A generális atya levele – 2016. október – Kitartó türelem

Októberi levelében a piarista rend legfőbb elöljárója az egyik legfontosabb kalazanciusi erényről, az állhatatosságról elmélkedik. A piarista rend és a piarista szolgálat megújítása érdekében elindított folyamataink előrevitelében elsődlegesen Istenre hagyatkozó kitartásra és türelemre van szükség.

 

 

 

A generális atya 2016. októberi levele

 

Kitartó türelem

 

Gyakran hallhattátok idézni tőlem azt a mondatot, amely Konstitúciónk első pontjában szerepel: „A piarista szerzetescsalád […] azt vallja magáról, hogy Istennek és Kalazanci Szent József szerencsés kezdeményezésének, kitartó türelmének műve.” Sokat gondolok erre a kijelentésre, és gyakran beszélek róla, mert úgy látom, jól kifejezi azt, hogy mit kell tennünk és hogyan kell élnünk nekünk, piaristáknak.

E mondat fényében, mellyel mindnyájan könnyen azonosulunk, megfogalmazhatunk néhány gondolatot a piarista rend jelenéről és jövőjéről. Meggyőződésem szerint, ha radikálisan evangéliumi szellemben meg akarjuk újítani rendünket, akkor azt a folyamatot, amelyen átmegyünk, a maga összetettségében, értelmesen, merészen és kitartóan kell felfognunk és előrevinnünk, minden leegyszerűsítés nélkül, és elkerülve olyan döntéseket, amelyek nem hordanak magukban sem életet, sem küldetést, sem jövőt. Igyekszem lépésről lépésre haladni eszmefuttatásomban, hogy könnyebben követhessetek és értsetek.

 

1. A kiindulópont: „Az idő fontosabb a térnél.” – Felteszem, mindnyájan tudjátok, kitől származik ez a mondat. Ez az egyik legszilárdabb meggyőződése Ferenc pápának. Ez az egyik kijelentése, amely leginkább elgondolkodtat engem: „Elsőbbséget adni a térnek oda vezet, hogy őrült módon próbálunk megoldani mindent a jelen pillanatban, próbáljuk birtokba venni a hatalom és az önállítás egész terét. Azt jelenti, hogy kikristályosítjuk a folyamatokat, és próbáljuk megállítani azokat. Elsőbbséget adni az időnek azt jelenti, hogy inkább a folyamatok elindításával, mint a terek birtoklásával foglalkozunk. Az idő elrendezi a tereket, megvilágítja és egy állandóan növekedő lánc szemeivé alakítja át azokat, amely már soha nem fordul vissza. Azon cselekvések előnyben részesítését jelenti, amelyek új dinamizmusokat ébresztenek a társadalomban, és bevonnak más személyeket és csoportokat, amelyek előbbre viszik azokat, míg végül fontos történelmi eseményekben hoznak gyümölcsöt, szorongások nélkül, de világos és kitartó meggyőződéssel” (EG 223). Azt hiszem, nagyon fontos, hogy megálljunk egy kicsit e kijelentés előtt, és megragadjuk a benne rejlő erőt, hogy gazdagítsuk az általunk megélt folyamatot, s hogy jelentést és távlatot adjunk neki. Megfogalmazok két, egymást kiegészítő szempontot, amelyek elősegíthetik a reflexiót: egyfelől érdemes egyfajta önkritikát gyakorolnunk, másfelől életfolyamatok elindítására kell törekednünk.

 

2. Világos döntéseket kell hoznunk, mert nem minden döntés helyes, és nem mindegyik visz oda, ahová menni akarunk. – Reflexiómat szeretném kitágítani, ezért a megszentelt élet egészére gondolok, és nem csak a mi rendünkre, s nem is csak annak egy-egy térségére vagy tartományára. De mindnyájan szabadon vonatkoztathatjátok ezt az eszmefuttatást saját tapasztalatotokra vagy az egész piarista rend tapasztalatára.

a) Olykor csak rövidtávon gondolkodunk a megszentelt élet prioritásait illetően. – Amikor olvasom a sok tervet és hallgatom sok intézményvezetőnket, az a benyomásom, hogy a megszentelt élet elsődlegesen fenntartási stratégiákkal foglalkozik, és mindannyian tudjuk, hogy ez a dinamika pusztán a végeredmény késleltetésére szokott szolgálni. A fenntartási stratégiákat le kell cserélnünk képzést és életet szolgáló programokra, amelyek lehetővé teszik a szerzeteseknek, vagy legalább az egészségesebbeknek és alkalmasabbaknak, hogy rákérdezzenek hivatásuk értelmére, hogy komoly megkülönböztetést végezzenek, és konkrét életdöntéseket hozzanak.

b) Láthatónak és világosan felismerhetőnek kell lennünk, életstílusunknak beszédesnek kell lennie, el kell gondolkodtatnia a világot. – Olyan törekvés ez, amely mindig is jellemezte a megszentelt életet. Mi is beszélünk erről, és őszinte bennünk is a törekvés. Ugyanakkor sok kétségem van az utakat illetően, amelyeket magunk elé képzelünk, és – ezen kívül – tudatában kell lennünk annak, hogy ez a törekvés nagy kockázattal jár, amit nem könnyű tudatosítani: annak kockázatával, hogy jobbaknak gondoljuk magunkat másoknál és kioktathatunk másokat.

Vigyáznunk kell ezzel a prioritással és a benne rejlő csapdákkal! A megszentelt élet egyik nagy veszélye az, hogy nem értjük helyesen, mit jelent „beszédesnek”, „sokatmondónak”, „jelentősnek” lenni [significatividad]. Ez arra vezethet minket, hogy – először is – ne lássuk meg mindazt a jót, ami a világban van, az egymás után felgyulladó fényeket a sötét és kevés reménnyel rendelkező világban; másodszor pedig elfeledtetheti velünk, hogy a szerzetesélet nem tündöklő bizonyosságokból, s nem kifogástalan következetességekből él, hanem fáradságosan vándorol a puszta közepén, tele kísértéssel, kétellyel és botlással. Mindig erős hatással van rám Enzo Bianchi egyik könyvének címe (ez a könyv a megszentelt élet egyházban és világban betöltött szerepéről szól): Nem vagyunk különbek [Bencés Kiadó, 2008].

Véleményem szerint nekünk egyszerű életmódra, hitelességre, áldozatos munkára, őszinte imára, egyre mélyebb testvéri kapcsolatokra, szolgálat iránti lelkesedésre, fiatalokkal való foglalkozásra, szegények iránti kézzelfogható szeretetre stb. kell törekednünk. És majd ebből fakad a „beszédesség”, a „vonatkoztatási ponttá válás”, a pozitív figyelemfelkeltés (hiszen létezik a másik is, és nem is kevésszer). E felé kell haladnunk, kitartó türelemmel, napról napra.

 

3. Életfolyamatokra kell törekednünk, és ezeket eltökélten fenn kell tartanunk az időben. – Olvasmányaimban, reflexióimban és elmélkedéseimben, melyeket annak megértésére szánok, hogy mit kíván Isten tőlünk, szerzetesektől, végre találtam egy szót, amely nagyon jól kifejezi egyik fő meggyőződésemet arról, hogy mi a piarista rend szerepe a világban és az egyházban: hüpomoné. Általában „állhatatosság”-gal szokták fordítani, szó szerinti jelentése azonban az „alul maradás”, vagyis nagyjából ez: „hordozni annak a valóságnak a súlyát, amelyben élünk, de egy Isten által végbevitt változásra és megszabadításra várva”. Arról van szó, hogy türelmesen maradjunk meg a teher alatt az iránta érzett szeretet és remény kifejezéseként.

a) Mindenekelőtt megosztom veletek, hogy szeretem két szemszögből nézni a hüpomoné (az állhatatos remény) kihívását: mi végett létezik rendünk, és hogyan kell elgondolnunk folyamatunkat?

Az első nézőponttal kapcsolatban azt hiszem, nagyon fontos, hogy felvállaljuk nevelési küldetésünket anélkül, hogy valaha is kételkednénk értelmében, hatékonyságában vagy nélkülözhetetlenségében: meg akarjuk változtatni a világot az emberek megváltoztatásával, hozzá akarunk járulni egy jobb emberiség kialakulásához. Ennyire világos, és ennyire nehéz. Ezért, testvéreim, folytatnunk kell! Még ha időnként elfáradunk is vagy megkísért minket a közvetlen hatékonyság hamissága. Folytassuk nap mint nap, mindennap, mert a gyermekek és a fiatalok igénylik tőlünk!

A második nézőponttal kapcsolatban, mely a rend élete és küldetése revitalizálásának folyamatára vonatkozik, a kihívás világos: elvállalni a feladatot, hordozni a terhet, szeretni a rendet, keményen dolgozni megújításán mindabban, amiben meg kell újítani, hogy „növekedjünk az evangéliumban”, helyes döntéseket kell hoznunk, állhatatosan követnünk kell a folyamatokat, „úgy kell dolgoznunk, mintha minden tőlünk függne annak tudatában, hogy minden Istentől függ” (Loyolai Szent Ignác).

Továbbra is döntéseket kell hoznunk. Az Ángel Ruiz-csoport felállításával épp ez a célunk: ez a csoport segít úgy látnunk a valóságot, hogy nyitottak legyünk a Lélekre, ahogyan szent rendalapítónk tudta csinálni. Ez a feladat azonban nem csak ezé a csoporté. Nem „ruházhatjuk át a világos látást” egy konkrét csoportra, hanem igyekeznünk kell olyan utakat keresnünk, amelyek ehhez a világos látáshoz vezetnek minden provinciában, minden közösségben, minden személyben.

b) E folyamatok közül, melyeket szerencsés kezdeményezéssel és kitartó türelemmel kell kísérnünk, megemlítek néhányat, amelyektől gyümölcsöket várok életünkben és küldetésünkben. Csak felsorolom anélkül, hogy kifejteném őket.

• Növekedni akarunk saját kalazanciusi identitásunkban, hogy – az önmagunk körül forgás minden kísértését legyőzve – a legjobbat hozzuk ki magunkból küldetésünk javára.

• Egyre jobban meg akarjuk szilárdítani a hiteles piarista hivatáskultúrát, amely lehetővé teszi, hogy továbbra is felkínálhassuk az élő és elkötelezett piarista családot az egyháznak és a társadalomnak.

• Áldozatosan és alázattal azon akarunk dolgozni, hogy a fiatalok jobb piaristák legyenek. Pontosan úgy, ahogy írom. Minden lehetőt megteszünk, hogy jobbak legyenek és jobban csinálják a dolgokat. Olyan képzést, közösségi életet és küldetési dinamikát akarunk megvalósítani, amely új rendi kultúrát mozdít elő, mely segít, hogy ne ismételjük meg a hibákat és új távlatokat nyit.

• Előre akarunk haladni, hogy közösségeink – Isten szavának fényében, mely mindenre képes és mindent áthat – a megkülönböztetés, a hivatásban való növekedés, a változás és a megtérés terei legyenek.

• Egyre jobban „rendi szinten, az egész rend szintjén akarunk gondolkodni”, növekedni akarunk a rendhez tartozás érzésében, a rendelkezésre állásban, abban a vágyban, hogy építsük a piarista rendet olyan döntésekkel és elhatározásokkal, amelyek ebbe az irányba mutatnak, és piarista valóságunk minden területét érintik.

• Továbbra is bátorítanunk kell a világiakat, hogy rendünkhöz kapcsolódjanak. Ez egy rendkívüli dinamizmus, amelyet tudnunk kell kísérni, megosztani és megköszönni.

• Ösztönözni akarunk két átalakító, egymást feltételező dinamizmust: a kísérést és a hivatásbeli hitelességet. Mindkét területen egyszerre kell dolgoznunk.

• Újabb előrelépéseket akarunk tenni azon képességünket illetően, hogy válaszoljunk az egyház hozzánk érkező misszionáriusi hívására. Ez egy világos és sürgető hívás, amely a piarista rendnek is szól.

• Életünk és küldetésünk vonatkoztatási pontjának mindig a „szegények mindenekelőtt”-et tesszük, hogy mindabban, amit megélünk és teszünk, ez a kalazanciusi prioritás érvényesüljön.

Abbahagyom elhatározásaink felsorolását, mert ha túl hosszúra nyúlna, az nem vezetne sehová. Azt hiszem, elegendő annak szemléltetésére, amit mondani akarok: szorongások nélkül, de világos és kitartó meggyőződéssel (EG 223). A három dolog: lépésről lépésre, világosan – nevén nevezve a dolgokat – és kitartó türelemmel.

Meg vagyok győződve, hogy ezzel a dinamikával egyenesen elérkezünk ahhoz, ami a legfontosabb és a központi jelentőségű: a bizakodó és állhatatos, személyes és közösségi imához, Ahhoz, aki az Élet egyedüli hordozója, és aki küld minket. Kérjük az Urat, adja meg nekünk világosságát, hogy kísérni tudjuk a piarista rend folyamatát az ő akarata szerint.

 

Testvéri öleléssel:

Pedro Aguado
generális