Decemberi levelében a piarista rend legfőbb elöljárója a 2017-es kalazanciusi jubileumi év megünneplésének módjára ad javaslatot. Arra hív, hogy újból örömmel vállaljuk fel a kicsinnyé válás, a gyermekekhez való leereszkedés krisztusi, önkiüresítő útját.
A generális atya levele, 2016. december
Utunk
Kalazancius 1236. levele
A kalazanciusi jubileumi év kezdetén írom ezt a levelet. Csak néhány napja ért véget az irgalmasság szentéve, mi, piaristák pedig most egy másik kegyelmi évet kezdünk, amelyet az egyház felkínál nekünk életünk és küldetésünk megújítására.
A jubileumi esztendőknek ez az egymásutánja tudatosíthatja bennünk, milyen szoros kapcsolat van a két jubileum között: egyiket az elmúlt évben az egész egyházzal együtt éltük meg, a másikat mi fogjuk megélni – az egyházban – a 2017-es évben. Szeretném idézni Kalazancius egyik jól ismert levelét, amely elkísért minket történelmünk négyszáz esztendeje folyamán: Giuseppe Frescio atyának írta ezt a levelet 1629 októberében. Kalazancius összegyűjtött leveleinek kiadásában ez az 1236. levél:
„A legrövidebb és legkönnyebb út arra, hogy felemelkedjen önmaga megismeréséhez és onnan Isten tulajdonságaihoz, az irgalmassághoz, az okossághoz, a végtelen türelemhez és a jósághoz, az, ha lealacsonyítja magát, hogy világosságot gyújtson a gyermekeknek, különösen azoknak, akiknek senkijük sincs, mert ez egy annyira alantas és lenézett foglalkozás, hogy kevesen akarnak leereszkedni hozzá, és Isten százszoros jutalmat szokott adni, főképp, ha azt jól végzik, és ha bár üldöztetések és megpróbáltatások érik őket – ezek között kapják ugyanis a százszoros jutalmat lelkükben -, ezeket türelemmel fogadják Isten kezéből."
Megosztom veletek gondolataimat a kalazanciusi jubileumi évvel kapcsolatban egy központi fontosságú kérdést megfogalmazva: Mit ünneplünk, s hogyan kell megélnünk ezt az évet? Arra kérlek benneteket, ti is gondolkodjatok el ezen.
Azt hiszem, lényegében piarista önazonosságunk megszilárdulását ünnepeljük. Kalazancius 1597-ben kezdte el az iskolai munkát, s onnantól húsz év telt el, amíg V. Pál pápa aláírta az Ad ea per quae brévét. Húsz sűrű év, melynek során alakot nyert és megszilárdult az Isten által sugalmazott terv Kalazanciusban. Sok minden történt, sok viszontagságon mentek keresztül. Mindnyájan ismerjük ezeket. Végül azonban 1617-ben az egyház megerősíti Kalazancius tervét. Ez az, amit ebben a kegyelmi esztendőben ünneplünk.
Hogyan kell megélnünk? Azt hiszem, az út egy másik évfordulót is jelez számunkra, amely egybehív és egyesít minket, ez pedig Kalazanci Szent József 250 évvel ezelőtti szentté avatása (1767). Az üzenet világos: csak akkor tudjuk megújítani hivatásunkat, ha megéljük azokat az emberi és spirituális dinamizmusokat, amelyek szentté tették őt, és csak így tudjuk olyan hitelességgel megélni hivatásunkat, hogy Kalazancius terve továbbra is élő és életet adó maradjon.
Kedves testvéreim, ezzel a meghívással szeretnék mindnyájatokhoz fordulni ennek az évnek a kezdetén: igyekezzünk ma megélni azt, amit Kalazancius megélt, ami szentté tette őt, hozzuk ki a legjobbat magunkból, hogy olyanná építsük a piarista rendet, amilyennek az alapító akarta.
Mi az, ami szentté tette Kalazanciust? E kérdés megválaszolása egy egész könyvet is kitenne, de azt hiszem, röviden is meg lehet válaszolni, főleg, ha maga az érintett ad magyarázatot. Sokféle irányból foghatnánk neki a válaszadásnak, én mégis azt választottam, amit az 1236-os levél kínál fel nekünk, amelyet Kalazancius egy nápolyi piaristának írt. Azért ezt választottam, mert szerintem rendkívül jól visszaadja, amit Kalazancius megélni szándékozott, és amit szeretne, hogy mi is megéljünk.
Először is Kalazancius azt szeretné, ha mély istentapasztalatunk lenne, olyan, amely segít megtapasztalni szívünkben azt, ahogyan Isten szeret minket: irgalmasan, okosan, végtelen türelemmel és jósággal. Kalazancius azt akarja, hogy minden piaristában meglegyen ez a tapasztalat, mert egyedül ez tud e szeretet tanúivá tenni minket a gyermekek és fiatalok között, akikkel foglalkozunk. A piarista életstílus nem egyszerűen mindegyikünk jellemének gyümölcse (jellemünk természetesen megkönnyítheti, de meg is nehezítheti), hanem az a mélység is, amellyel istengyermekségünket megéljük, ami a szeretet és jóság gyümölcseiben nyilvánul meg, mert azt tapasztaljuk, hogy mi magunk is szeretetet és jóságot kapunk. Egyedül így tudjuk továbbadni Isten szeretetét.
Másodszor: Kalazancius az alacsonnyá válást javasolja. Lehajolni, hogy világosságot gyújtsunk a gyermekeknek, különösen a legelhagyatottabbaknak. Egy olyan világban, mint a miénk, amelyben a „felemelkedés" kísértése mindennapos, Kalazancius a „leereszkedést" javasolja. Ez spirituális dinamizmus, semmi kétség. Nem keresni saját előnyünket, semmilyen elismerést, semmilyen előléptetést. Egyedül azon lenni, hogy „a kicsinyek szintjét megüssük". Kalazancius tudja, hogy „kevesen akarnak leereszkedni", mert mi, emberek épp az ellenkezőjére hajlunk. Világosan látja, hogy „a világ szemében" az ő terve „alantas és lenézett".
A Kalazancius által javasolt spirituális dinamizmus kenotikus, következésképpen mélységesen keresztény. Semmilyen tőlünk kért vezetői tisztség, semmilyen köszönetmondás, amelyet kapunk, semmilyen értékelés, amely másokban kialakulhat rólunk, semmilyen megbízatás, amelyet elvállalunk, nem ér semmit, ha nem ezzel a spirituális dinamizmussal éljük meg. Ez az egyik legmélyebb kalazanciusi igazság.
A kalazanciusi jubileumi év egyik általam erősebben várt gyümölcse az, hogy növekedjünk Kalazancius e javaslatának megértésében: leereszkedni, hogy megvilágosítsunk. Nincs más mód. Ez az egyik fontos dolog, amelyben leginkább segítenünk kell egymást, mert a „felemelkedés" kísértése most is jelen van életünkben. Nem szabad elfelejtenünk.
Kalazancius nehézségekről is beszél, amelyeket ő „üldöztetések"-nek és „megpróbáltatások"-nak nevez. Mindnyájan tudjuk, mit jelen ez, hiszen mindnyájunknak van élménye arról, amikor nehezen mennek vagy nem sikerülnek a dolgok. Kalazancius javaslata azonban mélyebb, próbálom világosan megfogalmazni: a piarista a gyermekeknek és a fiataloknak, a rábízott küldetésnek adja oda az életét. Nap mint nap odaadja, nap mint nap eltékozolja annak az ügynek az érdekében, amelyért úgy döntött, hogy Istennek szenteli életét. És ebben a mindennapi odaadásban, ebben a „pozitív tékozlásban" – melyet Istenből kiindulva, testvéreivel osztozva, mély örömmel él meg – megtalálja azt a „százszoros jutalmat", amelyről az evangélium beszél, és amelyre Kalazancius emlékeztet.
Alapítónknak ebben a levelében megtalálom a választ kérdésünkre: Mit ünneplünk, és hogyan kell ünnepelnünk? Hangsúlyozom: más nézőpontok is vannak, hogy e kérdésre válaszoljunk, én viszont ezt szeretném elétek tárni: arra kaptunk meghívást, hogy hitelesen, igazán Istenből éljünk, a gyermekek és a fiatalok rendelkezésére álljunk, nem keresve magunk számára semmit, nagylelkűen odaadva életünket nap mint nap annak tudatában, hogy ebben találjuk meg életünk teljességét.
Identitásunknak ezeket a jellemzőit szeretném tehát kiemelni e jubileumi év kezdetén. Ezek azok az utak, amelyeket javasolni szeretnék e jubileumi év kezdetén. Azért javaslom ezeket, mert ezeket Kalazancius javasolta, és mert világosan látom, hogy szükségünk van rájuk. Minden mást ráadásként megkapunk. Ezért, testvéreim, hiszem, hogy az irgalmasság jubileumi évének dinamikája irányt mutat számunkra, segít, hogy megértsük saját jubileumunkat, és ezért hálásak vagyunk.
Az előttünk álló jubileumi év során külön-külön rátekintünk hivatásunk egy-egy oldalára, s ebből élet fakadhat. Rátekintünk a keresztény nevelés szolgálatára, a szegényekkel való törődés szolgálatára a társadalom átalakításának távlatában, elgondolkodunk az életszentség ajándékáról, és lépésről lépésre végigéljük mindazt, ami piaristává tesz minket.
Ezt úgy tesszük, hogy örömmel osztozunk sok más személlyel, akik szintén megkapták a kalazanciusi karizmát, és azt bizalommal fel is vállalják életükben, illetve családjuk és közösségük életében. Különleges módon együtt ünnepeljük a piarista testvériségek tagjaival mindazt, ami összeköt minket, mert ha szilárd identitásról van szó, akkor azt kiterjesztjük és megosztjuk, mindig a küldetést tartva szem előtt.
És mindenekelőtt a gyermekekkel és fiatalokkal együtt fogjuk ünnepelni hivatásunkat. Nincs más mód, mert ez a piarista ünneplés módja. Jubileumunk nem nekünk szól, hanem azoknak, akik Kalazancius megalapította a piarista rendet. A jubileumot kalazanciusi módon kell megünnepelnünk.
Befejezésképpen szeretnék megemlíteni egy kis érdekességet. 1897-ben Mauro Ricci, az akkori piarista generális Kalazancius első iskolája megnyitásának háromszázadik évfordulóján arra hívta a rendet, hogy ünnepelje meg „a piarista rend negyedik évszázadának kezdetét". Ezzel segítette testvéreit, hogy előre tekintsenek.
Magamévá teszem javaslatát: ünnepeljük meg – mélységes örömmel és hálát adva Istennek – a mi szeretett rendünk – Kegyes Iskolák Isten Anyja Szegényeinek Rendje – ötödik évszázadának kezdetét. Boldog jubileumi évet!
Mindent Isten dicsőségére és felebarátaink javára!
Testvérei öleléssel:
Pedro Aguado
generális
