom, hogy bizonyos esetekben a rendből való kilépés a legjobb dolog, amit tehet valaki, mindenki javára.
Nem akarok semmit sem megkérdőjelezni mindebből itt, nyilvános gondolkodásomban, még kevésbé akarom azt kétségbe vonni, hogy mindnyájunknak tisztelnünk kell és el kell fogadnunk a gyengeséget és a kudarcot mint az élet részét, valamint az irgalmasságot mint a legjobb választ. De biztos vagyok abban, hogy mindezek a megfontolások nem mentesítenek az alól a feladat elől, hogy reflektáljunk a dolgokra és nevükön nevezzük őket. Megpróbálom ezt most megtenni, azoknak az eseteknek a valós tapasztalatára támaszkodva, amelyeket megismertem sokéves piarista szerzetes életem folyamán, továbbá azon sok eset kapcsán, amelyekkel a piarista rendben rám bízott szolgálatom miatt foglalkoztam.
Ezt a rendre nézve akarom megtenni, és nem azokra, akik elmentek, ők mind kedves testvérek, akiket a legteljesebb mértékben tisztelek.
1. Szükségünk van arra, hogy a fiatalok kísérése hivatásuk alakulásában és hivatásuk tisztázása – ahhoz, hogy a kezdeti képzést megkezdhessék – világosabb, pontosabb, mélyebb és piaristább legyen. Nem minden hozzánk jövő fiatal rendelkezik a szükséges feltételekkel a piarista szerzeteséletre. Nyilvánvaló, hogy hosszú képzési folyamaton kell végigmenni, és van idő, hogy a növendékek sok nehézséggel szembenézzenek, de a kezdeti képzés nem egy terápia, és azt sem lehet elvárni tőle, hogy megváltoztassa az emberek természetét. Jó lenne, ha elolvasnátok az egyes képzési szakaszokba lépés feltételeinek a listáját, amelyet legutóbbi egyetemes káptalanunk hagyott jóvá. Ezek a szempontok és ismérvek nagyon világosak. Kérem, hogy olvassátok el, tanulmányozzátok és engedmények nélkül alkalmazzátok őket.[1]
2. Szükségünk van: a kezdeti képzés olyan folyamatára, amely képes áttetszőséget, hitelességet és hivatásunkkal való fokozatos azonosulást létrehozni; olyan képzésre, amely segít fejlődni és megküzdeni a felmerülő nehézségekkel; meggyőződésre a személyes kísérés fontosságáról; a fiatalok fokozatos bevezetésére a tartomány életébe; tisztánlátásra a motivációk terén, és mindenekelőtt olyan spirituális szilárdságra (konzisztenciára), amely képessé teszi a fiatalt az igényes és bizakodó imaéletre. Ahogyan a hivatás Isten ajándéka, nem szabad elfelejtenünk, hogy a hűség ugyanúgy az.
3. Egy olyan közösségi életen kell dolgoznunk, amelyben a testvérek hivatásának gondozása valós és elsőbbséget élvez, nem autoreferenciális dinamikában, hanem az „igazságban járni egymással” dinamikájában. Meg kell tanulnunk szembesíteni testvéreinket saját valós életükkel, és nem szabad összekevernünk a mindenkinek kijáró tiszteletet annak engedésével, hogy valaki fontos dolgokban hibázzon anélkül, hogy bárki bármit mondana neki. Olyan közösségekre van szükségünk, amelyek segítenek minket örömben élni, megosztani életünket és hitünket, olyan közös projekten dolgozni, amelyért érdemes mindent odaadni. Olyan közösségekre van szükségünk, amelyek valóban a lényegesre összpontosítanak, amelyek mindenkit segítenek, hogy az egyetlen középpontból éljen.
4. Meg kell tanulnunk megélni a rutin, a kimerültség és a konfliktus helyzeteit. Hasonlóképpen fel kell tudtunk vállalni a magány, a kudarc vagy a csalódás tapasztalatait. Nem azzal a feltétellel szenteljük magunkat Jézus Krisztusnak, hogy ha „minden jól megy”, hanem feltétlenül. A keresztény és a szerzetesi életben létezik a kereszt. De azt a keresztet, még ha időnként erőnket meghaladónak tűnik is, meg tudjuk élni a hittel, testvéreink segítségével, személyes munkával, annak az embernek bizonyosságával, aki tudja, kiben bízott, és hogy az a valaki képes segítségünkre lenni, hogy mindvégig hordozni tudjuk azt, amit ránk bíz (vö. 2Tim 1,12). Kalazancius fiának ezt nagyon világosan kell látnia.
5. Növekednünk kell önmagunk megismerésében és a másokra hallgatásban. Azokra a szerzetesekre gondolok, akik igazolják életmódjukat, de nincsenek tudatában, hogy fokozatosan csak maguk körül forognak, csak saját sémájukban gondolkodnak, vagy elveszítik az önkritika legkisebb képességét is arra, hogy észrevegyék: a könnyű dolgok felé hajlanak, kezdenek nem törődni a közösséggel, olyan életmódot folytatnak, amely nem felel meg szerzetesi fogadalomtételünknek, sem szegénységünknek, sem az emberek reményeinek és szükségleteinek, azokénak, akiknek – döntésünk szerint – életünket és időnket kellene szentelnünk. Mennyire növekednünk kell az őszinte megtérés képességében!
6. Komolyan meg kell valósítanunk rendtartományainkban a fiatalfelnőtt szerzetesek teljes körű kísérését. Nem elég az, amit annak idején „quinquennalis”-nak hívtunk (amelynek biztosan nagy értéke van és érdemes törődni vele), hanem egy olyan kultúra kialakítása felé kell haladnunk a rendben, olyan szerzetesi életen kell dolgoznunk, amely elősegíti a kísérési folyamatokat, lehetőségeket teremt ahhoz, hogy megosszuk élettapasztalatainkat, amelyben a különböző megbízatásokat csoportok is kísérnek, amelyekben támogatjuk egymást, stb.
7. Az elöljárói szolgálat olyan gyakorlására van szükség rendünkben, amely nem odázza el a döntéseket, nem engedi, hogy a problémák meghatározatlan időre vagy örökre fennálljanak, és valóban elfogadja, hogy a szerzetesekkel való pasztorális törődés az elöljáró első kötelessége (vö. Regulák, 268.1). Egyrészt nagyon hálás vagyok azoknak a rendtársainknak a nagylelkű szolgálatért, akiktől azt kértük, hogy nagyobb elöljáróként legyenek testvéreink, másrészt azt kérem tőletek, hogy sose veszítsétek kedveteket e fontos testvéri szolgálat gyakorlásában, még ha időnként úgy érzitek is, jogosan, hogy nincs valós lehetőségetek megoldást találni. Ez is kereszt, és jelentős kereszt.
8. Dolgoznunk kell azon, hogy megszilárdítsuk a szerzetesi élet tudatát közöttünk. A szerzetesi életnek vannak különleges jellemzői, amelyeket figyelembe kell venni, és amelyekkel törődni kell, ezek adtak ugyanis szilárd tartalmat neki hosszú történelme során az egyházban.
Mondok néhány példát: a szerzetes az Úrnak és a küldetésnek szenteli magát, nem saját elgondolásainak, szükségleteinek, várakozásainak vagy sebeinek; a szerzetes hozzászól, megkérdőjelez, teljesen szabadon és közös felelősséget vállalva javasol, de végül elfogadja – engedelmesen – annak döntését, akinek azt meg kell hoznia; a szerzetes nagyon szereti övéit [családtagjait], de tudja, hogy az ő családja a szerzetesrend, amelyben fogadalmat tett; a szerzetes tudja, hogy a szegénységnek semmi köze a világiassághoz, a tisztaság nem egyenlő a nárcizmussal vagy önközpontúsággal, és az engedelmesség sokkal mélyebb dolog egy áthelyezés elfogadásánál; a szerzetes tudja, hogy az ünnepélyes fogadalomtétel nem célba érkezés, hanem elköteleződés amellett, hogy mindig elevenen tartja azt, és hogy a papszentelés nem jog, hanem mindnyájan meghívást és küldetést kaptunk, stb.
9. Dolgoznunk kell a rendben a rendhez tartozás és a véglegesség dinamikáján, küzdve az ellen a mentalitás ellen, hogy „ha nem érzem majd jól magam, elmegyek”. Nem jó dinamika az, amely megad minden engedélyt, mintha a rendből való kilépés olyan egyszerű dolog lenne, mint aláírni egy kérvényező levelet. Egyáltalán nem segít minket a „könnyű kultúrája”, sem a belépésnél, sem a kilépésnél. Célunk nem az önmegvalósítás, hanem Krisztus követése és önmagunk Istennek szentelése oly módon, hogy a másodikkal elérjük az elsőt.
Sok mindenen elgondolkodhatunk, és sok kérdést feltehetünk magunknak. Nem kívántam kimerítő lenni. Ebben a levélben csak néhány aggodalmunkat szerettem volna megosztani veletek, amelyek ott vannak a Generálisi Kongregáció szívében. Úgy vélem, jó dolog az áttetszőség gyakorlása és az igazság keresése.
Imádkozzunk egymásért, hogy az Úr adja meg minden piaristának a hivatásban való hűség értékes ajándékát, és a világosságot, amelyre szükségünk van, hogy segítsük testvérinket ebben a rendkívüli igazságkeresésben.
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado
generális
[1] Piarista Rend Generálisi Kongregációja: A piarista szerzetes képzése és tanulmányai – A kezdeti képzés direktóriuma (FEDE), 2015, 5. melléklet: Megkülönböztetési kritériumok a kezdeti képzésben.
