2016. december 10-én, 93 éves korában elhunyt Stéhli Ferenc piarista konfráter, gimnáziumi tanár. Koltai András levéltáros nekrológja.
Sokan ismertük alacsony és az évek során egyre jobban meggörnyedt, de mindig ruganyos alakját, ahogy elmaradhatatlanul megjelent a budapesti piarista könyvtárban, hogy dolgozzon, segítsen, és közben elbeszélgessen barátaival. Egész életét ez a szüntelen munka, a folytonos szellemi érdeklődés, a töretlen haza- és istenszeretet és a piarista rend iránti nagy tisztelet jellemezte.
Kispesten született 1923. március 8-án, de szülei Pestszentlőrincen éltek; itt töltötte fiatalkorát, és ott élt haláláig. Édesapja kovácsként dolgozott a kispesti traktorgyárban. A kispesti Deák Ferenc Gimnáziumban érettségizett 1941-ben, jeles eredménnyel, majd latin-francia szakos tanárnak készült a Pázmány Péter Tudományegyetemen. A háború alatt a behívót elkerülte, és a legnehezebb hónapokat rokonainál, Zamárdiban töltötte, majd az orosz csapatok bevonulása után biciklivel ment haza szüleihez Pestszentlőrincre.
Latin-francia szakos diplomáját 1949 márciusában szerezte meg. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban nyolc tanári állást ajánlottak föl számára. Ő Veszprémet választotta, mert rokonsága révén jól ismerte az ottani viszonyokat. Miután megérkezett, azonnal átvette a latin tanítását az egész államosított piarista gimnáziumban. Itt találkozott először a piaristákkal, akik még a gimnáziummal szomszédos rendházban laktak. Bár ez nem számított „korszerű” viselkedésnek, ő mégis kapcsolatot létesített, sőt barátságba került velük.
Egész életében rajongott a komolyzenéért, és az évek során nagy lemezgyűjteményre tett szert. Ennek köszönhetően 1949/1950-ben a veszprémi gimnáziumban, ahol éppen nem volt énektanár, ő tartotta a zenetörténet órákat. Második szaktárgyát, a franciát viszont a diktatúra viszonyai között soha nem taníthatta. Sőt, ha tanár akart maradni, meg kellett szereznie az orosztanári diplomát. A hároméves tanfolyamot 1952-re fejezte be.
Összesen hét évet töltött Veszprémben, amelyet – az ötvenes évek fullasztó politikai légköre ellenére – élete „legszebb, legharmonikusabb időszakának” tartott. Mivel nem sokkal idősebb volt diákjainál, közeli barátságba került velük, amelyet élete végéig megtartott.
1956-ban családi körülményeit mérlegelve, elhagyta Veszprémet, hazaköltözött Pestszentlőrincre, és a monori József Attila Gimnáziumban vállalt állást. A piaristák iránti vonzalma azonban nem múlt el, ezért 37 évesen megpróbálta, hogy piarista tanárként folytatja életét. Mivel azonban ebben a korban tanulás már nehezen ment neki, két év múlva fölmentését kérte az ideiglenes fogadalom alól. A monori igazgató jóindulatából ismét visszakerült a gimnáziumba, ahol egészen nyugdíjazásáig, 1983-ig tanított. Diákjait nyaranta hosszú biciklitúrákra vitte, amelynek során az egész országot bejárták. Meg is nősült, de házassága gyermektelen maradt.
Amikor 1983-ban, 60 évesen nyugdíjba vonult, Kemenes László, a budapesti Piarista Gimnázium igazgatója alkalmazta. Eleinte oroszt is tanított, később már csak latint, többnyire fakultációként vagy úgynevezett „szabad sávban”. Szolgálatáért köszönetül a piarista rend konfráteri címet adományozott neki, amelyet Jelenits István tartományfőnök adott át neki 1989. december 1-én, a budapesti iskola patrocíniumi ünnepsége során.
1988-től ő vezette az ifjúsági könyvtárat is, majd szívesen besegített a rend központi könyvtárában, ahol az 1990-es évek elején többször változott a könyvtáros személye, és az átmeneti időkben mindig ő volt a biztos pont, akire számtani lehetett. 1993/1994-ben még a levéltárban is helyettesített. Miután a könyvtár szakképzett vezetőt kapott, helyettesítésre már nem volt szükség, de ő továbbra is szívesen rendelkezésre állt, hogy segítsen. Hetente bejárt a rendházba, hogy könyveket katalogizáljon. Eközben szívesen mesélt fiatalkori élményeiről, országjárásairól és azokról a nevezetes emberekről, akikkel személyesen találkozott vagy ismerte őket.
Szívesen foglalkozott a piarista rend történetével is. Még 1955-ben fölkérték, hogy készítse el a 250. évfordulójához közeledő veszprémi gimnázium történetét. Ez az írása csak évtizedekkel később, 1989-ben jelent meg, amikor a Magyar Piarista Diákszövetségnek módja nyílt emlékkönyvet kiadni az akkor már több, mint 275. éve alapított gimnázium emlékére. Egyik legértékesebb munkája az a tanulmánya, amelyet a XIX. és XX. századi piarista tankönyvírókról írt, és a budapesti piarista gimnázium 1999/2000-es évkönyvében jelent meg.
Az utolsó években, felesége halála után egyedül élt, majd pedig egyre romló egészsége, bizonytalanodó járása nem engedte meg, hogy bejárjon a könyvtárba, amelynek bizony, az évek alatt szinte elmaradhatatlan részévé vált. Utolsó napjaiban is a lába hagyta cserben. Otthon elesett, és néhány nap múlva, 2016. december 10-én, 93 éves korában a kórházban elhunyt.
Szeretettel és hálával gondolunk Feri bácsira, imádkozzunk lelki üdvéért!
Koltai Andrés, Piarista Rend Magyar Tartománya
